A harcok minden korábbinál kegyetlenebbül folynak Ukrajnában, estére várják a nagy támadást Kijev ellen, Harkiv főterén rakétatámadás miatt elhunyt tíz civil (köztük egy gyermek), Csernyivihben lakónegyedeket lőnek rakéta-sorozatvetőkkel, és aláaknázták a városból kivezető utakat, hogy a lakosság ne menekülhessen el a biztos halálból – a tárgyalások pedig komolyabb eredmény nélkül értek véget.

Viszont már holnap folytatódnak. Ideje is, mert most érkezett híre, hogy Harkivban rakétatámadás ért egy kórházat is. Ennyit arról, hogy az orosz erők kizárólag katonai célpontokat támadnak meg (aki azzal meri mentegetni őket, hogy „biztos katonai kórház volt” az olvassa el a genfi egyezményeket: semmiféle kórház nem lehet katonai célpont!). Keserű, mocskos, kegyetlen, véres háború ez, és mindennél fontosabb volna lezárni, akár kompromisszumok, sőt engedmények árán is. Erre valók a tárgyalások, mondaná az idealista olvasó, de ki kell ábrándítanom: ezek a tárgyalások mindenre jók, csak arra nem, hogy véget vessenek a harcoknak. Mint a TASZSZ híre mondja:

„Az orosz és az ukrán delegáció közötti tárgyalások újabb fordulóját március 2-ára tervezik – közölte kedden a Zerkalo Nedeli ukrán médiaorgánum.

Egy másik ukrán médium, a Glavkom az ukrán delegációban lévő forrásokra hivatkozva nyilvánosságra hozta a felek által az első találkozó során előlegezett feltételeket. Azt írta: Oroszország állítólag azt követelte, hogy Ukrajna vállalja, miszerint parlamenti szinten felveti szövetségi rendszereken kívüli státuszát, és népszavazást szervez erről a kérdésről. Ezen kívül az orosz fél azt is követeli, hogy Ukrajna ismerje el a Donyecki és Luhanszki Népköztársaságokat a megfelelő régiók közigazgatási határain belül, és mondjon le a Krím íránti igényéről. Ukrajna a Glavkom szerint tűzszünetet és az orosz csapatok kivonását követelte a területéről.

Az orosz–ukrán tárgyalásokat hétfőn tartották. A megbeszélések öt órán át tartottak. Az orosz küldöttséget Vlagyimir Medinszkij elnöki tanácsadó vezette, aki korábban azt mondta, hogy az orosz delegáció kész addig tárgyalni az ukrán féllel, ameddig a megegyezéshez szükséges. Azt is elmondta, hogy a delegációk előzetesen megállapodtak abban, hogy a tárgyalások következő fordulóját Fehéroroszországban tartják.”

Van abban valami báj, hogy a TASZSZ ukrán forrásokból tudja meg, mit kíván a Kreml, pedig egy normális világban elég lenne átsétálni és megkérdezni. De ha valóban az egyik legfontosabb orosz igény, hogy Ukrajna ne legyen tagja semmiféle szövetségi rendszernek, tehát nem csak a NATO-nak, de az Európai Uniónak sem, kezd érthetővé válni Zelenszkij váratlan, tegnapi óhaja, mellyel országa azonnali felvételét kérte az EU-ba. Ugyanis ha már bent van, nem lehet a tagságát megszüntetni orosz nyomásra. Ezért olyan fontos tehát a Kremlnek, hogy már holnap folytassák a tárgyalásokat, és ezért nyomul a 64 kilométer hosszú, gigantikus konvoj Kijev felé: ha elég komoly nyomás alá tudják helyezni az ukrán tárgyaló felet, elérhetik, hogy kimaradjon az EU-ból, amennyiben még nem vették fel a megbeszélések kezdetéig. Ezért hát Kijev ostroma olyan erőkkel és olyan módon, amit még nem látott a hadtörténet: az orosz fél versenyt fut az idővel.

És ez az oka annak is, hogy ma Dmitrij Peszkov, a Kreml jól ismert szóvivője bejelentette:

„Nincs közvetlen terv Vlagyimir Putyin orosz és Vlagyimir Zelenszkij ukrán elnök közötti tárgyalások megszervezésére.”

