Sehallselát Demeter

2021. november 08. - Szele Tamás

Van, ami sok reggel, éhgyomorra, az emésztőrendszer lázadozni kezd tőle és komoly diplomáciával kell visszatartani a forradalmi jellegű megmozdulásoktól. Van, aki ilyenkor a féldecit nem bírja, van, aki a pacalpörköltet, rólam a mai ébredés után az derült ki, hogy a Demeter Szilárd-interjúk hallgatását.

Mármost Demeter úrral nekem volt már vitám, van is és bizonyos, hogy lesz is, mert nem tartom különösebben megfontolt embernek. Hajlamos ostobaságokat beszélni, mi több írásba is adni, épp nézem, hogy esztendeje kellett tisztáznom pár dolgot miatta és az azóta eltelt évben sok minden változott, de ő is, én is maradtunk, amilyenek voltunk, szóval akkor megint elemezni kell a megnyilatkozásait. Már csak azért is, mert felháborító dolgok csúsztak ki a száján, és emiatt rá lehet is, kell is haragudni, de másokra tilos és igazságtalan.

A gyomrom megnyugodott, de nem könnyen – a Telexnek adott Demeter-interjúnak már a címe is kemény, mint a vídia.

„A magyar irodalom 80 százalékát kukáznám”

Ettől fel is hördült a közvélemény, sokan anélkül kiáltották világgá a véleményüket, hogy meghallgatták volna a hatperces, írott szöveg nélküli anyagot, pedig érdemes. Ugyanis a helyzet rosszabb, mint a címből ítélné az ember – a magyar irodalomnak igazából nem nyolcvan hanem száz százalékáról van szó. És a kultúra száz százalékáról, úgy általában.

Akkor lássuk az elhangzottakat. Képes voltam leiratot készíteni, de itt van a videó is, ha valaki ellenőrizni szeretné.

„– Egy pár hete sikerült beszélnünk Demeter Szilárddal, aki a magyar kultúrpolitika befolyásos szereplője, miniszteri biztos és a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója is, akkor nagyon éles kritikát fogalmazott meg a teljes magyar kultúrával kapcsolatban.

– A mai magyar kultúrában azért túl magas elvárással nekiindulni bármilyen művészeti színvonalon általában csalódást okoz. Kicsit lejjebb engedem az igényszintemet, és mindig kellemesen meglepődöm.”

Ha ezzel az koncepcióval áll neki a dolgoknak, egyre ritkább lesz a kellemes meglepetés: ez inkább egy fáradt hivatalnok véleménye az utált, kényszerű munkájáról. Azonban ez akkor is egy korábbi megszólalás, a mai interjúban viszont részletezi, mire gondolt.

„Ez az én rettenetesen szigorú ízlésvilágomról szól, de ezt megint elmondtam rengeteg interjúban, tehát, hogy ez a meglepődést én nem is értem. Ha rajtam állna, akkor a magyar irodalom nyolcvan százalékát valószínűleg kukáznám, tehát azt mondanám, hogy sajnos nem jó. Az összevetési alap, mondjuk egy költészetben Rilkétől, Arany Jánoson át Kemény Istvánig terjedt, tehát, hogy ezek azok a szerzők, akiket szívesen olvasok, akkor hozzájuk mérten azért, hogy is mondjam, van kivetnivaló egy-két kortárs költő művészetében, vagy nem tartod annyira értékesnek. Nekem nem az a bajom Parti Nagy Lajossal, amiket a HVG-re vagy bárhova írt publicisztikaként, hanem az a bajom Parti Nagy Lajossal, hogy az utóbbi években az ő tehetségéhez és írói, vagy költői nagyságához képest szarokat ad ki, mint szépirodalmi mű.”

Van egy olyan érzésem, hogy akár D. Szilárd magánember, akár D. Szilárd hat kötetes szerző – igen, hat kötete jelent meg, melyekről ezek szerint szintén nincs nagy véleménnyel – mondja ezt, a magyar irodalom nem tépi össze csipkés kis zsebkendőjét, nem veti magát a pamlagra, de nem ránt rezes fringiát sem, hanem némi viták után megvonja a vállát és továbbmegy. Kutya ugat, karaván halad. Azonban ilyent nem mondhat nyilvánosan – és nem rejtett kamerás a felvétel – D. Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, a magyar könyvszakma és irodalmi közgyűjtemények integrált fejlesztéséért felelős miniszteri biztos, ugyanis ez üzenet. Azt üzeni, hogy ugyan a zsebében van a könyvkiadás nagyobb része, de utál foglalkozni az irodalom dolgaival, ott vágná a sarokba, ahol van. Nem a nyolcvan százalékát, hanem az egészet, mindenestől. Rilke és Arany említése megzavart néhány kritikus véleményt, itt jelezném, hogy Kemény István nem egy XIX. századi romantikus regényíró, az a Kemény Zsigmond, hanem egy ma is élő magyar költő, aki valószínűleg nem tehet arról, hogy őt – egyetlen kivételként – kedveli D. Szilárd.

