Már majdnem azt hittem, nem lesz ma miről írni. De segítségemre sietett az utóbbi időben hiperaktívvá váló Alekszandr Dugin, a putyini rendszer főideológusa, aki most már egyedül játssza az udvari bolondot a Kremlben, mióta nagy és legalább annyira veszélyes riválisát, Szurkovot letartóztatták, majd teljesen nyoma veszett (nem, mintha hiányozna).

Dugin megint írt, az ő „eurázsiai” ideológiájának szócsövét jelentő Katehon című folyóiratba, és ez nem jó jel. Nem volt ő mindig ilyen hiperaktív, rendszerint akkor követ el valami alapvetést, amikor fordítani akar a kormánykeréken – vagy a köpönyegén. Mikor legutóbb szolgálatba helyezte magát, putyinabb volt Putyinnál, volt az embernek egy olyan érzése, mintha a helyére pályázna – a mostani írásban kicsit visszafogottabb, mellőzi a korábban pedzegetett kérdéseket, inkább nagy, habos, világméretű elképzeléseket tár az olvasó elé, és elmagyarázza, miért van joga Oroszországnak az egész planétát meghódítani.

Nos, nincs joga senkinek sem az egész világot elfoglalni, egyetlen országnak sem, de ebben legalább minden állam egyenlő. Normális államoknak ilyen szándékuk sincs. Persze Dugin másképp látja a maga pravoszláv romantikájából, de azért írom én ezt a kis szösszenetet, hogy kiderüljön a különben elég kacifántos szöveg alapján, hogyan is gondolják ezt a Kremlben?

Rosszul, annyi biztos. De lássuk az írást. A címe az, hogy „Civilizáció-állam”, ami sokat nem mond a tartalmáról, de az első bekezdés már annál beszédesebb.

„A nemzetközi kapcsolatok illetékes szakértői egyöntetűen úgy vélik, hogy a különleges katonai művelet a végső és döntő akkord az egypólusú világról a többpólusú világra való átmenetben.”

Már persze, ha sikerrel jár: egyelőre mintha nem működne tökéletesen. Tegnap például hosszas kínlódás után teljesen megsemmisült az Oroszországi Föderáció 35. Összhaderőnemi Hadserege Izjum térségében, főleg annak köszönhetően, hogy utánpótlásként csupán átázott vécépapírt és cipőpasztát kaptak, nem volt ásójuk sem, amivel fedezékeket áshattak volna maguknak, nem volt használható telefonjuk sem, ellenben a vége felé már volt olyan zászlóaljuk (a 64-edik), amely mindössze 15 emberből állt. Ugyancsak a dicsőséges specoperacija ragyogó pillanata volt, mikor Harkivban a „nagy pontosságú” orosz rakétatüzérség nem katonai létesítményt semmisített meg tegnapelőtt, hanem Szergej Jeszenyin orosz költő emlékmúzeumát. Szóval, míg így halad a hadművelet és ilyen diadalok szegélyezik útját (most zajlik épp a második szeverodonyecki csata is, melyben az ukránok lepték meg az oroszokat), hadd kételkedjek gyors és akadálymentes győzelmében. De mi az a többpólusú világ?

„A multipolaritás néha intuitíve egyértelműnek tűnik, de amint megpróbálunk pontos definíciókat vagy korrekt elméleti leírást adni, minden kevésbé válik nyilvánvalóvá. Úgy vélem, hogy „A többpólusú világ elmélete” című munkám ma aktuálisabb, mint valaha. De mivel az emberek elfelejtették, hogyan kell olvasni – különösen a hosszú elméleti szövegeket –, megpróbálom megosztani a főbb pontokat.”

Intuitíve sem tűnik egyértelműnek, sőt, semmiféle értelmét sem látni, legyen szíves kifejteni, mire gondol.

„A többpólusú világrend főszereplője nem egy nemzetállam (mint a nemzetközi kapcsolatok realista elméletében), és nem is egy egységes világkormány (mint a nemzetközi kapcsolatok liberális elméletében). Ez a civilizációs állam. Más elnevezései: „Nagy Térség”, „Birodalom”, „Ökumenizmus”.”

Világkormányról a szélsőjobboldaliak rémálmait és konteóit kivéve soha nem volt szó, a főszereplő nemzetállam is hasonló marhaság, amit csak megszállottak voltak képesek komolyan elhinni és nekilátni a megvalósításának (elég sok ilyen mániás őrült akadt a történelemben, még Dzsingisz jutott a legközelebb a megvalósításhoz), a „civilizációs állam” pedig fából vaskarika: ha egy állam elég hosszú ideig fennáll, mindenképp kialakul valamiféle saját civilizációja. Tehát nem egy eredendő civilizáció terjeszkedik az erős állam révén (akár földrajzilag is), hanem egy erős államnak terjeszkedik, változik és bővül a civilizációja, mint ahogy az angol konyha gazdagodott az indiai ételekkel, bár ennek a hinduk nem örvendeztek felhőtlenül.

