A trollról mindenki tudja, kicsoda-micsoda, bár mindenki másképp tudja, de azt nagyon határozottan. Tizen-valahány éve, mikor a magyar nyelvű közösségi oldalakon megjelent a fogalom – a közéletben már ezer éve jelen van – még volt értelme a meghatározásnak, de mára az lekopott róla: manapság troll az, akit nem szeretünk és esetleg agresszívnak érezzük a modorát.

Engem is trolloztak már le, rendszerint olyan Facebook-felhasználók, akik nem igazán szakértői a közösségi oldalaknak, ugyanis gyakori eset, hogy az újonc és digitális analfabéta facebookozó azt hiszi: övé az oldal. Valamiféle túlfejlesztett levelezőrendszernek képzeli, és ha meglát egy nyilvános posztot, ami esetleg nem tetszik neki, azonnal közli: „mars az oldalamról, te engem ne molesztálj, mocskos troll!” Rendszerint közöl mást is, de azt már le sem írom. Mármost egy, mondjuk tízezer embernek tetsző nyilván, lapban megjelent írást – amit az algoritmus sodort elébe – csak úgy tudnék „eltüntetni” az „oldaláról”, ha törölném vagy ha korlátoznám a láthatóságát, bár például híroldalaknál ez nem megoldható, csak magánjellegű megosztásoknál. És követeli, hogy töröljem, őt nem érdekli a tízezer olvasó, őt a saját kis véleményének az érvényesítése érdekli, amikor nem kapja meg, amit akar, csodás érvek hangzanak el: „Rád hívom a Facebook-rendőrséget!”, „Facebook-rendőr vagyok”, „Beperellek!” – csak tessék. Azért még egy kereset sem érkezett ilyen alapon... persze, hiszen nem volna törvényi alapja.

Szóval, bonyolult a dolog, mert a felhasználó azzal trollkodik, hogy trollnak nevezi az embert, ami önmagában is szép teljesítmény.

De érdemes volna alaposabban definiálni a „troll” fogalmát, már benne vagyunk a választási kampányban, már ömlik ránk a politika az oldalakról, ami igen zavaró tud lenni – valamennyi politika mindig van ezeken a felületeken, de azért máskor nem posztol naponta háromszor-ötször mondjuk az igazságügyek minisztere vagy akár maga a miniszterelnök. Akinek a mémekhez saját logót is fejlesztettek, olyannak érezheti, mint Dürer a híres szignóját. Ja, csak azt Dürer maga találta ki, szóval van különbség.

Szóval, ahogy nézem az Átlátszó november 9-i írását, mely a Political Capitaltól származik és

„Százszor is igaza van, Elnök Úr –Trollaktivitás a magyar közösségi médiában”

címmel jelent meg, szó szerint érzem a trollok mutálódását, fejlődését a daliás kezdetektől napjainkig. Hol van már a Gumicsirkés Guszti, aki szélsőjobbról borzolta az idegeket 2012-13-ban, és egy csoportban, ahol moderátor voltam, majdnem elhittem róla, hogy halhatatlan? Ugyanis minősíthetetlen dolgokat írt. Rendben, kitiltottam a csoportból. Mégis ott maradt! A negyedik-ötödik kitiltás után is, a végén rájöttem, hogy csinálta. Ez egy népes csoport volt, sok moderátorral, Gusztink először is készített negyvenkét profilt azonos fotóval, de a személyi adatok között kis eltérésekkel, aztán rászánt vagy két hónapot, míg mindegyiket beléptette, különböző moderátorok engedélyével. Biztos látták sokan, hogy ugyanaz a fotója, de azt hihették, a korábbi engedélynél valami félresikerült. Aztán elkezdett trollkodni és lelőhetetlennek tűnt. A tagnévsor alapján jöttem rá a trükkjére. Persze, repült mind a negyvenkettő.

De mit elemzett a Political Capital? Egy több hónapos trollkutatás első esettanulmányát látjuk.

„A Mandiner Facebook-oldalán például óriásit ment egy Vlagyimir Putyin Szocsiban tartott beszédét feldolgozó cikk: a „genderőrületet” emberiesség elleni bűncselekményekhez hasonlító szónoklat több mint 16 ezer kedvelést produkált, a hozzászólások, illetve a megosztások száma pedig megközelítette az ezret. A Crowdtangle adatai szerint a Mandiner átlagos reakciószámának ez közel ötvenhétszerese. Bár az orosz elnök viszonylagos magyarországi népszerűsége dobhatott az elérésen, ez a poszt a Putyint említő Mandiner-bejegyzések átlagát is bőven felülmúlja, sőt, a Crowdtangle szerint ez volt az oldal leginkább felülteljesítő bejegyzése az elmúlt 12 hónapban.”

