Tegnap este óta nem merem leírni, hogy felszállott a páva a vármegyeházra, mert félek, hogy szétfoszlik az idézet a képernyőn, annyira elnyűtte mindenki. Igen, a megyéket vármegyékké változtatják, a kormánybiztosokat főispánokká, akinek meg mindez nem tetszik, azt varangyos békává, már kavarja is hozzá a löttyöt a vajákos Biri néni.

Előbb lássuk a hírt, aztán ráérünk eldönteni, mihez kezdünk vele: de szólok, hogy a művelt honi közönség már megfejtette a rejtvényt harminckétféleképpen is, egyik megoldás sem jó.

Szóval, tegnap benyújtott Kocsis Máté, a Fidesz frakcióvezetője egy alaptörvény-módosítási tervezetet, melynek két lényege van: az egyik, hogy össze fogják vonni az uniós parlamenti választásokat az önkormányzatiakkal, a másik, hogy a megyéket átnevezik vármegyékké. Miért? Mert csak, de erre még kitérek majd.

Emellett ugyancsak tegnap nyújtották be a költségvetési salátatörvényt, melyben van minden mesebeli csoda, 4,1 százalékos gazdasági növekedés, 3,5 százalékos hiánycél, a jövő év végére 73,8 százalékig csökkenő államadósság ráta és 5,2 százalékos infláció, de mikor azt hinnénk, hogy itt a vége, fuss el véle, rábukkanunk arra a részre, mely szerint:

„A javaslat az érintett ágazati törvényekben a kormánymegbízott elnevezését – a történelmi hagyományok tisztelete és újjáélesztése jegyében – főispánra módosítja. A főispán kifejezés visszaépítése a magyar jogrendbe lehetőséget teremt arra, hogy a mai magyar közigazgatás több szállal kötődjön a kommunizmus előtti magyar államigazgatás fogalmi készletéhez és ezáltal az ezeréves magyar államiság alkotmányos hagyományai e formában is továbbéljenek.”

Vármegye is, főispán is egy nap alatt – sok ez egy érző kebelnek. Nem mondom, hogy várom a szolgabírókat, poroszlókat, derest, árendát meg majom farkán vitézkötést, mert megjön az majd magától is. Nem az a kérdés, hogy mi lesz itt, ugyanis mindannyian tudjuk: vagy valami, vagy semmi, hanem az, hogy addig mi lesz?

Mihez kezdünk ezzel a sok szép régi cicomás sallanggal, ami egy időkapun át egyenesen a neobarokk Magyarországból szakadt a nyakunkba?

Hát annak, aki kormánypárti, nem gond: örül a dolognak és kész. Habár egyszerűen „csak” örülni nem elég: toporzékolni is kell örömükben, az a virtus, hátha valaki felfigyel rá és valamilyen formában megjutalmazza az illetőt. Repesni kell, csujjogatva ünnepelni. Ezt lehet enyhe és dilettáns formában művelni, mint az egy nap szünet után újjáéledt, ultrakormánypárti Minden Szó, akik a Népszavát szemléző valamijüknek – írásnak azért nem nevezném – azt a címet adták, miszerint:

„Lesz itt sivalkodás! EZ igen! Ez a jó irány! Főispánok lesznek a kormánymegbízottakból egy törvényjavaslat szerint”

Ennél sokkal többet aztán nem is tettek hozzá a hírhez a maguk erejéből, de tőlük nem is számíthat hozzáadott értékre az ember: nekik becsületük a hűség.

