Jelen pillanatban válságos a helyzet Ukrajnában, kérdés, hogy hová fajul, kedves olvasóim ne is várják, hogy világot gyújtsak a sötétségben, elmagyarázzam a helyzetet, főleg azért sem, mert amikor megteszem, olyan mértékű hisztéria tör ki, hogy szerintem nem érdemes próbálkozni ezzel. Mindenki jobban tudja nálam, aki pedig ezzel foglalkozom jó ideje.
Persze minél biztosabb a hitében a kommentelő, annál agresszívabb is, ezért aztán szép és örökös letiltásokkal jutalmazom a nyers és átkozódó, esetleg uszító hozzászólásokat, de a fölényeskedőket is. Kérem, meglátjuk, wait and see, ha az illetőket Putyin fogja felszabadítani a vélelmezett Háttérhatalom uralma alól, legyenek vele boldogok. Annak lehetőségét nem zárom ki ugyanis, hogy ha nem is azonnal, de bizonyos időn belül Magyarországon is megjelenjenek az orosz megszállók megint, aztán ha lesz, aki majd élvezi az uralmukat – hiszen sokan már hívogatják is őket – az nagy örömöknek néz majd elébe.
Mindenesetre ha lesz ilyesmi, az nem nekik lesz köszönhető, és ha elmarad, az sem az én érdemem lesz.
Hanem ma vegyük elő azt a kérdést, amihez megint mindenki jobban fog nálam érteni, és majd elmagyarázzák, mennyire nem értem az orosz lelken kívül a kínait sem. Persze, hogy nem értem, az a fontos, hogy ők nagyon jól értik, akkor kapjanak enni a kínai büfében, ha mandarin nyelvjárásban kérik és a kiszolgáló is megérti őket. Nehéz lesz eljutni arra a szintre, tapasztalatból mondom. De beszéljünk komolyan: mit szól Kína a kialakult helyzethez?
Putyinista körök azt várják, hogy megerősítsem: Peking mindenben maximálisan kiáll Moszkva mellett, támogatja terveit és testvérileg egyetért velük. Ez valamennyire így is van.
Putyin-ellenes körök meg azt várják, hogy jelezzem: Peking ki akar hátrálni a nemrég megkötött, örök és megbonthatatlan szövetséget deklaráló frigyből, és ott fogja hagyni Moszkvát a raszputyica kellős közepén. Valamennyire ez is igaz.
De akkor mi az igazság?
Az, hogy Pekingnek ez az egész nagyon rosszul jött. Ha Ukrajna megszállása gyorsan és ellenállás nélkül lezajlik, félrenéztek volna, elvégre nem sokat kell bogarásszák a tulajdon történelmüket ahhoz, hogy valami hasonlót találjanak, mondjuk Tibettel kapcsolatban. Ők „rendfenntartásnak” szokták hívni, az oroszok „különleges hadműveletnek” nevezik most, mindenesetre ha nem kavar túl nagy port és főleg nem árt nagyon a gazdaságnak, akkor nem érdekelte volna Pekinget, mi történik Ukrajnában. Így viszont nagyon is húsba vágó lett számukra a probléma, több okból is.
Az első ok: az állami szuverenitás kérdése. Ez 1949 óta kulcskérdés a népi Kínában, sérthetetlen alapelv, az soha, semmilyen okból nem sérülhet. Miért is? Tajvan miatt. Hohó, kiált fel a meggondolatlan olvasó, „hiszen ez a kettő ugyanaz, a medve is csak visszaveszi, ami az övé, a sárkány miért ne tenné, ez csak erősíti a szövetségüket!”
Dehogy erősíti, bomlasztja. Kínának azért lehet igénye Tajvanra, mert annak függetlenségét soha el nem ismerte, azt saját részének tekinti, ami most lázadók uralma alatt áll, de minden csak idő kérdése, adandó alkalommal lehet változtatni a „rebellis tartomány” helyzetén akár katonai erővel is. Abban a pillanatban mondanának le a területi igényükről, amikor egyáltalán szóba állnának egy tajvani kormánnyal vagy politikussal. Mivel pedig igényüket a szigetre Kína területi szuverenitására alapozzák, több mint hetven éve alapelvük, hogy minden állam szuverenitását tiszteletben tartják, amennyiben egyszer elismerték azt. Ez komoly kacskaringókat okoz Kína katona- és külpolitikájában, ugyanis például a szovjet-kínai konfliktus idején, mikor a kicsiny Damanszkij-szigetért harcoltak (jóval kisebb a Margitszigetnél), mindenképpen „szovjet agressziót” kellett emlegessenek, ahogy a későbbi, 1979-es vietnami-kínai konfliktus idejében is leszögezte a Xinhua hírügynökség, miszerint:
„Egy milliméternyi vietnami földet sem akarunk elvenni, de békés és stabil határt akarunk. Kína kész tárgyalni a békéről, miután a vietnami agresszorok megkapják, amit megérdemelnek.”