Nincs bizony: Putyin nem állná ki azt a találkozót, elolvadna, mint hóember a napfénytől. Hogy miért éltem ezzel a hasonlattal, arról majd később, egyelőre idéznék Zelenszkij beszédéből, mellyel az Európai Parlamenthez fordult:

„Kedves barátaim, mostanában nem tudom, hogyan köszönjek az embereknek. Nem mondhatom csak úgy, hogy „jó napot” vagy „jó estét”. Nem tudom így megszólítani az embereket, mert minden nap rossz nap számunkra. Néhányunknak még az utolsó is.

Ma Ukrajna azon polgárai nevében beszélek, akik hazájukat és szabadságukat védik. Amit ma önöktől látok és hallok, az nagyon tetszik nekem. Érzem az egység légkörét. Örülök, hogy ügyünk egyesítette az Európai Unió országait, de nem tudtam, hogy az ár ilyen magas lesz. Amit ma tapasztalunk, az számomra és minden ukrán számára, az egész nemzet számára tragédia. Emberek ezrei vesztették életüket a forradalom, a háború és az orosz invázió öt napja alatt.

Nincs nálam előre megírt nyilatkozat, mert most nincs erre lehetőségem. A mi valóságunk az, hogy emberek halnak meg minden nap. Ezeket az életeket a szabadságért, az emberi jogokért, az önök által általánosan élvezett jogokért adták. Legjobb polgáraink haldokolnak. (…) A harkovi Szabadság tér Európa legnagyobb tere. És képzeljék csak el, ma reggel két rakéta robbant fel ezen a téren. Több tucat ember halt meg. Ez az ára ennek a szabadságnak. Élve akarjuk látni a gyermekeinket, de csak ma hét gyermeket öltek meg. Putyin elnök újra és újra megismétli, hogy ez csak egy „hadművelet”, és a célpontjai kizárólag katonai célpontok. De nem az. Embereket ölnek meg az úgynevezett „hadművelet” során. Tegnap 16 gyermeket öltek meg. (…) Velünk együtt az EU mindenképpen erősebb lesz. Nélküle Ukrajna magára marad. Bebizonyítottuk az erőnket, megmutattuk, hogy egyek vagyunk önökkel, és egymás mellett állunk. Mutasák meg, hogy mellettünk állnak, hogy nem hagynak el minket. Bizonyítsák be, hogy valóban európaiak. És akkor az élet győzni fog a halál felett, és a fény győzni fog a sötétség felett. Dicsőség Ukrajnának!”

Kemény szavak, egyenes szavak. És ha az kell Ukrajna szabadságához, hogy tagja legyen az Uniónak, azt mondom, vegyük őket fel még tegnap.

De olvastam én ma még ezeknél is keményebb szavakat a Meduza.io-n éspedig orosz ember, Maxim Trudoljubov szerkesztő és rovatvezető tollából. Ő súlyosabb vádakkal illeti Putyint, épp Oroszország iránti szeretetből, és kíméletlenül ostorozza. Szerinte ugyanis:

„Hogyan volt egyáltalán lehetséges az Ukrajna elleni háború? Ez talán az elmúlt napok legfontosabb kérdése. A választ abban az alternatív politikai „valóságban” kell keresni, amelyet Oroszországban az elmúlt években hazugságokkal, manipulációval és hamisítványok gyártásával építettek fel. Annyira durva konstrukciónak tűnt, hogy lehetetlen volt elhinni, hogy a döntéshozók (beleértve azokat is, akik létrehozták) valóban hittek benne. Mint kiderült, egyvalaki nyilvánvalóan igen. És az ő neve Vlagyimir Putyin.”

Trudoljubov nyíltan kimondja: az orosz vezetés a Putyin-éra alatt ádáz, harcos küzdelmet folytatott a társadalmi valósággal. A politikai adminisztrátorok (nem politikusok, mert senki sem választotta őket) a függetlenség minden formáját irtották, és kiszorították a saját álláspontjukkal rendelkező aktivistákat, politikusokat és újságírókat a nyilvánosságból.

Helyüket olyan figurák foglalták el, akiknek az volt a feladatuk, hogy tevékenységeket utánozzanak és látszatot keltsenek. Az elnöki adminisztráció vezetői azzal voltak elfoglalva, hogy minden önszerveződő pártot, csoportot és struktúrát mesterséges, irányított „sejtekké” alakítsanak.

