Szögezzük le, hogy az érthető, miszerint a farkas, amennyiben teheti, megeszi a báránykát. Ehetne nyulat, csak az elszalad, megtámadhatná a lovat, de az felrúgja, a medvével jobb, ha nem is próbálkozik: marad neki a bárány vagy az éhkopp. Azonban, ha a farkas még fideszes is, elevenen eszi a bárányt és evés közben még hibáztatja is a kialakult helyzetért.

Sőt, ordít vele, hogy ne rinyáljon, míg eszik. Legyen büszke arra, hogy betöltheti természetes szerepét a táplálékláncban.

Körülbelül ez jut eszembe a Mathias Corvinus Collegium által rendezett nemzetközi médiakonferencia tegnapi megnyitójáról. Mi a konferencia címe? Nevetni fognak.

„Szabad véleménynyilvánítás a digitális korban”

No, sokat tudhatnak a tárgyról, tényleg olyan az ötlet, mintha az ordasok rendeznének kongresszust a vegetáriánus táplálkozásról és a haszonnövények termesztésének gazdaságos módozatairól. Nem tilalmas az nekik sem, csak komikus. Meg értelmetlen.

Kicsit zavarban vagyok, ugyanis a nyitóbeszédek szövege szokás szerint sehol nem jelent meg hivatalosan, úgy kell összeraknom az elhangzottakat mindenféle tudósításokból, MTI-ből, mint máskor az Orbán-megszólalásokat. Különben itt is beszélt Orbán, csak nem a Viktor, hanem a Balázs, a „miniszterelnök politikai igazgatója”, jelentsen ez bármit – nehezen hinném, hogy a mostani magyar miniszterelnököt politikailag lehetséges igazgatni. Orbán Balázs jogvégzett ember, ami azért jó, mert így nyugodtam beszélhet bármit olyan dolgokról, amihez semmi köze, ha megírom róla, hogy összevissza gagyarászott, még ő perelhet be engem. Márpedig megírom, mert nem tűrhetem, amit összeképzelgett.

Illetve tűrhetném, ha magának képzelné, sőt, ez esetben semmi közöm nem is lehetne hozzá, csak hát ez a kormány hivatalos álláspontja is a sajtót és a nyilvánosságot illetően, és ez már nem magánügy. Nagyon nem az.

Akkor vágjunk bele, mit mondott Orbán Viktor alelölülője?

„A technológiai vívmányok által megváltoztatott médiatérben a sajtó elveszítette kizárólagos tájékoztatási funkcióját, sok esetben egyre inkább politizáló szereplővé válik. Fentiek fényében nem meglepő, hogy a valóságtól elrugaszkodott gondolatokat lehet olvasni a sajtóban. A konferencia lebonyolításával esély nyílik arra, hogy ne csak ezt a diagnózist állítsuk fel, hanem terápiával is előálljunk.”

Doktor, doktor, bár kezdem azt hinni, hogy nem jogász, hanem sebész: egyből amputálna. De kezdjük az elején.

A sajtónak az elmúlt száz évben soha nem volt kizárólagos tájékoztatási funkciója, ugyanis sajtó, így, nagy általánosságban nem létezett. Voltak mindenféle sajtótermékek, igen nagy számban, de olyan, hogy egységet képezzen a Times és a Pravda: sohasem. A modern írott sajtó fénykora valóban a gőzhajtású, rotációs nyomdagéppel kezdődött, csakhogy a rádiózás elterjedésével véget is ért. És míg tartott – körülbelül az 1920-as évekig – hihetetlenül sokszínű volt, tehát aki nem szerette, amit az egyik lapban olvasott, vett másikat, ami jobban eltalálta az ízlését, ez azért máig így kéne legyen. A minőségi változást száz évvel ezelőtt a rádióadások, később a filmhíradók és a tévék okozták: mindegyik aránytalanul olcsóbb volt a napilapoknál és a funkcionális analfabétákhoz ugyanúgy elértek, mint az egyetemi tanárokhoz. Mivel pedig buta ember több van, mint okos, nekik készülnek a műsorok, a nagyobb haszon kedvéért. Internetes sajtó Magyarországon csak az 1990-es évek vége óta van, nem is mondom, hogy „új” jelenség volna, legfeljebb a politikai igazgató úr számára nóvum.