A Magyar Nemzet viszont komoly lap, komoly munkatársakkal és itt ragadom meg az alkalmat, hogy kalapot emeljek Petri Lukács Ádám képességei előtt: sok seggnyalást láttam már életemben, eddig azt hittem, minden formáját ismerem ennek a tevékenységnek, de ez még engem is meglepett: a szerző képes volt ódát írni egy törvényjavaslathoz! Mert óda az írása, ha prózaversben is. Igazi apologetika. Már a címéből sejthető, hogy nem hétköznapi műélvezet várja a gyanútlan olvasót:

„A szavak dallama”

Speciel a „vármegye” vagy „főispán” szavak kicsit sem dallamosabbak számomra annál, hogy mondjuk „Moszkvics-slusszkulcs”, de inkább ne mondjuk, mert beletörik a nyelvünk. Dőljünk hátra és műélvezzünk. (mert az igazi élvezettől mégiscsak távol áll, ami következik):

„Olvasom: nem egy ellenzéki politikus felhorgadt a kormánymegbízottak főispánra visszakeresztelése és a vármegyerendszer újbóli bevezetéséről szóló üdvös ötlettől.

Holott mindez nem csupán helyénvaló, hanem annyit tesz, hogy az ország előremegy azon az úton, ahol a nemzeti hagyományok ápolása fontos, ahol mindazt, ami nemes, jóravaló, patinás, ám a kommunisták eltöröltek, igyekszik visszaemelni.

Hallgassuk csak a szavak zenéjét: kormánymegbízott – ez valami állami tisztségnek hangzik.

Főispán – ennek egy darab haza a dallama.”

Aki ezt képes volt leírni, arra fényes jövő vár. Arannyal van az ő útja kikövezve. Ennek a jutalma el nem maradhat, legfeljebb késhet kicsit. Az írás többi része nem is érdekes annyira, ez az egy sor a ragyogó kárbunkulus benne, a többi csak a foglalat, még ha nemesfémből is vagyon.

És kezdenek kitörni az első „viták”. Hogy is mondjam csak: annyira viták ezek, mint amennyire hír volt az ántivilágban a társasági rovat tartalma: lehet, hogy X. drága helyen vacsorázott, Y. szeretőt váltott, Z. színésznő kitépte Q. színésznő haját, N. átriumos villát épített, csak mi a fenéért érdekes ez? Ugyanennyire érdemes komolyan venni, hogy Lázár János helyteleníti Kocsis Máté javaslatát, ellenben a Mi Hazánk helyesli, sőt, kakastollas csendőrséget is kíván vármegyei hatáskörrel, szóval dúl a vihar a jobboldal éjjeliedényében, nem érdemes túl közelről tanulmányozni, mert fröcsköl is.

Akkor most essünk át a ló másik oldalára, mert magyarok vagyunk, a mi lovunk kétdimenziós, nem lehet a hátán megmaradni.

A társadalom nem-kormánypárti részének (mely nem azonos az ellenzéki pártok híveivel, csak átfedésben van vele) az első reakciója a megrökönyödés és a felháborodás volt. Megvallom, nekem is, bár nekem az jutott eszembe, hogy mi szükségünk van nekünk most, hadak és válság idején erre az emeletes baromságra? Nyilván semmi, ahogy nagy jelentősége nincs is, teljesen mindegy, minek nevezem a kormánybiztost, ahogy az avoni hattyú mondta volt:

„Eh, mi a név? Mit rózsának hívunk,
Bárhogy nevezzük, éppoly illatos.”

és mit lócitromnak hívunk, mit sem veszít illatából, ha franciakrémesnek nevezzük. Vagy hívhatjuk akár főispánnak is: lényege megmarad, változatlanul. Odőrje nemkülönben.

Miután mindenki agyonidézte Adyt, nem kevés joggal különben, megjelent a magyar nem-kormánypárti közbeszédben Bibó István szelleme, megjöttek a „túlfeszült lényeglátók”, a minden szitán áttekintők, akik azonnal kiadták a jelszót:

„Ez gumicsont! Míg ezzel foglalkoztok, nem figyeltek oda fontosabb dolgokra!”

Hogy mi az ennél is fontosabb dolog – mert meg kell hagyni, ez eléggé lényegtelen – azt mindegyikük másképp látja, de abban egyetértenek, hogy a nagyközönség hülye és ők őrzik a Bölcsek Kövét. Meglehet, meg az is elképzelhető, hogy nem. Ezzel a mentalitással ugyanis minden és bármi gumicsont lehet, mert mindennél van fontosabb dolog. Elképzelek egy ilyen túlfeszült lényeglátót a szeverodonyecki harctéren:

- Szása, jól vagy? Most ment át egy T–72-es harckocsi a lábadon!

