Tudom én már, mit csinálok – dudorászom Weöres Sándorral – űrhajós-inasnak állok. Hát hiszen nem is akkora bolondság ebben a mai világban lelépni erről az egész sárgolyóról, ha ideiglenesen is. Napok óta gondolkodom a dolgon, mióta nyilvánossá váltak a jelentkezés feltételei, és nem sok akadályát látom a dolognak, mégis lehetetlen volna számomra.

Én, kérem, ott kint meghalnék. Nem a balesetektől tartok, nem a kozmikus sugárzástól, abszolút nulla foktól, oxigén-szivárgástól vagy a földönkívüliek támadásától, hanem attól, hogy megölne az unalom, mert a küldetés nem rövid időre szól, és a magyar űrhajósnak szinte semmi dolga nem lenne. Annyi sem, mint Wolowitznak az űrállomáson, mert neki időnként legalább az űrvécét ki kellett pucolnia. A mi emberünknek – nem tudjuk, fiú lesz-e vagy lány – még ennyi munkája sem nagyon lesz, mint azt majd bemutatom. Jól teszi, ha visz magával bűvös kockát, hogy legyen mivel elfoglalja magát.

Pár nappal ezelőtt ismertette a jelentkezés feltételeit Ferencz Orsolya, a Külgazdasági és Külügyminisztérium űrkutatásért és űrtevékenységért felelős miniszteri biztosa – jogos, hogy a KÜKÜM-höz került az ügy, a világűr semmiképpen sem belföld, mert nem bel és nem is föld – abból tudtam meg azt is, hogy a mostani magyar űrprogram neve HUNOR. Ez annak a rövidítése, Hungarian to Orbit, magyart az orbitális pályára. Még honlapjuk is van. 

Az kicsit bonyolult, hogy miféle emberek jelentkezését várják, ugyanis az államtitkár kicsit mást mondott, mint ami a honlapon szerepel, a biztonság kedvéért tekintsük mindkettőt. Tehát, Ferencz Orsolya szerint az ideális jelöltek:

Nocsak. A műszaki beállítottságommal nem volna baj, a pszichés terhelhetőségem? Majdnem harmincöt éve írok magyarul újságot és még mindig nem lőttem főbe magam. Referenciamunkának ajánlom az afgán krízisről írt sorozatomat, aki azt az egy hónapnyi, egyedül, segítség nélkül végzett állandó munkát kibírta anélkül, hogy szálanként tépdesse ki a saját szakállát, sok mindent kibír. Az angoltudás rendben van, bár a kínai lenne annyira rendben... a személyiségemről meg majd döntsenek a pszichológusok. Valós teljesítményből és készségeimből élek, szóval ez is pipa, de a hazaszeretet hogyan kerül ide?

Már a valós teljesítmény és a kiemelkedő készségek is azért juthattak fel a listára, hogy a magyar űrhajós egyetlen érdeme ne az legyen, miszerint ő a Paszomány-Sallang megyei közgyűlés alelnökének a másod-unokatestvére, és a helyi Fidelitas alpótsegédtitkára, valamit tudja megkülönböztetni egymástól a csavarhúzó két végét. Mert arra a jó kapcsolatokkal rendelkező emberek nagy része nem képes.

De mi haszna a patriotizmusnak a világűrben?

Maximum annyi, hogy nem mázolja rá a szkafanderére az „O1G” feliratot, bár – az is hazafiság, csak nem a kormánypárti formája. Mégis, mitől tartanak, hogy hazafelé eltéríti a kapszulát, Kanadában landol és politikai menedékjogot kér? Vagy belép a Kétfarkúakhoz és miniszterelnök-jelölt lesz belőle? Mégis, miről van szó?

Nyilván arról, hogy mikor hazaért, megfelelően viselkedjen a nyilvánosság előtt. Mert mielőtt elindul, úgyis vigyáznak rá, odafent kevés a sajtómegjelenés, utána kell majd sokat reprezentálni. De mit ír a honlap?

