Nem részletezem, mert már megtettem ezerszer, mennyire megalázó, mikor a kormány lakájmédiájában finoman fogalmazva is szerény képességű munkatársak nevezgetik „fosnak” (ez náluk „gúny”, a „független, objektív sajtó” rövidítése – ne kelljen soha a humorérzékükből megélniük, mert nem fog menni) azt, amit nem kevés fáradtsággal írunk minden nap.

Ők mondjuk kevesebbet fáradnak, nem azért, mert okosabbak, ügyesebbek vagy tehetségesebbek, hanem mert kevesebbet is dolgoznak, és ami fő: gátlás nélkül. Épp tegnap láttam egy mesébe illő hírt, ami szalagcím volt az Origón, kicsit utána akartam nézni: ebből másfél-két óra egyre dühödtebb keresgélés lett, míg megtaláltam egyetlen elemét a TASZSZ hírügynökségnél, az összes többit az ujjából szopta a névtelen szerző, ez az egy viszont augusztus elsején jelent meg. Tegnap 15-ét írtunk, szóval ennyit a hitelességről. Ülhetett a Névtelen Szerző, tisztában volt az anyaggal és vele szemben támasztott elvárásokkal, de azzal még inkább, hogy olyan hír nincs, ami ezeknek megfelelne, tehát költött egyet, belerakott a biztonság kedvéért valamit, amit legalább mondott is Konasenkov vezérőrnagy, igaz, két hete, de mondta: aztán szóljon az eleje, kit zavarnak a tények?

Nekem meg elrabolt két órát az életemből. És ha reklamálok, mint most is, embereik útján majd fosnak nevezik a munkámat, ezzel el is van intézve szerintük.

Feltevődik pár kérdés:

Jól van ez így? Dehogy van jól.

Lesz valaha jól? A csoda tudja, teljesen jól sosem volt, soha nem is lesz, de komoly javulás talán még lehetséges.

Hogyan jutottunk idáig? Rögös, kanyargós úton, de erre már nem teljesen én adom meg a választ. A Meduza nagy és teljes terjedelmében közölhetetlen (körülbelül 25 oldal) interjút közöl Sam Green szociológussal, a londoni King's College Oroszország Intézetének igazgatójával az orosz és fehérorosz sajtó helyzetéről, ami bizony igen nagy hasonlóságokat mutat azzal, ami nálunk zajlik. Itt és most csak azokat a gondolatokat idézném – a saját véleményem kíséretében – amik ránk is vonatkoznak, amelyek párhuzamosságokat mutatnak a magyar állapotokkal. Elöljáróban annyit, április harmadikán azt írtam Sz. Bíró Zoltánt idézve, hogy:

„Magyarország most olyan szinten van, mint Oroszország volt két-három évvel ezelőtt.”

Most már csak másfél évre becsülném Oroszország „előnyét” hozzánk képest, és ez is csak azért van, mert még tagjai vagyunk az Európai Uniónak. De térjünk a tárgyra: hogyan indult romlásnak az orosz sajtó olyan tizen-valahány éve?

„A döntés az volt, hogy a közvetlen cenzúra helyett elsősorban a kooptáció útján lépnek fel. Vagyis a tulajdonosokra, szerkesztőkre és újságírókra gyakorolt enyhébb – vagy néha keményebb, de nem erőszakos – nyomásgyakorlással. Természetesen ne tévesszük szem elől azt a tényt, hogy azok, akik nem voltak hajlandóak e szabályok szerint játszani, a hatóságok részéről keményebb ellenállásba ütköztek – egészen a gyilkosságig. Ne tegyünk úgy, mintha a rendszer teljesen vegetáriánus lenne. Mégis, ez többnyire puha nyomás volt, nem pedig kemény kényszerítés.”

Nálunk erőszak, gyilkosság nem volt, de nyomásgyakorlás annál inkább: felsorolni is nehezen tudnám az ügyes vagy kevésbé ügyes módszerekkel megszüntetett lapokat, pár éve volt olyan, hogy egy hét alatt két munkahelyem szűnt meg. De az később volt, olyan 2010-2012 táján még valamivel enyhébb világ járta (bár a jó memóriájú kollégák akkor is emlékeztek a Kurír 1998-as megszüntetésére). 2010 után kezdett a helyzet előbb differenciálódni, aztán radikalizálódni.

„A rendszer választási lehetőséget hagyott az embereknek az információforrások megtalálásában. A spektrum egyik végén az állami média állt, vagyis azok, ahol nem volt kétséges, hogy milyen napirendet támogatnak. A spektrum másik végén az ellenzéki média állt – és bizonyos értelemben még mindig áll.

De főként egy szürke zóna alakult ki, ahol a kiadványok manővereztek, próbáltak nem konfliktusokat teremteni az állammal, de ugyanakkor napirendre tűzték azokat, akik kételkedtek az állami politika irányvonalában.”

