Ritka eset, hogy azzal kezdjem: egyértelműen jó hírrel szolgálhatok, de most ez a helyzet. Ne kiabáljuk el, nagyon ne, azonban úgy néz ki, Oroszország ukrajnai inváziója a végéhez közeledik, sőt, a mai, Isztambulban tartott tárgyalásokon már körvonalazódni is látszik egy törékeny béketerv. Olyan lesz az, mint a hímes tojás, úgy kell rá vigyázni, de egyelőre jobb nincs.

Bár: nem mernék mérget venni arra, hogy az orosz fél teljesen komolyan veszi, de hát én február 24-e, hajnali négy óra óta arra is gyanakszom, ha ők kérdeznek valamit, nem csak arra, amikor állítanak. Szóval, egyelőre ne ünnepeljük virágokat hajunkba fonva a békét a köztereken, de mindenesetre ma már történt valami előrelépés. Churchill erre azt mondaná, amit annak idején El Alameinre:

„Ez nem a vég. Nem is a vég kezdete. De talán ez a kezdet vége.”

A megnyugtató végkifejlethez a dolgok jelenlegi állása szerint még tizenöt év kell.

Akkor lássuk, miről beszélek. Nem fűztem túl nagy reményeket a mai béketárgyalásokhoz az eddigiek ismeretében, és hát azt is tudtam, miket beszélt Isztambulba indulása előtt a két delegáció vezetője. Lényegében véve mindketten azt mondták, hogy jottányit sem engednek. Zelenszkij – és így tehát Dmytro Kuleba külügyminiszter – békevágyában nem kételkedtem, de nekik már nem volt hova hátrálniuk ahhoz képest, amit Zelenszkij tegnapelőtti interjújában elmondott, Medinszkij pedig – biztosan hittem – nem éri be ennyivel.

Ritka dolog, hogy tévedjek politikai ügyekben, még ritkább, hogy örüljek neki, de az a helyzet, hogy igazából nem is tévedtem, viszont a kialakult helyzetnek kifejezetten örülök. Az oroszok engedtek, ha látszólag is.

A tárgyalások véget értek, már vártam a szokásos kincstári szöveget a segélyszállítmányokról és humanitárius folyosók nyitásáról, az ígéreteket, amiket majd nem tartanak be, mikor egészen más történt. Hogy a TASZSZ hírét idézzem, bejelentették, miszerint:

„Az orosz védelmi minisztérium úgy döntött, hogy kardinálisan csökkenti a katonai tevékenységet Kijev és Csernyihiv irányában – derül ki a katonai ügynökség közleményéből, amelyet Alekszandr Fomin orosz védelmi miniszterhelyettes olvasott fel az orosz–ukrán megbeszéléseket követően Isztambulban.

„Tekintettel arra, hogy az Ukrajna semlegességéről és atomfegyvermentes státuszáról, valamint Ukrajna számára adandó biztonsági garanciák nyújtásáról szóló megállapodás előkészítéséről szóló tárgyalások a gyakorlati fázisba lépnek, a mai találkozón megvitatott elveket figyelembe véve, a kölcsönös bizalom erősítése és a további tárgyalásokhoz, valamint a végső cél – az egyeztetés és a fent említett megállapodás aláírása – eléréséhez szükséges feltételek megteremtése érdekében az orosz védelmi minisztérium döntést hozott arról, hogy kardinálisan, többszörösen csökkenti a katonai tevékenységet Kijev és Csernihiv irányában” – közölte.

„Abból indulunk ki, hogy Kijev meghozza a megfelelő alapvető döntéseket, és meg fogja teremteni a további normális munkához szükséges feltételeket” – tette hozzá a katonai tisztviselő.

Azt is elmondta, hogy az orosz fegyveres erők vezérkara részletesebben fog beszámolni a meghozott döntésekről az orosz küldöttség Moszkvába való visszatérését követően.”

Mármost fontos az időrend, ugyanis a TASZSZ ezt csak másfél-két órával később közölte, mint a Meduza, pedig ez volt az első jel. Ellenben időközben híre jött, hogy az amerikai hírszerzés már megfigyelte az orosz csapatok egy részének kivonulását Kijev környékéről. A CNN magas rangú amerikai kormányzati forrásokra hivatkozva azt írta, hogy az orosz zászlóalj taktikai csoportjai már távoztak az ukrán fővárossal szomszédos egyes területekről. A hírszerző ügynökség ezt „komoly stratégiai váltásként” jellemezte. Ugyanakkor amerikai tisztviselők figyelmeztetnek, hogy az orosz csapatok bármikor újra bevethetők, ha a harci körülmények lehetővé teszik.

Legyünk őszinték: azokat az orosz csapatokat már hetek óta verték, épp pár napja ásták be magukat, az offenzíva defenzívába szorult, nem először a történelem folyamán, de ez még lehet hadicsel is. Ne feledjük: a szovjet alakulatok 1956 októberében is előbb kivonultak Magyarországról, csak arra nem ügyeltünk, hogy nem mentek túl messzire, aztán hamar vissza tudtak jönni. Most sem árt fél szemmel figyelni őket.

Aztán elkezdtek zuhogni a diplomáciai nyilatkozatok, ezeket a TASZSZ szétszedi, külön hírként kezeli a Meduza inkább összesíti: lássuk, mit tudunk?

Azt, hogy Medinszkij közölte:

„Megkaptuk Ukrajna írásos javaslatait, amelyek megerősítik, hogy semleges, blokkokon kívüli és nukleáris fegyver-mentes státuszra törekszik, elutasítva a tömegpusztító fegyverek minden típusának gyártását és telepítését, beleértve a vegyi és bakteriológiai fegyvereket, valamint a külföldi hadsereg és a külföldi csapatok telepítésének tilalmát.”

Ez nem újdonság, miután Zelenszkij belátta, hogy hiába kéri a NATO-tagságot és a légtérzárat, ő maga mondta, hogy ez a kitűzhető cél. Csakhogy hol van itt a csapda? Mindjárt mutatom, de élvezzük még egy kicsit Medinszkij bülbülszavú énekét!

„A mai tartalmas beszélgetés után megegyeztünk és olyan megoldást javasolunk, amelynek értelmében a szerződés külügyminiszterek általi parafálásával egyidejűleg lehetséges az államfők találkozója, annál is inkább, mivel a parafálás és a szerződés részleteinek mérlegelése során lehetőség lesz a különböző politikai árnyalatok és részletek megvitatására. A formátum a következő: először egy szerződéstervezetet dolgoznak ki, majd azt a tárgyalók jóváhagyják, a külügyminiszterek személyes találkozón aláírják, és csak ezután szerveznek egy esetleges államfői találkozót ennek a szerződésnek az aláírására.”

Világos: Putyin nem szeretne a megegyezés végleges létrejötte előtt találkozni Zelenszkijjel, nehogy vitára kerüljön sor, nehogy még valaki ellent mondhasson neki. De mégis, mitől lettek az oroszok ilyen hirtelen ennyire kompromisszumkészek?

A vereségek miatt? A szankciók miatt? A hátországban egyre erősödő elégedetlenség, sőt, háborúellenesség miatt? Az olaj és a földgáz miatt?

Ezek miatt mind, de a valódi két indokot ne a TASZSZ-on keressük, ott nem jelent meg, hanem a Meduzán.

„Az ukrán delegáció képviselői az isztambuli tárgyalásokon azt javasolták Oroszországnak, hogy megállapodásban rögzítsék a két ország álláspontját a Krímről és Szevasztopolról – közölte Mikhaylo Podoljak, az ukrán elnöki hivatal vezetőjének tanácsadója. Elmondása szerint a Krím és Szevasztopol státuszáról szóló kétoldalú tárgyalások lefolytatását javasolják 15 éven keresztül.

Az ukrán fél azt javasolta, hogy egy külön záradékban rögzítsék, hogy Ukrajna és Oroszország nem alkalmaz fegyveres erőket a krími kérdés megoldására ebben az időszakban, amíg a tárgyalások folynak.

Az orosz delegáció vezetője, Vlagyimir Medinszkij az ukrán képviselőkkel folytatott megbeszélést követően úgy nyilatkozott, hogy „a tárgyalások konstruktívak voltak”. Elmondta, hogy az orosz fél „világosan megfogalmazott álláspontot kapott Ukrajnától megfontolásra a szerződésbe való bevonásukról”. „Ezeket a javaslatokat a közeljövőben megvizsgáljuk, jelenteni fogjuk az elnöknek, és ennek megfelelően fogunk válaszolni” – hangsúlyozta Medinszkij.”

Hoppá. Akkor a béke ára egy tizenöt éves, tárgyalásos fegyverszünet a Krímről? Ez nagyon hasonlít a Koreai-félsziget politikai helyzetére. De fog még jobban is hasonlítani.

„Vlagyimir Medinszkij kijelentette: Oroszország nem ellenzi Ukrajna európai uniós csatlakozását.

Az orosz delegáció vezetőjének további nyilatkozatai:

Ukrajna biztonsági garanciákra vonatkozó javaslatai nem vonatkoznak a Krím és a Donbássz területére.

Ukrajna lemond arról a törekvéséről, hogy katonailag visszaszerezze a Krímet és a Donbásszt.”

Tehát akkor a Krím a viszonylagos béke ára (és egy jövendő háború kulcsa), ellenben látunk egy másik üzletet is: ha a donyecki és luhanszki népköztársaságok (plusz esetleg a tervezett herszoni is, ha egyáltalán lesz belőle valami) bántatlanságot élveznek, sőt, a luhanszki tegnapelőtt kérte a felvételét az Oroszországi Föderációba, és nem kétséges, hogy a donyecki is kérni fogja, akkor egyszerű. Ha ők mehetnek Moszkva szárnyai alá, Moszkva nem szól bele abba, amikor Ukrajna kéri felvételét az Európai Unióba. Persze a két államszövetség nem analóg, az Oroszországi Föderáció egy birodalom, az EU nem az, de a Kreml falai közül nézve így is fel lehet fogni.

Nyitva marad a kérdés, hogy mi lesz a mariupoli korridorral? Mi lesz a Krímet vízzel ellátó csatornával? Putyin egyiket sem fogja feladni, ezek azok a területek, amelyek fent fogják tartani a háborút, amikért ha nem is érdemes, de muszáj lesz harcolni. Észak- és Nyugat-Ukrajna most megmenekül, de az ott felszabaduló orosz erőket valószínűleg Délre dobják át, igaz, a felszabaduló ukrán erők is átmehetnek oda... tehát a harc most már az Azovi-tenger mellékéért fog folyni.

Mármint, ha az oroszok komolyan gondolják ezt az egészet.

Mindenesetre a „világ második hadseregének” tekintélye most nagyon nagy csorbát szenvedett. Érdekes módon magát Vlagyimir Vlagyimirovics Putyint kell idéznem, aki 2015. február 17-én épp Orbán Viktor társaságában üzente az ukrán hadseregnek a népköztársaságok leszakadásával kapcsolatban:

„Veszíteni mindig rossz, különösen, ha bányászok és traktorosok győznek”

– utalt az akkori ukrán erők vereségére. Hát most Észak-Ukrajnában maga is megtapasztalta a bányászok, de még inkább a traktorosok kemény markát. Tudja, milyen érzés, ha ezek verik meg a seregét (bár csak annyira igaz ez az állítás, amennyire 2015-ben volt az övé – akkor is, most is valódi fegyveres erők harcoltak). Jelenleg nagyon komoly tanulságokat kell levonnia, ha ragaszkodik a hatalmához és fenn kell tartania ugyanezért egy elhúzódó dél-ukrajnai háborút. Megteremtett maga ellen egy nagyon népes, pacifista ellenzéket, az országa ellen életbe léptette a történelem legkomolyabb gazdasági szankcióit, és ezt csak egy katonai győzelemmel tudná megmagyarázni az orosz népnek – kétséges, hogy a mostani békeverziót mennyire fogják elfogadni diadalnak.

Viszont maga a háború is fenntarthatatlan volt, úgy az emberveszteség, mint a költségek miatt.

Most következik Putyin Vietnamja, még azt is látjuk, hogy tizenöt évre tervezik. Brezsnyev Vietnamja, Afganisztán csak tíz évig tartott, de komoly szerepe volt a Szovjetunió felbomlásában.

Ki tudja, tizenöt év múlva lesz-e még mi felbomoljon?

Mondom, ez egyelőre még nem a béke. Ez csak a villámháború vereségének beismerése, és egy béketerv, amiről már lehet tárgyalni. Jó hosszan. Tehát, hogy Churchillt ismételjem: nem a vég, nem is a vég kezdete, de a kezdet vége még lehet.

Hogy ezt miképpen fogják megmagyarázni maguknak Putyin elnök fanatikus magyar hívei, akik vékával szórják most is az orosz háborús propagandát a közösségi oldalakon és akik az írásaim alá jártak lehülyézni engem, azt én nem tudom. De meg fogják magyarázni, kerül, amibe kerül, eddig is mindent megmagyaráztak. Főleg saját maguknak.

Putyinról Moszkvában szerintem a kisgyerekek is tudni fogják, hogy elvesztette ezt a háborút, ott már nem győzhet, de egyes budapesti fejekben még igen.

Mindenesetre ez a helyzet, és a csapatok kivonása – ha komoly a lépés – mindenképpen jó hír.

Úgy érezhetik magukat most Kijev lakói, mint az egri várvédők, akik arra ébredtek a döntő ostrom utáni reggelen, hogy a török elment. Egyszerűen elment, nem bírták tovább az ellenállást.

Most az oroszok mennek el ugyanezért.

Kérdés, hogy visszatérnek-e?

Híradásainkat folytatjuk.

Szele Tamás