„A kiválasztott kutatóűrhajósnak ugyanazoknak a szigorú feltételeknek kell megfelelnie, mint az űrállomáson szolgálatot teljesítő társainak, akik mindegyike magasan képzett szakember, akik képesek nagy nyomás alatt is kimagasló színvonalon alkalmazni tudásukat és szakértelmüket. Mindezt a teljesítményt elszigetelten, távol családjuktól és a megszokott társadalmi élettől, a földi körülményektől gyökeresen eltérő környezetben kell nyújtaniuk. Az űrben tartózkodva nagy kockázatot és hatalmas felelősséget vállalnak nem csak saját küldetésük, de a teljes legénység iránt is.”

Ez már értelmesebben hangzik, világosabb beszéd csak kimaradt belőle a hazafiság – viszont a honlapon megtaláltam, mi lesz a dolga a mi Buck Rogersünknek!

„Ennek szellemében született döntés arról, hogy 1980 óta első alkalommal Magyarország ismét űrhajóst küldjön a világűrbe, aki a Nemzetközi Űrállomáson (ISS) teljesít majd várhatóan hosszú időtartamú szolgálatot, hogy önálló magyar kísérletekkel és magyar fejlesztésű műszerekkel vegyen részt a nemzetközi küldetésben. Ez a lehetőség gazdasági jelentőségét és tudományos értékét tekintve is egyedülálló, de szignifikánsan hozzájárul a magyar űripar, űrkutatás területén tevékenykedő kutatóintézetek és tágabb értelemben véve a természettudományos területek népszerűsítéséhez is.”

Mármost magyar űripar valóban létezik, nem is utolsó a világon, sőt, komoly eredményekkel dicsekedhet már eddig is – ezt az űrprogram első bejelentésekor Szijjártó külügyminiszter is kiemelte.

„Ennek szellemében született döntés arról, hogy 1980 óta első alkalommal Magyarország ismét űrhajóst küldjön a világűrbe, aki a Nemzetközi Űrállomáson (ISS) teljesít majd várhatóan hosszú időtartamú szolgálatot, hogy önálló magyar kísérletekkel és magyar fejlesztésű műszerekkel vegyen részt a nemzetközi küldetésben. Ez a lehetőség gazdasági jelentőségét és tudományos értékét tekintve is egyedülálló, de szignifikánsan hozzájárul a magyar űripar, űrkutatás területén tevékenykedő kutatóintézetek és tágabb értelemben véve a természettudományos területek népszerűsítéséhez is. Az Oroszországgal fenntartott stratégiai űripari partnerség mellett most lehetőségünk lesz arra, hogy egy amerikai partnerrel is együttműködjünk, a NASA egyik stratégiai partnerével, amely arra szakosodott, hogy bizonyos műszereket, fejlesztéseket űrkörülmények között is tesztelni lehessen, azokat ott ki lehessen próbálni, és további kísérleteket lehessen végezni ezekkel az alapvetően telekommunikációs, sugárzásméréssel foglalkozó, földmegfigyelésre alkalmas eszközökkel.”

Rendben, akkor a magyar űrhajós a magyar fejlesztésű műszereket fogja tesztelni. Ez tényleg fontos is, értelmes is, hasznos is. De mit is mondott a küldetés időtartamáról Farkas Bertalan nyugalmazott dandártábornok, az első magyar űrhajós? „A misszió remélhetőleg egy hónapig, de akár negyedévig is tarthat.” Annyi műszert nem tudunk mi felküldeni, amennyit ilyen sokáig kelljen tesztelni, szóval tényleg marad a bűvös kocka unaloműzőnek.

Van ezzel a HUNOR-programmal kapcsolatban még egy érdekesség. A bejelentésekor, még nyáron Szijjártó szólta el magát arról, hogy mennyibe is kerül.

99 millió dollárba, ami majdnem 30 milliárd forint.