Teljes információs monopóliuma még Magyarországon sem volt soha senkinek. Még Rákosinak sem, mert ha valaki az ő idejében már nagyon nem bírta a Szabad Népet és a Kossuth Rádiót, áttekert a Szabad Európára vagy az Amerika Hangjára, és jó esetben nem is tudták meg róla, hogy azokat hallgatja. Információs monopóliumról csak akkor beszélhetnénk, ha valamiféle egységnek tekintenénk az összes orgánumot, kivétel nélkül, Szabad Európától az Alsókutyaberkesi Hírmondóig, de ez maximum egy elvont fogalom szintjén képzelhető el. Igazgató uram gyártott egy kategóriát, hogy legyen miről beszélnie.

„Magyarországról sokszor írnak úgy, hogy a hatalmon lévő jobboldali kormány felszámolta a médiapluralizmust, a szabad sajtót, a vélemények sokszínűségét, ez azonban hamis vád, amelytől az igazság nem is állhatna távolabb.”

Bizony, bizony... tessék mondani, mennyi is most egy Népszabadság? Semennyi, mert nincs? És egy Vasárnapi Hírek? Egy Kurír? Hogy azok sincsenek? Nahát, nem mondja. Hogy nem maguk számolták fel őket? Hát ki volt az, a hájderménkű csapott beléjük? Ellenben van kismillió KESMA- és Mediaworks-termék, mindegyikben szó szerint ugyanazzal a véleménnyel, ami történetesen a kormányé. Bizony, nálunk ilyen egyszínű a sokszínűség, nekünk nem érdekes a szivárvány sem, pont ezért: akárhány színe van, minálunk az mind szürke.

„A mostani progresszív liberálisok úgy gondolják, hogy fel kell világosítani, öntudatra kell ébreszteni az embereket. A sajtó feladatának a liberális politikai program képviseletét tartják, nem pedig a hiteles tájékoztatást, a vélemények sokszínűségének megőrzését.”

A sokszínűségről már szóltam az előbb, az emberek „felvilágosításáról” meg annyit, hogy bolond, aki akaratuk ellenére akarja őket világosítani, ez a hajlam az egészséges sajtómunkásban véget ér körülbelül a gyakornok korával együtt. Érjen is, mert nem ez a dolgunk: el kell mondani, amit tudunk és el kell mondani annál többet is, mint amennyi elérhető az átlagpolgár számára, de az olvasó véleményéhez semmi közünk. Legfeljebb, ha penetráns, nem adunk teret neki, vagy letiltjuk, ne lovagoljanak ordas eszmék a lapjaink kommentszekcióin. Ha maga szerint az politizálás, hogy egyes dolgokat másképp, más dolgokat talán jobban tudunk, mint a méltóságos kormánya, vendéglőbe se menjen enni, mert a legtöbb hivatásos szakács jobban főz, mint a teljes kormány együttvéve.

„A néhány megmaradt klasszikus liberális sajtóorgánum mellett a konzervatív médiapiaci szereplők feladatává vált, hogy tájékoztassanak, érvényesítsék a hír szentségét. Az új liberális médiumok ugyanis kiléptek a korábbi keretek közül, egyértelmű szerepet vállalnak a politikai, ideológiai küzdelmekben.”

Megint csak azt kéne előbb meghatároznunk, mi is az a politika, mert ha maguk mondják meg, akkor a kutyasétáltatás is az. Viszont azt egyenesen imádom, ahogy a konzervatív médiapiaci szereplők érvényesítik a hír szentségét. Akkorákat lőnek mellé, mintha éjfélkor tartanák az éleslövészetet, a teve gyomrában. Mondok is pár példát.

Még a világjárvány elején jártunk, nem is nagyon tudtuk hova tenni a bajt, csak abban lehettünk biztosak, hogy nagy, mikor a kormány oszlopaként, mit oszlopaként, főtartópilléreként ismert Bencsik András azt közölte a 2020. március hatodiki Demokratában „Ami nincs, azt ne keresd” címmel, miszerint:

„Rohadt nagy járvány. Legalábbis ami a médiában végigszaladt. Mintha egy világméretű kísérletet futtattak volna le, amely révén azt akarták kideríteni, hogy megfelelően kiépített propagandával el lehet-e hitetni az emberekkel egy rettenetes világjárvány fenyegetését úgy, hogy a valóságban nincs semmiféle járvány, annak halvány nyoma sem? A válasz: igen. Ma a világmédia bárkivel bármit el tud hitetni, semmit sem számít a valóság, semmit sem ér a józan ész. A koronavírus-kampány valójában egy háború volt a józan ész ellen, és ebben a háborúban a józan ész vereséget szenvedett.”