Nálunk sem volt másképp. Emlékszem egy párbeszédre egy azóta megszűnt online lapnál, mikor az akkori főszerkesztőm felhívott, mert leteremtettem egy minősíthetetlen írást leadó, kezdő reménybeli munkatársat:

- Tamás, ne beszélj már így szegénnyel, szükség van rá!

- Ha egyszer másból nem ért... és ebből sem fog. De miért kell ennyire vigyázni vele?

- Ő az egyetlen kormánypárti szerzőnk, ha elmegy, nem mondhatjuk, hogy pártatlanok vagyunk.

A fickó még jó ideig működött a lap környékén, aztán írt egy olyant, amit már nem lehetett menteni semmivel (ráadásul nem is politikával kapcsolatban), de akkor bizony még mi is így egyensúlyozgattunk. Ugyanott történt meg, hogy egy tehetséges fiatal kolléga ott kellett hagyja a lapot, mert a szülei közalkalmazottak voltak, és kirúgással fenyegették őket miatta. Közben jöttek a kampányok, diáktüntetések, netadó és egyre jobban szűkült ez a „szürke zóna”, lassan már a témaválasztás is politikai állásfoglalást jelentett – ez Oroszországban sem volt másként.

„Láthattuk a független hangok fokozatos marginalizálódását és a tényleges árulással való azonosításukat – ezt a szót maga Putyin sem félt használni. Ennek eredményeképpen a szürke zóna sokkal korábban kezdett eltűnni, mint ahogy a háború elkezdődött – sok tekintetben hozzájárult a háború kitöréséhez. Ez olyan helyzetet teremtett, amelyben lehetetlenné vált a háborúról beszélni – csak a kormánypárti és az ellenzéki diskurzusok nem álltak össze.”

Nálunk – még – nincs háború, csak folyamatos „szabadság- és kultúrharc”, de ha annyi ezresem volna, ahányszor hazaárulónak nevezték a független hangot a magyar sajtóban a kormány politikusai és híveik, nem a sokat emlegetett sarokházamat tudnám megvenni, hanem a Gellérthegyet is, mindenestől. A magyar és orosz rendszer lényege ugyanis a társadalom polarizálása és rendkívüli helyzetben tartása. Elvileg lehet ugyan kritizálni a kormányt, mert állítólag demokrácia van, de vannak helyzetek, mikor nem szabad, például ha a nemzet „élethalálharcát vívja” – és 2010-2011 óta folyamatosan vívja. Mikor ki ellen, de olyan már több, mint tíz éve nincs, hogy azt mondhassuk: „Nyugalom, nincs semmi baj, ami gond van, megoldjuk, a dolgok mennek a maguk útján.”

Ez persze nem fizikai háború csak verbális, de állandó, és állandóan szükség is van benne valamiféle ellenségre, Sorosra, Brüsszelre, LMBTQ-ra, filozófusokra, romkocsmákban merengő nyelvészekre, bárkire. Az állandó harc legitimálja a köztudatban a rendkívüli intézkedéseket, de olyan állapotokat idéz elő, amikben a konteó válik konszenzuális ténnyé, és a tény válik opcionálisan elfogadhatóvá vagy megtagadhatóvá. Aki elfogadja azt, hogy Brüsszel át akarja operálni az óvodásokat, az nem fogja elfogadni, ha iratokkal bizonyítom, hogy nincs így. A konteóban ugyanis hinni kell, a hit bizonyosság argumentum nélkül, a tényeket viszont elég ismerni.

Azonban nagy tévedés volna, ha azt mondanánk, hogy a magyar közönség csak a „kormánypárt-ellenzék” törésvonal mentén szakadt ketté. Az állapotok azt idézték elő, hogy minden kérdésben polarizálódott, a legmeglepőbb átfedésekkel és csavarokkal, így eshet meg, hogy minap a Kurultáj látogatói – akikről a vulgárpolitikai gondolkodás felételezné a lehető legnagyobb mértékű kormánypártiságot – nagy arányban elítélően nyilatkoztak Orbán Viktor „kevert fajjal” kapcsolatban tett kijelentéseiről. De elővehetnék bármilyen fontos kérdést, minden ügyben kialakulnak a mereven tagadó és mereven pártoló véleménycsoportok, amelyek már messze nem a parlamenti politika pártjai között húzódó front mentén működnek. A szürke zóna, amiben a független sajtónak lavíroznia kellene, egyre szűkül. Oroszországban meg még inkább.

„Valamilyen oknál fogva az orosz hatóságok egy ideje úgy döntöttek, hogy még inkább monopolizálniuk kell a médiaszférát, hogy ezt a szürke zónát nem lehet tolerálni. És rövid távon ez viszonylag sikeres döntésnek tűnik: sokkal nehezebbé vált a független tartalmak létrehozása és fogyasztása.

De ahogy az oroszok elveszítik bizalmukat az állami médiában és a szürke zónában már jó ideje létező kiadványokban, amelyek idővel tartalmilag egyre inkább az állami tévécsatornákhoz válnak hasonlóvá, a hatóságok elveszítik a képességüket, hogy behatoljanak az emberek beszélgetéseibe és társadalmi folyamataiba.”