Mit akarok? Ez csak három stadion, az aprajából. De lássuk bontásban, a Magyar Közlöny alapján:

Ha ennyi, akkor ennyi. És ki viszi fel az emberünket a csillagösvényre? Az Axiom Space nevű amerikai cég. Nekik is van honlapjuk és azon egészen érdekes dolgok olvashatóak. Például:

„Egyedülálló emberes űrrepülő mérnöki, képzési, üzemeltetési és programirányítási szakértelmünket arra használjuk, hogy segítsük a kormányokat emberes űrrepülési programok kiépítésében és űrhajósaik űrrepülésben való részvételében. Ezek a programok elősegítik a csúcstechnológiai iparágak növekedését, serkentik a gazdaságot, ösztönzik a fiatalokat, valamint a nemzeti büszkeség és a nemzetközi tisztelet forrását jelentik.

A nemzet jövőjének építése

Az űrhajósok és a nemzeti zászlók űrbe küldésének hatásai jóval a küldetés után is megmaradnak. A korszak vezető technikai hatalmaival való partnerségektől kezdve az információs korszak gazdaságát támogató iparágakig, az emberes űrrepülésnek a mai űrhajós nemzetekre gyakorolt hatásai generációs méretekben mérhetők.”

Megint a nemzeti büszkeség. Pedig ha valahonnan, Föld körüli pályáról aztán tényleg látszik, hogy nincsenek vörös vonalak az országok között, a határok csak konvenciók. Ráadásul az Axiomnak ez a „nemzeti” űrprogramja (National Astronauts) teljesen elválik az űrturizmus-progamjuktól (Private Astronauts) és a valódi kutatóprogramtól. Akkor tehát – elismerve azonban a magyar űripar kétségtelenül kimagasló eredményeit – mégsem igazán tudományos munkáról szól a dal.

Inkább arról, hogy befizetünk az Axiom „nemzeti”, tehát kevéssé tudományos programjára valakit, akárkit, bárkit, aki megfelel a minimális követelményeknek és esetleg képes lesz annyira-amennyire hasznossá tenni magát a Nemzetközi Űrállomáson, van diplomája, végzett már kísérletet (ha lehet, nem a középiskolában robbantotta fel a kémialabort), de végső soron sem nem kutatni, sem nem kísérletezni megy, hanem az út reprezentációs célú, jelképes, és „a nemzetet” képviselné a világűrben – ez sokat használna a mostani kampánynak, érvelhetne azzal a kormánypárt, hogy „ők magyar embert akarnak az űrbe küldeni, de ha veszítenek, az ellenzék leállítja az űrprogramot”. Van is egy finom bája annak, hogy a költségeket 2024-ig tervezték, holott papírforma szerint nem lehetnek biztosak abban, hogy 2022 után is ők irányítják az országot.

Erre viszont nem lenne érdemes harminc milliárd forintot költeni, bőven elég volna háromszázezer, abból a pozsonyi csata animátorai megcsináljak szükség és igény esetén a magyar holdra szállást is.

De volna egy gonosz kis javaslatom, amolyan magyaros, „okosban megoldó”.

Idén fizesse be a magyar államkincstár azt a négymilliárdot, azt nem lehet megúszni, ha pedig jövőre megnyernék a választásokat, azonnal állítsák le az űrprogramot. Így kaptak négymilliárdért egy harmincmilliárdos reklámot és nem kell senkit felküldeni a magas égbe. Mert végül is jelen politikai helyzetben a nemzeti űrhajós nem több, mint egy nagyon drága jelkép, reklám.

Akárhogyan is lesz, a magyar űripar ebben a játékban sajnos nem több, mint ürügy, hivatkozási alap.

Akkor mégsem állok űrhajós-inasnak. Pedig szép lett volna.

Inkább mozdonyvezetőnek készülök. Vagy tűzoltónak, katonának. Vadakat terelő juhásznak.

Mint minden kisfiú.
 

Szele Tamás