Öt nap múlva kihirdették a veszélyhelyzetet. Bencsik úrnál kicsit összekeveredett az oly szent hír és az oly szabad vélemény, melyek fölött őrködni szokott, az egyiket a másiknak nézte, még jó, hogy nem lett belőle nagyobb baja, hol találnának a helyére olyant, aki hozzá fogható? Sehol, ő egyedi, miután kiöntötték, eltörték a formát. Nehogy még egy ilyent öntsenek.

Ugyancsak neki köszönhetjük az afgán helyzet egyik legérdekesebb megítélését. Mi, mezei tintakulik augusztusban bizony sokat szenvedtünk az egyre inkább elduguló afganisztáni információforrásokkal, ahhoz, hogy egy hírt ki lehessen tenni, ellenőrizni kellett, csak nem nagyon volt hol, kapkodtunk a még működő Tolo Newstól az indiai, iráni, orosz, kínai forrásokig mindenhez, senki sem tudta pontosan, mi zajlik abban az országban. Szerintem még Langleyben sem tudtak többet nálunk. Sőt, a Lubjanka téren sem. Annyi tűnt bizonyosnak, hogy nagy a baj, de azt már ember nem lett volna képes megmondani, mennyire nagy és földrajzilag hol történik éppen micsoda, hol vannak harcok, kivégzések.

Ha azt mondtam, senki sem tudta, mi zajlik, akkor tévedtem. Egy, csak egy legény tudta kerek e világon: igen, Bencsik András. Neki sikerült megállapítania a Hír TV Sajtóklubjában, élő adásban, hogy vágni se lehessen, miszerint a tálibok tulajdonképpen olyanok, mint az 1956-os pesti srácok, és az afganisztáni nép (nem az afgán, ugyanis olyan nem létezik) „piszkosul jól érzi most magát a bőrében”. Hát, már aki... Azt a tanácsot adnám, tartsák meg ezt az embert és vigyázzanak rá nagyon, minden körülmények között eltalálja a realitás ellenkezőjét, valóságos negatív vátesz. Sok hasznát lehetne venni például az időjóslás terén: ahogy elkezd verőfényes napsütésről beszélni, vehetnénk is az esernyőt.

De ne ítéljünk egyetlen ember botladozásaiból. Azt mondja a politikai igazgató úr, hogy a konzervatív médiapiaci szereplők őrzik a hír szentségét. Lássuk a magát konzervatívnak nevező (ennek a konzervativizmusnak semmi köze a valódihoz) Pesti Srácok mai, tárgyilagos és pontos főcímeit.

„Itt az újabb felvétel: Karácsonyék idén tavasszal már jóváhagyták a Városháza eladását?”

„Csillogó szemű atomkutatók helyett egykori afgán katonák akarnak áttörni a határzáron”

„A Financial Times ismét Márki-Zay Péterrel untatja olvasóit”

„Naná, hogy belekötöttek a baloldali propagandisták a benzinár befagyasztásába”

„Amikor a baloldal kerül kormányra a Ferencváros számára nehéz idők jönnek!”

Akármeddig lehetne folytatni ezeket az informatív, tárgyilagos, higgadt, visszafogott címeket, melyek gondosan ügyelnek arra, hogy különbséget tegyenek a tények és a vélemények között. Ilyenre, ugyebár, maga szerint a független sajtó nem képes. Igaza van: még jó, hogy nem vagyunk rá képesek, magam csapnám le a kezemet baltával, ha ilyen csúszna ki alóla.

Száz szónak is egy a vége: a szemtelen cinizmus iskolapéldájának nevezhetjük Orbán Balázs tegnapi nyitóbeszédét. Ez volt annak az esete, amikor a farkas elevenen eszi a bárányt és közben rámordul, hogy ne is jajgasson, mert zavarja a lárma az étkezésben. Maguk most zabálják a pártoktól független magyar sajtó utolsó falatkáit, és közben panaszkodnak, politizálásnak nevezik, ha az tiltakozik a felfalás ellen.

Nem üt vissza, nem támad, csak tiltakozik.

Hát ne tiltakozzon, tartsa megtiszteltetésnek!

Nem tudom, ismeri-e a kesernyés viccet, mikor találkozik a független sajtómunkás Orbán Viktor gyomrában a kormánypárti főszerkesztővel:

- Kolléga úr, magát is lenyelte ez a szörnyeteg?

- Engem nem! Én alulról törtem fel!

Körülbelül itt tartunk és ennek kéne örvendezni a politikai igazgató úr szerint.

Valahogy nem megy.

Szele Tamás