- Jól nem vagyok, ellenben nagyon rosszul igen, hát látod, hogy szilánkosra törte...

- De milyen hősiesen tűröd, nem fáj? Miért nem jajgatsz?

- Majd fogok, egyelőre azon gondolkodom, miről akarta elterelni a figyelmemet ezzel a gázolással...

Az ugyanis fel sem merül, hogy valami az, aminek látszik, egyszerű ostobaság, rangkór, címdivat és epedő kebel romok ormán, mely régi kor árnya felé visszamereng. Mindenesetre ha sokat foglalkozunk azzal, mi a gumicsont és mi nem az, jó úton járunk a gumiszoba és a gumidominó felé. Akkor minden csak kép és költemény, akkor Cuang-ce álmodja a lepkét, a lepke őt és mindhármunkat én.

Jó, de mihez kezdjünk ezzel a jelenséggel, ha sem nem lelkesedünk érte, sem nem harcolunk ellene, sem nem keressük azt, hogy mit takar?

Kérem tisztelettel, sokat nem tudunk kezdeni vele. Ez egy ostobaság, politikai trollkodás, amiben nem az a tragédia, hogy pártoljuk vagy tiltakozunk ellene, hanem az, hogy vélekedjünk róla akárhogyan is, semmi befolyásunk rá. A mai társadalmi keretek között nem igazán vagyunk képesek változtatni rajta. Sem ezen, sem máson. Nincs rá mód. Esetleg el lehetne indítani egy aláírásgyűjtést, amiből következhetne népszavazás, de előre szólok: semmi esélye a dolognak, az alaptörvény világosan kimondja:

„Nem lehet országos népszavazást tartani

a) az Alaptörvény módosítására irányuló kérdésről;

b) a központi költségvetésről, a központi költségvetés végrehajtásáról, központi adónemről, illetékről, járulékról, vámról, valamint a helyi adók központi feltételeiről szóló törvény tartalmáról.”

Márpedig a vármegyés javaslat pont az alaptörvényt módosítja, a főispános meg a költségvetési salátatörvényben van, még elkezdeni is kidobott pénz lenne az aláírásgyűjtést. Népszavazás ebből nem lehet. Alaposan megtervezték, hogyan nyomják le a torkunkon.

Tetszik látni: itt a baj. Rendszerhibáról van szó. A magyar társadalmi rendszert sikerült úgy átalakítani hosszú évek fáradságos munkájával, hogy aki a hatalmat birtokolja és ért a rendszer működtetéséhez, szó szerint bármire felhasználhatja azt, ha elég ügyes, bármit törvénybe iktathat, legyen akármekkora ostobaság vagy akármilyen népszerűtlen, esetleg haszontalan ötlet. Ezt pedig mi hagytuk. Messze nem vármegyékről, főispánokról van szó itt, hanem arról, hogy abszolút hatalmat adtunk egy erkölcsileg enyhén szólva sem feddhetetlen politikai rétegnek, amely él is ezzel az abszolút hatalommal. Lehet akármekkora mondjuk a költségvetési hiány, kerülhet akár ötezer forintba is a kiló kenyér: már nincs mód a törvényes tiltakozásra, a törvénytelen meg macerás.

Tetszettek volna kisebb gazembereket megválasztani.

És hogy ezekkel a mostani megnevezésekkel mit csináljunk mégis?

Egyet tudok mondani: röhögjünk rajtuk, karikírozzuk, gúnyoljuk ki, mást ugyanis nem tehetünk.

Minket, kérem, nemcsak varangyos békává változtattak a vajákos Biri néne löttyével, de már főznek is.

Csak szép lassan, azért nem ordítunk, mert nem sietik el és így nem vesszük észre.

Ennyit a vármegyékről, főispánokról.

Furfangos vezetőink meg boldogan élnek, míg meg nem halunk.

Szele Tamás