„Mindent, ami valódi, idegennek, idegen szívűnek, szélsőségesnek, sőt „terroristának” nyilvánítottak. Vegyük például az Alekszej Navalnij által létrehozott közösségi hálózatot, amely a rendszer elleni politikai, erőszakmentes küzdelmet célzó szervezet, és amelyet ezért lényegében „bűnözőnek” minősítettek. Gondoljunk a bebörtönzött aktivistákra. Gondoljunk azokra, akik menekülni kényszerültek az országból, és azokra is, akik felhagytak a közéleti tevékenységgel, miután józanul felmérték a vele járó összes kockázatot. Ne feledkezzünk meg a meggyilkolt politikusokról, újságírókról és közéleti személyiségekről, bárki is állt a haláluk mögött.”

Az elejét mi is tapasztaljuk, nálunk is a legnagyobb szitokszó az „idegen” – és ugyanazokra mondják. Akik a legkevésbé sem idegenek, csak épp nem a rendszer barátai. A következő bekezdés még érvényesebb:

„Nem sikerült megteremteniük „saját” nyilvánosságukat – saját nyílt vitaterüket, saját politikájukat, saját hiteles elemzésüket, szociológiájukat és politikatudományukat, ellenzéküket és saját sajtójukat. Az alternatív valóság az élő nyilvánosság torz tükrének bizonyult: politikusok helyett bohócok, civil szervezetek helyett utánzatok, újságírók és elemzők helyett propagandisták jelentek meg benne. Rossz színészek, akik valaki más szövegét olvassák fel, egy durva politikai játék eszközei. Egy válság lesöpörte volna a műfigurákat a pályáról: a „politikusok” és az „újságírók” (igen, idézőjelben) egyszerűen eltűntek volna az éterből, mert ők, akárcsak a gépek, csak addig működnek, amíg az állami hálózathoz kapcsolódnak.”

De hogy vezetett ez háborúhoz? Törvényszerűen. Putyin ugyanis annyi ideje építette a színházát, ezt a hamis, papírmasé álvalóságot, hogy elhitte: az a realitás. Elhitte, vagy inkább meggyőzte magát, hogy:

„...az ukrán társadalom ugyanaz a színház, amilyenné ő – gyilkosságokkal és fenyegetésekkel – a saját, orosz társadalmát tette. Azt hitte, hogy az ukránok – a harctértől az általa gyűlölt ország felső vezetéséig – megtörnek, és elismerik a hatalmát. Az ukrán elnök komikus, a kijevi polgármester bokszoló, kik ezek egyáltalán? Úgy tűnik, komolyan gondolta, hogy pszichológiai és morális fölényben van a mai Ukrajna és az egész demokratikus világ felett. Hibás világképe megakadályozta abban, hogy felismerje, hogy az egész „előnyét” a saját bohócai találták ki. Sok éven át a televíziójának és a sajtójának egyetlen megrendelője és egyetlen igazi nézője volt – ő maga. Megmérgezte magát a saját hazugságaival.”

Ezért vallott kudarcot a villámháború, ezért nem fogadták az ukránok kenyérrel, sóval, szto grammal a „felszabadítókat” – mert Putyin a háborúját csak másodsorban vívja Ukrajnával, első számú ellenfele a Valóság, a Realitás. Az, amiben az ő világa ócska kulissza, nem több, az ideológiája rémmese és hazugság – hát elfelejtette, hogy az ő megrendelésére találták ki? Úgy látszik el, addig hazudott a világnak és addig hallgatta a talpnyalóit, míg maga is elhitte a szamárságokat és most Tükörországban él, mint Alice – csak Alice a végén kijött onnan, Putyin már sosem fog kijönni. Trudoljubov keserűen zárja az írását:

„Nemcsak magát, hanem Oroszországot is megmérgezte. Előre meghatározta azt a megvetést, amellyel a világon mindenki fog nézni nem csak rá, hanem ránk, oroszokra is. Az elkövetkező években nem fogjuk tudni meggyőzni a világot arról, hogy „mi nem ilyenek vagyunk”, hogy „ezek nem mi vagyunk”. Még sok évbe telik – Putyin után –, hogy Oroszországban egy politikai díszletektől és fikcióktól mentes társadalmi rendszert építsünk.

Oroszország erkölcsileg elvesztette ezt a háborút egyszerűen azzal, hogy elkezdte. Függetlenül a csatatereken történt eseményektől, Oroszország politikai, gazdasági és társadalmi egységként, országként, a világ részeként vesztette el ezt a háborút.”

És Putyin százszorosan, ezerszeresen inkább lesz vesztese a most elszabaduló eseményeknek.

Vesztese – de vétkese is!

Híradásainkat folytatjuk.

Szele Tamás