De kultúrpápánkat – itt kérem, hangsúlyosan! – ne utálja a születési helye miatt senki. A magyar irodalom általa nem kedvelt nyolcvan százalékába nem csak Karinthy, Örkény, József Attila tartozik, hanem Karácsony Benő, Kuncz Aladár, Szilágyi Domokos és Tamási Áron is, nem területi alapú az ellenszenv. Rejtőt tudtommal kedveli, különben nem használná már időtlen idők óta az „Előretolt helyőrség” nevet majdnem mindenen, amihez hozzányúl, például a folyóiratának is ez a címe. Jó, hát a betűt nem szereti, csak veti, azt látjuk. Ha ő mondja, el is hisszük. De mi a helyzet a teátrummal, ecsémuram?

„– A budapesti színházak közül melyikbe szeret a leginkább járni?

– Hát ez egy azért fogas kérdés, mert teljesen személyes történet alapján gyűlölöm a színházat. Tehát ez egy személyes élmény alapján gyűlölöm a színházat, mint olyant. Nem szeretek színházba járni. Amikor színházba kell mennem, az olyan, mint másoknak a fogászat. Tehát, hogy egész egyszerűen nem tudom, libabőrös vagyok, de ez ilyen pszichoszomatikus. Magyar filmet készítenek a magyar színészek, magyar rendezők, vagy nem tudom micsoda. Valahogy átjön az, hogy színész. Tehát, hogy színházi színész. A színházi dikcióval nem tudom, hogy mi jön át, tehát hallás után meg lehet állapítani azt, hogy mi a magyar film. És ez engem borzasztóan zavar. Megnézem, mert megnézem, mert kicsi sárga, de a miénk, de olyan „wow-élmény”, tehát ami úgy „elsodort volna”, olyan nem nagyon volt az utóbbi években.”

Azt a „wow-élményt” ami „úgy elsodor”, katarzisnak hívjuk, és ha nem élt át ilyent, az egészen pontosan az ő baja. Egyáltalán, ugyanazt kell mondani erről is, amit az irodalomról: ha D. Szilárd magánember véleménye volna, senkit sem zavarna, viszont D. Szilárdnak, a kultúrpápának ilyen véleménye teljes művészeti ágakról egyszerűen nem lehet.

Én, mint újságíró például megtehetem, hogy ellenszenvesnek találjam majdnem az összes politikust – tegyük fel – és ennek a véleményemnek hangot is adjak, mert nem tőlem függ a sorsuk alakulása. Ha viszont nekem kéne foglalkoznom az anyagi hátterüktől a lehetőségeikig mindennel, én kéne dotáljam őket az állami forrásokból, én döntenék arról, mennyit kapnak és mire, ilyesmiket egyszerűen nem beszélhetnék, vagy ha igen, azt jelentené, hogy a lehető legrosszabb feladatot bízták rám. De itt az undor adja az alaphangot – lehet, hogy azért nem szeret semmit, mert dolog van velük, és tulajdonképpen dolgozni utál?

Lehet akár ez is. De menjünk tovább.

Még a popzenével foglalkozik a legtöbbet, úgy is, mint alkalmi basszusgitáros. Abban se sok köszönet van, bár egy kevés akad.

„A zenében dettó nagyon szigorú vagyok, tehát az én ízlésítéletem ebből a szempontból lehet, hogy elitista, de hogy ilyen iszonyatosan adok a minőségre. Ferenczi Gyuri úgy tud szájharmonikán játszani bluest, hogy Nashville-ben a Grammy-díjas stúdió-hangmérnökök letépik a kalapjukat, meg a szakállukat, meg a hajukat. De egyébként ilyen típusú zene a Tankcsapda is. Tehát az, amit a Tankcsapda tud hozni érzelemvilágban, szövegvilágban, rockzenében, az is ilyen szempontból magyar. Tehát, hogy egyszerűen megérint. Elég sokat dicsérem, remélem, hogy nem veszi rossz néven, de Lovasi ebből a szempontból nagyon speciálisan magyar vagy közép-európai. Van a Follow the Flow nevű zenekar, ami most azt hiszem egy menő zenekar, és van ez a Nem tudja senki című számuk, amivel most le fogok bukni, hogy én nem hallgatok rádiót, de én nem hallottam rengeteg ideig nem tudtam erről a számról, merthogy nem hallgattuk általában a rádiót. Spotify-t hallgatok én is, nyilván, mint minden normális ember, aki saját magának összeválogatja, biztonsági játékra megy, tehát abban a kevés időben, amikor egy zenét hallgat, akkor azt hallgatja, amit szeretne. Én ezt háromszólamú feldolgozásban hallottam, tehát, hogy Ágiék énekelték három szólamban, egyszerű zongorakísérettel, és maga a dal szólított meg, hogy ez mennyire jó dal.”