Hong Kongot is bármikor lerohanhatták volna katonai erővel, csak azzal megsértették volna az államközi szerződéseket és a szuverenitás elvét: inkább kivárták, míg lejár a bérlet határideje.
Ezzel szemben Oroszország nagyon is elismerte Ukrajna és Belarusz függetlenségét, szuverenitását és határaikat (melyek egybeestek a korábbi Ukrán és Belarusz SZSZK-k határaival) éspedig az 1991. december 8-án aláírt Belavezsai Megállapodásban. Sőt: Ukrajna a szovjet jog szerint sem volt Oroszország „tulajdona”, elvileg önálló tagköztársaság volt a Szovjetunión belül.
Szóval, ha elfogadjuk azt a putyini tételt, miszerint „a mai Ukrajnát Lenin hozta létre”, akkor bizony a szovjet és a mai orosz, valamint a nemzetközi jog alapján bizony függetlennek kell tekinteni, ezért is egetverő szamárság az az orosz eredetű álhír, ami a közösségi oldalakon terjed, és amely szerint „Ukrajna nem létezik, mert sosem jegyeztette be határait az ENSZ-nél” – hogy mondjam, ha valaki átrendezi a lakását, azt sem jelenti be a Földhivatalban, még akkor sem, ha átrakja az ajtót-ablakot egyik falról a másikra. Ukrajna is létezik, határai rögzítve voltak a Belavezsai Megállapodásban, azóta csak veszített területéből. És Kína is létező, független államnak tekinti, egyszer már elismerte, onnantól kezdve muszáj betartania az elfogadását – Tajvan miatt. Ezért ajánlgat Peking inkább közvetítést, moderációt, bármit, hogy ne kelljen kiállnia egyik hadviselő fél mellett sem.
A második ok, ami miatt Kína vonakodik helyeselni Moszkva invázióját gazdasági. Mint az előbb is mondtam, ha gyorsan elintézték volna a hadjáratot, nyilván komoly vagy nagyon komoly nemzetközi szankciók következnek, de – mivel nem lett volna ukrán állam, aminek a függetlenségét és harcát támogassák velük, ezek távolról sem lettek volna annyira szigorúak, mint a mostaniak. És ha nincs ukrán ellenállás, talán fel is oldják őket, Kína egész egyszerűen bejelenthette volna, hogy „nem csatlakozik a szankciókhoz” és legfeljebb kicsit romlik a politikai viszonya az euroatlanti térséggel, de a gazdasági viszonyt ez csak nagyon kis mértékben érintette volna. Két műanyag izével kevesebbet lehetett volna rendelni esetleg.
Most viszont az orosz gazdaság olyan mélyütéseket kap, hogy az már alapos, kemény verés. A rubel árfolyama zuhan, az állam gyakorlatilag kezd kikerülni a világgazdaság vérkeringéséből, úgy néz ki, az Egyesült Államok ma, ezekben a percekben készül bejelenteni az orosz kőolaj, földgáz és szén kereskedelmének tilalmát (ez nem vonatkozik európai szövetségeseire), és Oroszországot fokozatosan választják le a SWIFT-bankrendszerről, ami azt jelenti, hogy még ha el is ad bármit, nagyon nehezen kaphatja meg az érte járó pénzt. Össze fog dőlni az orosz gazdaság, nem arról van szó, hogy „ne tudnák eltartani magukat”, arról van szó, hogy belterjes lesz az egész, és körülbelül a hetven-száz évvel ezelőtti életszínvonalat fogják tudni garantálni polgáraiknak, mármint jó esetben. Erre akkor kerül sor, ha Kína nem dob nekik pénzügyi mentőövet.
Kína valamit dob, de nem azt a nagy mértékű, szinte korlátlan kamatmentes kölcsönt, amit Moszkva szeretne, hanem – tegnapelőtti hír szerint – úgy, hogy felveszik az orosz bankok egy részét a kínai UnionPay bankkártya-rendszerbe, ezzel társul Oroszország saját Mir-hálózata és nem lesz szükség Oroszhonban Visára és MasterCardra. Persze, ez csak az országon belül és/vagy olyan országokban történő kártyás forgalmat oldja meg, amelyek tagjai a UnionPay-nek, de mindenesetre a UnionPayre való átállásról vasárnap a Sberbank, Oroszország legnagyobb hitelezője, valamint az Alfa Bank és a Tinkoff jelentett be közleményt.