Továbbá:

„A polarizációval a helyzet bonyolultabbá válik, és nem csak a média miatt. Az emberek nagyobb kockázatot vállalnak véleményük kinyilvánításakor. A politikai spektrum bizonyos részei már régóta elfogadhatatlanok az orosz társadalom kormánypárti, kormányközeli részében. Bizonyos helyzetekben már régóta nehéz volt kimondani, hogy például: „Támogatom Alekszej Navalnijt” vagy „Nem szeretem Putyint”. De még mindig ki lehetett fejezni az ország gazdasági, társadalmi életével vagy a külpolitikával kapcsolatos attitűdöket – nagyrészt a szürke zónának köszönhetően, amely lehetővé tette ezeken a területeken a változatosabb lefedettséget.

A szürke zóna eltűnésével szűkült a konszenzus arról, hogy mi az elfogadható. Ez nem azt jelenti, hogy csökken az alternatív véleményre való hajlandóság, hanem azt, hogy kevésbé hajlandóak azt kifejezni - akár a médiában, akár a közösségi hálózatokban, akár személyes beszélgetésekben, és természetesen a közvélemény-kutatásokban. A probléma tehát nem az, hogy a hatóságok kevésbé pontos visszajelzéseket látnak majd az újságolvasás során. Kevesebbet fognak látni belőle a közvélemény-kutatásaikban, a választásokon, a találkozókon és a közvetlen vonalakon. A föld alá szorítják az alternatívát.”

Azt hiszem, senkinek nem jelent gondot behelyettesíteni az orosz politikusok nevét a megfelelő magyarokéval. Épp azért nem teszem meg én, mert a magyar Putyint mindenki ismeri, a magyar Navalnij viszont mindenkinek más. Mivel fog járni a szürke zóna, vagyis a nem-pártpolitikai sajtó pusztulása?

Azzal, hogy még a magánbeszélgetésekből is eltűnnek a valódi, gazdasági-politikai kérdések. Ugyanis véleménye továbbra is lehet mindenkinek, meg is beszélheti családtagjaival, barátaival, csakhogy egy idő után – nem fog tudni a reális gondokról! Akármelyik párt sajtójából informálódik, arról szerez majd tudomást, amit a pártvezetés fontosnak tart. Aszály van? Az nem fontos, Brüsszel a fontos meg a gáz. Pro és kontra. Obstrukció zajlik politikai kérdésekben? Olyan nincs, ez hazugság, pártvonalon minden a legnagyobb rendben van, amiről nem beszélünk, az nincs. Tehát kiderül, hogy dönteni sokan lennének képesek sok mindennel kapcsolatban, lennének nézeteik – feltéve, hogy egyáltalán tudnak arról, mi történik.

Minden politikus nedves álma, minden tisztességes sajtómunkás rémálma.

De ez nem csak Oroszországban van így? Még Sam Green szerint sem:

„A múltban az autoriter országok nagyrészt a szovjet mintára működtek: a médiát kényszerítéssel és félelemmel befolyásolták. A puha kényszer vagy nyomásgyakorló rendszerek megjelenése nagyon új jelenség, legfeljebb az elmúlt 20-30 évben. Itt Putyin Oroszországa volt az etalon, a fő, de nem az egyetlen példa. Hasonló rendszer volt megfigyelhető Törökországban, és úgy tűnik, hogy most Brazíliában, Indiában vagy Magyarországon is kialakulóban van, ahol korábban szabadabb volt a médiatér.”

Mondom én, hogy utol fogjuk érni a Kreml sajtóját. Éspedig hamar. Független sajtó nélkül itt nem nagyon lesz változás – nem, az ellenzéki pártsajtó sem nevezhető függetlennek, ahogy a kormánypárti végképp nem az – viszont maga a sajtó nem változtathat a helyzeten, mert nem ez a dolga. A dolga a tájékoztatás és a kérdések felvetése, de döntést nem hozhat és jó esetben nem is hoz. Ehhez viszont az kéne, hogy a mai tömegkommunikációs, közösségi oldalakon kialakuló közvélemény ne polarizálódjon minden kérdésben élesen, legyen szó bármiről, ideértve a kicsi kutya farkát is, és ne fogadjon el hitalapú, hamisítványokra vagy jól felépített hazugságokra épülő konteókat. Csakhogy azok meg ömlenek a jól dotált, állami pénzből élő médiumokból, ahol a két hetes hír validál „frissként” három-négy propagandisztikus hazugságot, mint az írás elején jeleztem is.

Hogy ezek nem a sajtó módszerei, hanem az orosz titkosszolgálatok találták fel, „maszkirovka” néven a technikát? Hát mégis, mit tetszenek gondolni, honnan jönnek a konteók?

Hogy javul-e valaha a helyzet vagy tovább romlik, annak nem vagyok a megmondhatója, de a minden területre kiható társadalmi polarizáció, ami politikai vélemény tárgyává teszi a pacalpörkölt kedvelését is, a romlás felé visz.

Így is lehet. Előre a putyini úton.

Szele Tamás