A nagy látogatottságú írásokkal nekem is van tapasztalatom, éspedig elég rossz élményekről számolhatok be. Életem legolvasottabb írását félmillióan látták, de vagy két hete is volt egy százhúszezres elérésű: bizonyos olvasószám, körülbelül tízezer fölött óhatatlanul megjelennek a trollok. Beindul a trolllmágnes-effektus. Nem kell az írás okvetlenül politikai legyen, a múltkori az volt, a félmilliós viszont egy álhírt leplezett le, de két sportról szóló cikkem is került már trollviharba, igaz, hogy az egyikben a vizes VB pénzügyeit elemeztem, a másikban viszont egyszerűen azt, hogy az orosz foci-VB előtt egyes, mérkőzéseknek helyet adó városokban lemészárolták a kóbor kutya-populációt: hetekig őrjöngtek, és sajnos nem csak az írás alatt, megpróbáltak belenyúlni a magánéletembe is (csak a Kedves, akit megtaláltak, úgy helyre tette őket, hogy azóta is egy irányba szaladnak). Tehát: ha egy írás olvasott, akkor támadott is lesz mindenképpen.

Azon lépjünk túl, hogy a hozzászólók kilencven százaléka – tehát nem csak a trollok – el sem olvassa magát az írást, csak a címhez, fotóhoz, felvezetőhöz kommentel, és ha rájuk szól az ember, nagyon meg vannak sértődve. Hát hogy képzelem, még olvasni is? Drága az ő idejük. Így fordul elő, hogy többnyire azt hiányolják az írásokból, ami bennük van. Fontolgatom, hogy bevezetek egy általános leadet, felvezetőt körülbelül ezzel a szöveggel:

„Ez itt egy lead. Egy felvezető. Semmit nem mond el az írás tartalmáról. Ahhoz, hogy kommentelhessen, el kell olvassa, vagy hallgasson róla örökké.”

Ebbe is belekötnének, persze. De ez még nem trollkodás, az akkor kezdődik, mikor valaki beleköt az írásba – bármibe, ami kapcsolatos vele – félreérti, félremagyarázza és elkezdi a szerző vérét követelni. Ez már troll, és érdekes módon bármely politikai oldalról érkezik, azonnal rengetegen csatlakoznak hozzá, ami bizony felveti a szervezettség gyanúját. Amikor az ember ránéz a profiljára, meghökken: Ady Endrével van dolgunk! Ugyanis se rokona, se ismerőse, se utódja, se boldog őse, nem járt iskolába (az Élet Iskolájába sem, ahol Isten a tanár), nincs munkahelye, egyáltalán: nincs élete. Erre van ugyan lehetőség – ha valaki igényli a diszkréciónak ezt a fokát – de utóbbi időben a Facebook magyar nyelvű szegmensét ellepték ezek az Ismeretlen Katonák. Rendszerint pártkatonák. Rendszerint egy-két tőmondatban vágnak oda, olyan szegények, hogy még szókincsük sincs. Hogy látja ezt a Political Capital?

„Az első feltűnő jelenség az volt, hogy tucatjával érkeztek egyszerű „Igaza van”-típusú hozzászólások, amelyek csak ritkán tartalmaztak bármilyen kifejtést, személyes véleményt, érzelmet, vagy egyáltalán bármiféle magyarázatot.

Egy másik visszatérő kommenttípus, hogy Putyint vagy Oroszországot az adott hozzászóló korábban nem szerette, mára azonban egyre jobban kedveli. Ennek ismételgetése a Nyugat-párti és/vagy oroszellenes attitűdök áthangolását célozhatja. (…) Volt, aki egyenesen arra kérte Putyint, egyesítse az EU-t a „terolista náci háttér hatalom,” azaz az USA ellen, akik – szerinte – a világra engedték a koronavírust is. (…) A kommentek tartalmánál a mögöttük meghúzódó profilok talán még beszédesebbek: soknak közülük sem profilképe, sem borítóképe nincs, semmilyen publikus aktivitása nem látszik, gyakran még ismerőseik sincsenek. Emellett sokan, például az idézett kommentekben, erősen antagonisztikus nyelvezetet használtak, ami szintén a trollok gyakori jellemzője.”

Az „adattalan”, teljesen háttér nélküli troll viszonylag új jelenség, bár régebben is előfordult, de tömegesen olyan tavaly nyár óta találkozunk velük. Van, aki emögött a kormánypárti „Megafon” kezdeményezés képzését látja, de ez távolról sem biztos, ugyanis egyrészt nem okvetlenül kormánypárti a troll. Ellenzéki oldalon is van épp elég konfliktus, és ezekben is megjelennek a háttér nélküliek, persze lehet, hogy küldik őket, de szerintem csak a krémjük volna képes önálló célpont-választásra, támadásra. Másfelől meg a Megafon elvileg valóban foglalkozik kormánypárti Facebook-aktivisták képzésével is, de azért elsősorban a már jól bevált megmondóembereiket támogatják, például ilyen Rákay Philip, Bohár Dániel, Filep Dávid, Deák Dániel, Bayer Zsolt, mostanság Trombitás Kristóf – nos, ők azért Filep Dávid kivételével nem nevezhetőek „feltörekvő, ifjú tehetségnek”, bár ez utóbbi úriember „A kopasz oszt” című oldala másfél év alatt egészen pontosan négy és fél millió forintot kapott hirdetésre a Megafontól.

Egyebekre meg nem tudjuk, mennyit, de ez villamospénz a Rákay Philip megszüntetett oldalára fordított 78 352 122 forinthoz képest. Azt is a Megafon adta, és mivel az oldal már megszűnt, ez végső soron kidobott pénz volt. De térjünk vissza a trollokhoz: azt látjuk, hogy a Megafon talán képzi őket, de igazából inkább kifizetőhely a haverok számára. Akkor honnan jönnek ezek a figurák – mármint azok, amik nem tőlük?

A válasz nem lesz egyértelmű. A Political Capital által vizsgált írás esetében gyanús, hogy az orosz trollfarmok figyeltek fel az őket érintő témájú írásra, ahogy az én lemészárolt kóbor kutyáimra is annak idején (nem felejtem el, az illusztrációként használt képről azt írta az egyik, hogy felismeri az én balatoni villám udvarát, és én öltem le a kutyákat a fotó kedvéért – kanalam sincs nekem a Balatonon, nemhogy villám volna...) de más írások miért érdekelnék Moszkvát? Igaz, hogy Moszkvát minden érdekli, de nem minden egyformán. Például a vizes VB kapcsán világosan kiderült számomra, hogy a magyar kormánypárt mozgósította a híveit. De egyáltalán: mire jó ez az egész?

Arra, hogy induljanak meg a verbális lincselések. A tömeg – bizonyos létszám fölött – imád támadni, agyonkövezni, érezni a hatalmát. Egyenként valószínűleg mind derék emberek, de együtt elég egy bekiáltás: „Kövezzük meg!” és már azt sem kérdik, miért tennék, csak támadnak. Nos ez az egy bekiáltó a troll (ha egyedül nem boldogul, hívja a cimboráit is), ő az az élesztőgomba, ami beindítja az erjedési folyamatot, ő az a kiskanál ecet, amitől az egész hordó méz tönkremegy. Ezért is képzik őket (bár egyikről-másikról, főként a hülyébbekről gyanítom, hogy nem is ember, hanem mesterséges intelligencia), hogy változtassák a sokaságot előbb tömeggé, aztán csőcselékké, végül fegyverré. Egyelőre még csak verbálisan lincselnek, de ahogy ezt a kampányt elnézem, nem sok választja el a felhergelt tömegeket a tettektől – csak egy kis további hergelés.

Azt meg bármikor megkaphatják. Tehát a trollnak a csoportdinamikában van szerepe, tulajdonképpen az ő dolga tönkretenni egy ad hoc létrejött embercsoportot, akik valamihez hozzászóltak – épp ezért jöhet bárhonnan. Igen, sokszor jön orosz földről, sokszor jön a Megafontól, de épp úgy motiválhatják teljesen civil előítéletek, esetleg személyes harag, ellenszenv vagy szent, társadalomjobbító düh. Mindegy, mi hajtja, míg gyilkos, pusztító szándék az eredmény vagy a közvélemény befolyásolása.

Mit tehetünk ellenük?

A troll tömeg nélkül csak egy magányos bolond. Ha nem hallgatunk rá, fegyvertelen – mi vagyunk a fegyvere, a mi közösségformáló hajlamunk. Óvakodjunk tehát az érzelmi reakcióktól, indulattól fűtött kommentektől, gondolkodás nélkül leírt ítéletektől. Aki így tesz – nos, az sem menekül meg a támadásoktól, de legalább belőle nem válik csőcselék.

Hogyan is írta Karinthy?

„Struggle for life

Pajtás, úgy fest, alulmaradtál
A Tétel és Törvény szerint -
Dögödre már hiéna szaglász
S a varjú éhesen kering.

Nem is a falka volt erősebb
Apró vadak tángáltak el -
S hogy irhádon ki osztozik most
Véreb? Veréb? Nem érdekel.

Öklöd, mikor lecsapni kellett
Mindig megállt a félúton -
Jóság volt? Gyöngeség? Nem értem.
Félsz? Gőg? Szemérem? Nem tudom.

Talán csak undor. Jól van így is.
Megnyugszom. Ámen. Úgy legyen.
Inkább egyenek meg a férgek
Minthogy a férget megegyem.”

Ez a minőségbéli különbség. De honnan ismerte Karinthy a közösségi médiát?

Sehonnan: az emberi természetet ismerte.

Az meg ilyen.

Szele Tamás