Nem lehet igaz, négy előadóról sikerült jót mondania! Bár a Lovasi nem lesz túl boldog, de akinek a lapját Előretolt Helyőrségnek hívják, az legalább úgy tudja kavarni a málnaszőrt, mint Piszkos Fred. Hogy ennél több magyar zenész van, hogy nem csak popzenét játszanak? Az igaz, ám Demeter Szilárd – egyéb címei mellett – „a magyar könnyűzene koordinálásáért és társadalmasításáért felelős miniszteri biztos” is, és még jó, hogy nem ő foglalkozik a komolyzenével. Ellenben kulturális vezérelvei vannak, amiket érdekes példán keresztül mutat be:

„– Tudna egy konkrét példát mondani, mondjuk, ilyen témákban, mint a rabszolgatartásért való felelősségvállalás, vagy akár más ilyen kérdést hogyan befolyásol egy könnyűzenei dal?

– Hát eléggé befolyásolhatja, egyre inkább kezdik letiltani a különböző egyébként 50 évig sláger dalokat, azt mondják, hogy az viszont most éppen sért valakit. Ha az a világ következik be, amitől rettegek, hogy be fog következni, akkor az első dal, amit be fognak tiltani, az Fluor Tominak a Mizu című dala. Ugyanis elég egyértelműen azt mondja, hogy te lány, én meg fiú. Tehát, hogy ő ebben a hagyományos sztereotip nemi szerepekben gondolkodik, nincs nem bináris játék benne, nem engedi meg, tehát ő gyakorlatilag erősíti a sztereotípiát. Ez a negatív olvasata, pozitív olvasata, hogy a te lány, én meg fiú, zuhanyzó, két kicsi legó, nem tudom micsoda. Fluor Tomi dala, az egy hagyományos nyugat-európai kulturális identitást erősítő nóta, hiszen azt mondja, hogy te lány vagy, én meg fiú, és mi szeretnénk ugye összepárosodni. Tehát, hogy a szerelemről énekel, illetve erről a heteroszexuális kapcsolatról, az egy heteroszexuális kampánydal, ha úgy tetszik.”

Ha az előbb azt írtam, hogy Lovasi nem lesz boldog, most azt kell írnom, hogy Fluor Tomi még annyira sem. Azért azt ő sem gondolta volna, hogy nem egy link, egynyári slágert írt, hanem egy „heteroszexuális kampánydalt”, amit miniszteri biztosok méltatnak. Érdekes kampánydal, ezzel a szöveggel.

„Csak akkor bulizom, ha úgy van
és általában úgy van,
lenn megtalálsz a klubban
mert nekem bejön ez a szitu
a sok buta sztori rólad
csináljunk most olyat,
amit megbánunk majd holnap”

Maga a nyugat-európai kulturális identitást erősítő Konzervatív Gondolat. Na jó, abbahagyom, mielőtt megsértődik, mármint Fluor. Akkor vonjuk meg ennek az interjúnak a mérlegét.

Kukázni akarja Demeter Szilárd a magyar irodalom nyolcvan, a magyar színház- és filmművészet száz, a magyar könnyűzene jóég tudja, hány százalékát?

Nem, de csak azért, mert nem rajta áll.

Utálja? Utálja, bár szerintem azért, mert foglalkozni kéne ezzel az átok kultúrával, és az fárasztó meg időbe telik. És nem jár látványos eredménnyel, sok kritikával viszont annál inkább. Meg az a pénzosztás...

Mesélik a magyar irodalom egyik nagyságáról, hogy valamikor a kilencvenes évek végén kinevezték az Oktatási és Kulturális Minisztériumba, szép fizetéssel, ahol az íróknak, költőknek nyújtandó állami támogatásokat kellett volna elosztania. Három hét múlva beadta a lemondását.

- De hát miért mondasz le?

- Mert én azt hittem, mikor elvállaltam, hogy arról kell döntsek, ki kapjon pénzt, nem arról, hogy ki ne kapjon.

Egyenes ember volt, inkább lemondott. Demeter Szilárd nem egyenes ember, és nem is fog lemondani, ő vígan eldönti akármeddig is, ki ne kapjon egy vasat sem – de azt megfejtettem, miért utálja a munkáját.

Azért, mert alkalmatlan rá. De akkor hogy kapta meg?

Azt tudjuk: úgy, hogy ha nem őt nevezték volna ki, csak Raffay vagy Szakács Árpád jöhetett volna szóba a kultúrpápai trónon. Azokat meg még Demter elődje, Prőhle Gergely is szó szerint „futóbolondnak” nevezte. Demeter náluk valamivel jobb választás volt. Különben ennek köszönhető, hogy a szakácsista-raffaysta klikk utóbbi időkben jobbról támadja a kormányt.

De ettől még Demeter nem lett jó vezető. Sőt. De a Fidesz egy nagy párt, mindenre akad benne alkalmatlan ember, őt jelölték ki, hát végzi a feladatot.

Méla undorral, örömtelenül, muszájból de végzi. És utálja közben.

Weöres Sándor nyomán döngicsél a fejemben egy versike: