Tegnap este az észak-koszovói híreknek köszönhetően pár órán keresztül görcsbe rándulhatott a gyomrunk, ugyanis nagyon úgy nézett ki, megint háború tör ki a Balkánon. Mára annyiban enyhült a helyzet, hogy most nem törtek ki a harcok, ellenben abban a ritka helyzetben vagyunk, hogy pontosan tudjuk, mikor fognak kitörni. Harminc nap múlva.

Legalábbis a felek ebben maradtak, aztán vagy betartják, vagy sem, de már forr a világ bús tengere. Világos, hogy a sok-sok éve egymásnak feszülő indulatok nem véletlenül pont most eszkalálódtak, nem véletlen Szerbia nyílt oroszbarátsága (ahogy a magyar kormányé sem az), de a geopolitikai következményeket később tárgyalnám, előbb megpróbálom megmagyarázni, mi történt, és ez az előzmények ismerete nélkül lehetetlen.

Kezdjük azzal, hogy Szerbia szerint maga Koszovó sem létezik, annak területe hozzájuk tartozik „Koszovó és Metóhia autonóm tartomány” néven. Ez azért fontos, mert a szerb- és Kreml-barát orosz sajtó így használja az állam nevét, a nem szerb-barát meg Koszovónak nevezi, már ebből is megállapíthatjuk, mit olvasunk épp. Én azért hívom Koszovónak, minden Metóhia nélkül, mert az az elvem, hogy minden helyet úgy illik nevezni, ahogyan az ott élők hívják.

Szóval, a történetünk 2008. február 17-én kezdődik, mikor a belgrádi kormánnyal és a koszovói albánokkal hónapokon át folytatott tárgyalások megbuktak, a területet de facto katonai ellenőrzése alatt tartó Amerikai Egyesült Államok és az Európai Unió (EU) többségének támogatásával és az EU képviselőivel egyeztetve Koszovó kikiáltotta függetlenségét Szerbiától. Ennek Szerbia a legkevésbé sem örült, annyira, hogy el sem ismeri a koszovói államiságot – előre szólok, hogy nem kéne ebben a vitában egyértelműen állást foglalni egyik vagy másik fél mellett, ugyanis most valóban albán többségű a lakosság, de Koszovó nélkül nincs szerb történelem. A 13. században itt volt a középkori szerb állam világi és vallási központja: a királyi székváros, Prizren, illetve a szerb ortodox pátriárka székhelye, Peć. A virágkor a Szerb Cárság 1346-os kikiáltása után jött el, amely 1371 után központosított feudális abszolút monarchiává alakult. Csak aztán jöttek a törökök. A szerbek menekültek, ha tudtak, 1690-ben Koszovóból érkezett Szentendrére Arzén pátriárka is.

Csak közben magának Koszovónak megváltozott a lakossági összetétele, de annyira, hogy a XIX. században már ott zajlott az albán nemzeti ébredés, részben még török uralom alatt, míg Pristina és Kosovska Mitrovica az 1878-as békeszerződés után szerb közigazgatás alá került. Szóval albán történelem sincs Koszovó nélkül, mindkét nép a saját identitása szerves részének érzi a területet. És ez leginkább csak az eltökélt, szélsőséges nacionalizmus kialakulásának kedvez, itt már nincs olyan, hogy valakinek maradéktalanul vagy akár csak valamivel inkább is igaza legyen a másik félhez képest: mindkét oldalon megállt már a józan ész.

Mindenesetre ott tartottunk, hogy kikiáltották Koszovót független államként, és a világ 193 független államából 93 elismerte (köztük Magyarország is), 100 nem. Áldatlan helyzet. Nyilván a legkevésbé Szerbia ismeri el, rögtön utána következik Oroszország, aztán annak barátai és üzletfelei. A viszonylagos stabilitást a NATO által vezetett KFOR tartja fenn, amennyire lehet. Ennek jelenlegi parancsnoka egy magyar tábornok, Kajári Ferenc vezérőrnagy.

Valahogyan azonban mégis élniük kell az ottani embereknek, húzzon akár ide, akár oda a szívük, és hát élnek is, Szerbia és a szerb többségű Észak-Koszovó között épp úgy élénk kereskedelem és utasforgalom zajlik, mint a délebbi részek és Észak-Koszovó között. Emiatt is tört ki a tegnapi ellenségeskedés. Ezt úgy képzeljük el, hogy Koszovó északi részén négy szerb többségű tartomány (Észak-Mitrovica, Leposavić, Zvečan és Zubin Potok) a maga részéről függetlennek tekinti önmagát Pristinától és az ottani kormánytól és a legszívesebben csatlakozna Szerbiához. Ennek viszont Pristina nem örül.

De, mondom, enni, utazni, kereskedni kell, és ezért az ezeken a tartományokon keresztül menő forgalom valahogy le is zajlik, bár eléggé faramuci módon. Ugyanis Belgrád hallani sem akar semmiféle koszovói államról, az neki egy lázadó tartománya, még ha most nem is harcol vele (érte, ellene, nem kívánt törlendő), tehát ha valaki koszovói rendszámú autóval akar beutazni vagy koszovói iratai vannak, az gond, mert szerintük ilyen ország nincs. Ilyenkor ideiglenes szerb iratokat állítanak ki, hogy mégis haladhasson a forgalom, ideiglenes szerb rendszámot raknak fel (öt euróért) a kocsikra, ami hatvan napig érvényes, de bármit inkább, csak el ne ismerjék a szomszéd országot önállónak. Az észak-koszovói szerbek pedig már öntudatból és büszkeségből is szerb rendszámú autókkal járnak.

Mármost tegnap azért tört ki a botrány, mert a koszovói kormány be akarta vezetni pont ugyanezt, viszonzásul. Semmivel sem többet, nem is kevesebbet, csak annyit, hogy ha a Szerbiából érkezők belépnek Koszovóba, ugyanilyen vegzatúrában részesüljenek. Illetve: csakis a szerb állampolgárok (ahogy Szerbiában is csak a koszovói állampolgárokat vegzálják). Ebből a jóból a turisták kimaradnak és nem is haragszanak érte.

Ezeknek az újításoknak augusztus 1-jén kellett volna hatályba lépniük a pristinai kormány határozata alapján. Július 31-én a helyi lakosok elkezdték lezárni a régió főútvonalait és barikádokat építettek. Elzárták a Jarinje és Brnjak településeken található két fő ellenőrzőpontot. Kosovska Mitrovica városában három órán keresztül szóltak a szirénák. Ezt a szirénazúgást viszont egy dezinformáció miatt sokan a szerbeket lázadásra hívó jelnek hitték. Este a közösségi médiában már lövések hangjait tartalmazó klipek keringtek. A koszovói rendőrség, amely hivatalosan lezárta az ellenőrzőpontokat, július 31-én késő este közölte, hogy a lövöldözés a rendőrök ellen irányult, de „szerencsére senki sem sérült meg”.

Mindeközben Aleksandar Vučić szerb elnök beszédet mondott, melyben egészen különös dolgok hangzottak el. Olyanok, hogy a koszovói szerbek számára nagyon nehéz a helyzet, és hogy „Szerbia győzni fog” egy esetleges konfliktus esetén. Sőt:

„Soha nem voltunk még ilyen nehéz helyzetben, mint ma. A pristinai rezsim megpróbálja kihasználni a világban kialakult helyzetet, az új Zelenszkij, Albin Kurti koszovói miniszterelnök személyében azt állítja, hogy a hegemonizmus ellen harcol. Mindenáron meg akarjuk őrizni a békét, de ha el merik kezdeni a szerbek üldözését, a szerbek gyilkolását, akkor Szerbia győzni fog.”

Vučić beszéde szerint a koszovói hatóságok arra készültek, hogy éjfélkor „akciókat indítanak majd a szerb dokumentumok betiltására”, és ennek érdekében már előre kiküldték különleges egységeiket az ellenőrzőpontokhoz. Egyes orosz médiumoknak sem kellett több, és telekürtölték a világot azzal, hogy:

„Vučić kijelentette: a koszovói hadsereg éjfélkor támadást tervez Szerbia ellen.”

Mondjuk ezt még Vučić sem mondta így, ebben a formában, de annyi is elég volt, amennyit tényleg mondott, hogy világos legyen, honnan fúj a szél – Moszkva felől érkeznek a fagyos, szibériai légtömegek. Ezt bizonyítja az is, hogy az orosz külügyminisztérium Szerbia pártjára állt, és Pristina lépését „újabb lépésnek nevezte a szerb lakosság Koszovóból való kiűzése felé”. „Felszólítjuk Pristinát és a mögötte álló Egyesült Államokat és EU-t, hogy hagyjanak fel a provokációkkal, és tartsák tiszteletben a koszovói szerbek jogait” – üzenték.

Ilyen az orosz diplomácia: ahol nincs tűz, ott rak egyet, ahol van, szítja.

Kosovska Mitrovicában a NATO vezette KFOR békefenntartó erő csapatai este megjelentek a város szerb és albán területeit elválasztó Ibar folyó feletti hídon. A misszió hivatalos közleményt adott ki, amelyben közölte, hogy a békefenntartók figyelemmel kísérik a feszült helyzetet, és készen állnak beavatkozni, ha a stabilitás veszélybe kerül.

A helyzetet végül az oldotta meg, hogy a koszovói hatóságok közölték: egy hónappal elhalasztják az újításokat – feltéve, hogy a barikádokat eltávolítják. Ezt megelőzte, hogy Pristina konzultált az Európai Unióval és az Egyesült Államokkal; Geoffrey Hovenier, az Egyesült Államok koszovói nagykövete azt mondta, hogy ő volt az, aki az intézkedések elhalasztását kérte, mert „sok hamis információ és félreértés” volt körülöttük. Josep Borrell, az Európai Unió külügyi főbiztosa üdvözölte a döntést, és elvárja, hogy a barikádokat „azonnal” eltávolítsák.

Fél órával ezelőtt érkezett a hír, hogy a KFOR felügyeletével, helikopteres támogatás mellett el is bontották a torlaszokat – akkor most megoldódott a helyzet?

Dehogy oldódott, ugyanott vagyunk, mint tegnap reggel voltunk, csak most tudjuk, hogy harminc nap múlva lesz egy ugyanilyen, könnyen eszkalálódó válság. Ami bizony Moszkvának hasznos, lássuk csak, mit ír a RIA Novosztyi?

„Moszkva, augusztus 1. – RIA Novosztyi. Oroszország ésszerűtlennek tartja Koszovó követeléseit, és támogatja Belgrádot – közölte Dmitrij Peszkov elnöki szóvivő újságírókkal.

„Teljes mértékben támogatjuk Szerbiát. Mi a koszovói szerbek mellett állunk, úgy gondoljuk, hogy ezek teljesen indokolatlan követelések” – mondta.

A szóvivő megjegyezte, hogy a konfliktus eszkalálódását mostanra sikerült elkerülni.

„De az intézkedéseket csak egy hónappal halasztották el, ezért nagyon fontos, hogy minden oldalról óvatosságot tanúsítsanak” – tette hozzá Peszkov, hangsúlyozva, hogy a szerbek minden jogát tiszteletben kell tartani.

Moszkva támogatja Belgrád konstruktív álláspontját, amint azt Aleksandar Vučić elnök is kijelentette – folytatta a szóvivő.

„Természetesen úgy gondoljuk, hogy azoknak az országoknak, amelyek elismerték Koszovót és garanciavállalók, minden befolyásukat latba kell vetniük, hogy figyelmeztessék a koszovói hatóságokat, hogy ne tegyenek meggondolatlan lépéseket, amelyek további eszkalációhoz vezethetnek” – mondta.

Peszkov szövetségnek, nagyon őszintének és nagyon mélynek nevezte Oroszország és Szerbia kapcsolatait, és biztosított arról, hogy azok tovább fognak fejlődni.”

De mutatok egy még idegborzolóbb hírt a TASZSZ hírügynökségtől:

„MOSZKVA, augusztus 1. /TASZSZ/. A koszovói konfliktus kirobbantói Oroszországot akarják belerángatni a konfliktusba, mivel Oroszország nem fogja támogatás nélkül hagyni Szerbiát, és fegyverek szállításával támogathatja szövetségesét – jelentette ki Vlagyimir Dzsabarov, a Föderációs Tanács nemzetközi ügyekkel foglalkozó bizottságának első elnökhelyettese.

„A volt Jugoszlávia területén egyes uszítók édes álma, hogy Oroszországot belekeverjék egy konfliktusba. Először Ukrajna, most Szerbia. Szerbia korlátozott energiaforrásokkal rendelkező ország, segítséget kell nyújtanunk neki. Ha szükséges, fegyverek szállításával is lehet segítséget nyújtani, ha a szerbek megkeresnek minket ez ügyben.”

Reményét fejezte ki, hogy a szerb iratok betiltására vonatkozó eljárás egy hónapos felfüggesztéséről szóló döntés lehetővé teszi „valamilyen pozitív megoldás” megtalálását.”

Hát ez bizony azt jelenti, ami oda van írva. Lefordítom magyarra is:

„Akkor csinálunk nektek, európaiaknak háborút a Balkánon, amikor csak akarunk, mindenünk megvan hozzá. Na, mi a helyzet azokkal a szankciókkal?”

Azokkal az a helyzet, hogy az Oroszországi Föderációnak nincsen meg mindene egy balkáni háború finanszírozásához. A megindításához talán van, és nem kétlem, hogy akármennyi földgázt és kőolajat hajlandóak szállítani Szerbiának, más kérdés, hogy milyen úton? A térkép egy nagyon makacs dolog, és azt mutatja, hogy se az orosz energiahordozók, se az orosz fegyverek nincs hogyan bejussanak abba az országba. Bár most amúgy sem hinném, hogy Oroszországnak volna felesleges fegyvere, lőszere, amije van, az megy is Ukrajnába. Bár – talán valamit össze tudnak még szedni.

Tehát a helyes válasz a ki nem mondott kérdésre, miszerint lesz-e háború a Balkánon, az, hogy ha Moszkva úgy akarja, lesz. Hogy milyen lesz, meddig tart és ki nyeri meg, az már más kérdés.

És senki se mondja, hogy ez a helyzet nem volt az állapotokba kódolva már tavaly április közepén is... emlékeznek a „non-paper” botrányra? Az okozta, hogy nyilvánosságra került egy nem hivatalos diplomáciai informális tervezet a Nyugat-Balkán „rendezéséről”, amely mögött állítólag Aleksandar Vučić és – kapaszkodjanak – Orbán Viktor állt volna. Idézem:

„Koszovó északi, szerb többségű területei a német többségű, Olaszországhoz tartozó Dél-Tirolhoz hasonló, rendkívül széles körű autonómiát kapnának, ennek fejében pedig Szerbia nem ellenezné az albán többségű Koszovó egyesülését Albániával. Észak-Macedónia és Montenegró albán többségű részei is az újonnan létrejövő Nagy-Albániát gyarapítanák.

Szerbia emellett vagy megkapná a szerb többségű boszniai Szerb Köztársaságot, vagy Észak-Koszovóhoz hasonlóan a boszniai szerbek entitása is Dél-Tirol-típusú autonómiában részesülne, csakúgy, mint a horvát többségű Nyugat-Hercegovina. Bosznia-Hercegovina ezen része vagy az anyaország Horvátországhoz csatlakozna, vagy Bosznia-Hercegovinán belül – a délszláv háborút lezáró 1995-ös daytoni megállapodásban rögzítettek helyett – a bosnyák–horvát föderáció megszüntetésével a horvátok is önálló entitáshoz jutnának.”

Ez tehát Bosznia-Hercegovina vége volna és Nagy-Szerbia megalakulása – a tervezet akkor sci-finek tűnt, de most mintha mégis efelé mutatnának Belgrád és – hát igen – Moszkva tervei.

Rezignáltan jegyzem meg, hogy Ukrajnában háború van, Koszovóban háború lesz, mi hol is vagyunk?

A kettő között, félúton.

A verekedés kellős közepén.

De jó lesz nekünk...

Szele Tamás