Kölcsönről is lehet szó – de csak a szokásos kínai feltételek mellett, ami azt jelenti, hogy Oroszország számára egy mostani segítség pár éven belül teljes gazdasági (és aztán politikai) függőséget jelentene Kínától. De Kínának nem is elsődleges érdeke a befolyásának ilyen mértékű kiterjesztése, Peking fő célja most a társadalmi stabilitás, mint azt Salát Gergely, a legnagyobb ma élő magyar sinológus a HVG szerint egy konferencián megjegyezte:
„A kormányzat célja a hatalmon maradás, ebből a szemszögből nézik a helyzetet. A kutató elmondása szerint a kínai álláspont a ’80-as évek eleje óta változatlan: a rendszer stabilitását a gazdasági növekedés adja, amihez viszont békés környezet szükséges, így „nem jön nekik jól ez a háború”. „Nem jó az időzítés sem” – mondta Salát – „ősszel pártkongresszus van, a Kínai Kommunista Párt forrong, hatalmi harcok zajlanak, jobb lenne most a nyugalom”. Pont ezért a kutató beszámolója szerint Kína úgy tesz, mintha nem történne semmi: csupán apró hírekben számol be arról a kínai média is, hogy Ukrajnában háború van.”
Kínának ezen kívül az sem érdeke, hogy teljesen elvágja magát a szankciók megsértése és kiterjesztése esetén az európai piacaitól, szóval már csak ezért sem fog lelkesen Moszkva segítségére sietni.
A harmadik ok, ami miatt Pekingnek nagyon nem tetszik ez a háború, a gabona. Kína a világ legnagyobb gabona-felvásárlója – tulajdonképpen normális időkben a kínai kereslet határozza meg azt is, mennyibe kerül a kifli a nyóckerben – és a világ legnagyobb gabona-exportőrei pont Oroszország és Ukrajna. A harcoló felek. Egy pár napos konfliktus nem vitte volna el a termést, de ha elhúzódik, az Kínának szó szerint vitális érdekeit sérti. Felmegy az élelem és a takarmány ára – és most speciel nem ők verik fel! – ami gyakorlatilag inflációt hoz, hiszen mindennek megdrágul. Nem véletlenül ajánlgatja Vang Ji, a kínai külügyminiszter, ahányszor csak teheti – utoljára húsz órája tette – hogy:
„Peking hajlandó közvetítőként fellépni az ukrajnai válságban, és segélyeket is küld a kelet-európai országnak.”
Ukrajnának, nem Oroszországnak. Ugyanakkor nem csatlakozik az Oroszországi Föderációt sújtó szankciókhoz sem. Egyáltalán: a legfontosabb, hogy minél előbb menjenek vissza a földekre dolgozni, akik most harcolnak, és ezt úgy kell elérni, hogy Kína ne kötelezze el magát semerre sem.
A végére hagytam a negyedik okot. Nem véletlenül: ez inkább érzelmi jellegű. Kína nemzeti büszkeségét sértené, ha az oroszokkal kötött szövetségben ő játszaná az alárendelt fél szerepét, aki biztosítja az anyagi hátteret, megfőzi az ebédet, vacsorát, azzal várja a csatából markos kozák férjurát. Aki viszont elháborúzza az utolsó fenig, kopejkáig a hozományát, ráadásul dolgoztatja is látástól vakulásig.
Peking ennél kevesebbért is mondott már fel szövetséget, a történelmi sértődöttsége miatt – amit a szerinte „egyenlőtlen szerződések” okoztak még az ópiumháborúk végén – mert nagyon kényes a méltóságára. Ezt a viszonyt így, ilyen formában, ilyen feltételek mellett nem fogja vállalni, ad ugyan némi segítséget, de az, amitől tartottunk – a Moszkva-Peking tengely – nem fog létrejönni, ha csak valami nagyon váratlan nem történik.
Két büszke, sőt, nagyon büszke dudás tutul most egy csárdában – nem fogják sokáig együtt fújni, az bizonyos.
Ennyit Kínáról, Oroszországról, egymáshoz fűződő jelenlegi viszonyukról és más érdekességekről: úgyis jön pár nyugalmazott vagy reménybeli burgonyakohász, netán okleveles zabhegyező, aki el fogja mondani, miért vagyok Kínához is teljesen hülye.
Mondom: meglátjuk, mi lesz, a puding próbája az evés.
Azért olyan nagyon nem várnám a világ egyetlen országának vagy szövetségének sem a planetáris hegemóniáját a közelebbi vagy a távolabbi jövőben.
De meglátjuk.
Híradásainkat folytatjuk.
Szele Tamás