„A „civilizációs állam” kifejezést leggyakrabban Kínára alkalmazzák. Mind az ókori, mind a modern Kínára. A kínaiak már az ókorban kidolgozták a „Tianxia”, a „Mennyei Birodalom” elméletét, amely szerint Kína a világ középpontja, mivel az egyesítő Ég és a megosztó Föld találkozási pontja. A „Mennyei Birodalom” pedig lehet egyetlen állam, de lehet részekre bontva, majd újra összeállítva is. Emellett maga a Han Kína kultúraformáló elemként működik a szomszédos, közvetlenül Kínához nem tartozó nemzetek – elsősorban Korea, Vietnam, az indokínai országok és még a meglehetősen független Japán – számára is.”

Ezt ne írta volna, csak ezt ne... kínai kultúrából és történelemből akkora elégtelen, hogy még a Holdról is látszik, ott vigyorog rajta a háromlábú varangy, ami mozsárban őrli az Örök Élet Elixírjét. A kínai kultúra aránytalanul régebbi, mint az egységes, mai Kína, és a Mennyei Birodalom fogalma – ami inkább jelkép, mint bármi más – már a Hadakozó Fejedelemségek Korában is létezett, amikor még se Vietnam, se Korea, se Mongólia, se Tibet nem volt szomszédos Kínával, sőt, egymással harcoltak a nagy formátumú kultúraformáló és nemzetalkotó elemek, de kőkeményen és tűzzel-vassal. Ez, kérem, halandzsa. Ettől még Kína nagy civilizáció, sőt, fogalmazzunk úgy: egyenesen penetráns, kisebb vagy nem elég fejlett kultúrákat pár nemzedék alatt asszimilál. De ez nem azt jelenti, hogy Kína „civilizációs állam” – ez azt jelenti, hogy a kínai kultúra nagyon markáns és mindent képes áthatni. Mindegy, lépjünk tovább.

„A nemzetállam az európai újkor terméke, és bizonyos esetekben posztkoloniális konstrukció. A civilizáció-államnak ősi gyökerei és... bizonytalanul változó határai vannak. A Civilizáció-állam néha lüktet, tágul és zsugorodik, de mindig állandó jelenség marad. (Ez az, amit mindenekelőtt tudnunk kell a mi különleges katonai műveletünkről.)”

Aha. Szóval, ha valamiről kimondtuk, hogy „civilizáció-állam”, akkor szabad neki terjeszkednie is, összemennie is, mikor épp megverik, ez nem agresszió és militarizmus, nem területszerzés és rablóhadjárat – ez, kérem, lüktetés, tágulás és zsugorodás. Hát, így is lehet mondani... mármint, ha az aljas orvtámadást akarjuk igazolni valahogy. Az orosz civilizáció-állam február 24-én nem támadta meg szomszédját hadüzenet nélkül, csak tágulni akart egy kicsit, természete szerint. És a föld nem nyeli el Dugint, mikor ilyeneket ír.

„A mai Kína a nemzetközi politikában szigorúan a „Tianxia” elve szerint viselkedik. Az „Egy öv, egy út” kezdeményezés a legjobb példa arra, hogy ez hogyan néz ki a gyakorlatban. A kínai internet pedig, amely elvág minden olyan hálózatot és erőforrást, amely gyengítheti a civilizációs identitást Kína bejáratánál, jól mutatja, hogyan épülnek fel a védelmi mechanizmusok.

A civilizációs állam kölcsönhatásba léphet a külvilággal, de soha nem válik attól függővé, és mindig fenntartja önállóságát, autonómiáját és autarchiáját.

A Civilizáció-állam mindig több mint egy állam, mind térbeli, mind időbeli (történelmi) értelemben.”

Dugin úr feltalálta az emberi civilizáció ellentétét. Az ugyanis arra épül, hogy a különböző csoportok, államok, közösségek találkoznak egymással és csereberélnek árut, eszmét, keverednek, tanulnak egymástól, és ideális esetben mindenki jól jár: lesz, aki gazdagabban, lesz, aki okosabban megy haza. A maga civilizáció-állama viszont csak kifelé kommunikál és szállít árut, be nem enged semmit, mert éberen őrzi határait: viszont miért kereskedne vagy cserélne eszmét bárkivel, ha nem fogadhat el semmit a kívülállóktól? Belterjes kultúra lesz ebből, ami csak akkor „több, mint egy állam”, ha nála gyengébbekkel és butábbakkal van körülvéve – és csak addig, míg meg nem hódítja őket. Az első komoly ellenféltől hanyatt esik. Jé – mintha valami ilyesmit látnánk mostanság.

„Oroszország egyre inkább ugyanerre a státuszra gravitál. A különleges katonai művelet kezdete után ez már nem puszta vágyálom, hanem sürgető szükségszerűség. Ahogy Kína esetében, Oroszországnak is minden oka megvan arra, hogy civilizációnak vallja magát. Ezt az elméletet az orosz eurázsiaiak fejlesztették ki a legteljesebben, akik bevezették az „államvilág” vagy – ami ugyanaz – az „orosz világ” fogalmát. Valójában az Oroszország-Eurázsia fogalma egyenesen jelzi Oroszország civilizációs státuszát. Oroszország több mint egy nemzetállam (ami az Orosz Föderáció). Oroszország egy külön világ. (…) Az Ukrajnáért folytatott harc nem más, mint a Civilizáció-államért folytatott harc. Ugyanez zajlik Oroszország és Fehéroroszország békés egyesüléséért és a posztszovjet eurázsiai térség gazdasági integrációjáért.”

Értem, tehát akkor joga van lüktetni Oroszhonnak, aztán ha kilüktette magát és meghódította a fél világot, lakatot teszünk rá, hogy ne menjen össze a mosásban. Ezalatt a világ többi része mit csinál? Dugin szerint ugyanezt, és vigyáz, hogy egymásba ne akadjanak.

„A többpólusú világ államokból-civilizációkból áll. Ez egyfajta világok világa, egy megakozmosz, amely egész galaxisokat foglal magában. És itt fontos meghatározni, hogy hány ilyen állam-civilizáció létezhet egyáltalán elméletileg?”

Kezdem érteni. Dugin itt potenciális civilizáció-államkezdeményeket sorol fel, Kínát már említette, Indiát, az iszlám világot, Afrikát, Latin-Amerikát. Ezek mind civilizáció-államok lesznek szerinte rövidesen és lüktetnek majd. Mi nem lesz ilyen? Kitalálták: a Nyugat.

„Most a legfontosabb: mi legyen a Nyugattal? A modern Nyugat nemzetközi kapcsolatokról szóló elméleteinek nómenklatúrájából hiányzik a többpólusú világ elmélete. Ma az uralkodó paradigma ott a liberalizmus, amely tagad minden szuverenitást és autonómiát, felszámolja a civilizációkat és vallásokat, etnikumokat és kultúrákat, és helyükre egy erőltetett liberális ideológia, az „emberi jogok” fogalma, az individualizmus (a gender- és transznemű politikához vezető határon belül), a materializmus és a legmagasabb értékké emelt technikai fejlődés (mesterséges intelligencia) lép. A liberalizmus célja a nemzetállamok eltörlése és egy nyugati normákon és szabályokon alapuló világkormány létrehozása.”

Kevés embert láttam, aki ennyire ne értené, amiről beszél, főleg, ha a Nyugat az: talán Mao Ce-tung volt még ilyen, aki csak azt volt hajlandó látni, ami neki megfelelt. Szó nincs nemzetállamok eltörléséről, világkormányról, maximum politikai konvergenciáról lehet szó, hogy nagyjából ugyanazt értsük ugyanazon kifejezések alatt, és ne tegye idézőjelbe Dugin az emberi jogainkat. A sajátját teheti. Szíve joga, a miénkhez ne nyúljon, mert megbánja.

„Nyugaton van egy másik befolyásos iskola is – a realizmus a nemzetközi kapcsolatokban. Itt a nemzetállamot a világrend szükséges elemének tekintik, de csak azok rendelkeznek szuverenitással, akik magas gazdasági, katonai-stratégiai és technológiai fejlettségi szintet értek el – szinte mindig mások kárára. Míg a liberálisok egy világkormányban látják a jövőt, addig a realisták a nyugati nagyhatalmak szövetségében látják, amely a saját érdekeiknek megfelelően határozza meg a globális szabályokat. A civilizációs államot és a többpólusú világot elméletben és gyakorlatban is kategorikusan elutasítják.”

Naná, hiszen az egypólusú világ elmélete sem értelmezhető nyugati fogalmak szerint, már legalább harminc éve. Ezt még Dugin is belátja:

„A multipolaritás híveinek szemében a Nyugat is egy Civilizáció-állam, sőt kettő – észak-amerikai és európai. De a nyugati értelmiségiek ezzel nem értenek egyet: nincs elméleti keretük erre – vagy liberalizmust vagy realizmust ismernek, multipolaritást nem.”

Száz szónak is egy a vége: Dugin multipoláris világa tulajdonképpen nem más, mint Orwellé az 1984-ből. Odáig még el kell jutni, több, különböző erősségű periferiális államszövetség létrehozásával majd legyőzésével, bekebelezésével, belüktetésével, hogy csak három pólus alakuljon ki a bolygón, mondjuk Óceánia, Eurázsia és Kelet-Ázsia, amelyek vetésforgó szerint háborúznak majd egymással, mindig kettő egy ellen alapon, aztán ha akármelyiket legyőzték, jön a Hegylakó-fázis: „csak egy maradhat”.

Igen, Dugin az orosz világimperializmus ideológusa.

Különben távolról sem biztos, hogy egy ilyen, minimum ezer évig tartó terv végén Oroszország győzne, hiszen még Kijev is megállította őket: de ideológiájuk már van a dologhoz.

Még szerencse, hogy a világ nem kér ebből a disztópiából.

Nincs nekünk erre a marhaságra ezer évünk.

Szele Tamás