Nem érkeznek túlzottan jó hírek a legendás kínai gazdaságról, amit pedig mindenki virágzónak ismert eddig – mintha kezdene baj lenni az Égalattiban, bankok válnak fizetésképtelenné, teljes iparágak vergődnek a csőd szélén. Nyilvánvaló, hogy ha a válság világméretű, Kína sem marad ki belőle, de hogyan néz ki az, amikor egy ekkora gazdaság kerül bajba?

Csúnyán, és a következményei katasztrofálisak lehetnek. A The Insider című lap hosszú tanulmányban elemzi a helyzetet, ebből szemezgetek, néha kicsit ellentmondva is a forrásomnak, bár a főbb vonalakban egyetértek vele. Kezdjük azzal hogy általában krízis van az egész világon. Az eurozóna rekordinflációval küzd, az USA pedig azon mereng, hogy a technikai visszaesés miatt szomorkodjon, vagy örüljön a növekvő munkaerőpiacnak, eközben Kína gazdasága a recesszió szélén tántorog, 30 éve a legrosszabb teljesítményt nyújtva, és magával rántva Ázsia többi részét is. A lezárás hatásait az építőiparban tapasztalható folyamatos visszaesés súlyosbítja, és az a törekvés, hogy mindenáron felülmúlják az USA teljesítményét, még mélyebbre taszíthatja a Kínai Népköztársaságot a mocsárba.

Hogy jutottak idáig? Kezdetben volt a hihetetlen ütemben növekvő kínai gazdaság, ami időnként már túltermelési válságokat is produkált, volt, hogy nem a termelés jelentett nehézséget, hanem a felvevőpiac hiánya, de egyszer csak jött a világjárvány és Kína – ahol először megjelent – példátlanul szigorú járványügyi intézkedésekkel, lezárásokkal próbálta megfékezni. Az, amit mi tapasztaltunk annak idején, semmiség a kínai szabályozáshoz képest: ők zéró toleranciát hirdettek a COVID–19 ellen, csak ez teljes iparágak leállításával, a polgárok tökéletes elszigetelésével és egész városok gyakorlatilag teljes leállásával járt. A Kínai Kommunista Párt számára elvi kérdést jelent, hogy vaskézzel kezelje a helyzetet, és ősszel készülődnek a sok mindent eldöntő pártkongresszusra, melyen például Hszi Csin-ping újraválasztására is sor kerülhet.

De hát ő nem örökös vezető?

Igen és nem. 2018-ban a KKP Központi Bizottsága törölte az alkotmányból azt a kitételt, amely szerint az ország elnöke és az alelnöke csupán két ciklusra választható meg. Így most már akárhányszor újraválasztható, de azért választásra mégis szükség van. Hogy ez mennyire színjáték? A 2018-as kongresszus előtt gondosan megszabadultak (még 2017 folyamán) a három veszélyes frakciótól, a „hercegektől”, vagyis az első generációs pártvezetők leszármazottaitól nem kellett tartani, maga Hszi Csin-ping is közéjük tartozik, bár jobban kötődnek azok őhozzá és a hatalomhoz, mint az elnök hozzájuk. A sanghaji csoporttal – ők az ortodox baloldaliságot képviselték – sikerülhetett kiegyezni, a párton belüli „ellenzék” harmadik frakciója, a Tuanpai (a „népi káderekből” verbuválódó párton belüli tömb, akik még a KKP ifjúsági szervezetében kezdték a karrierjüket) pedig mélyen hallgatott, nem tiltakozott, így akkor elhárult minden akadály az alkotmánymódosítás elől, de azért Hszi Csin-ping nem alhat teljesen nyugodtan, míg az idei, őszi kongresszusnak vége nincs. A legrosszabbkor jött neki ez a járvány, és bár a zárlat népszerűtlen intézkedés, nem akarja kockáztatni, hogy a pandémia kezelése kicsússzon a kezéből. Az elmaradott egészségügyi rendszer miatt, amely a nagyszámú beteg beáramlása miatt összeomlással és a lakosság elégedetlenségének fokozódásával fenyeget, a hatóságok továbbra is ragaszkodnak a szigorú megelőző intézkedésekhez.

Mint az Insider írja, ebből következett, hogy:

„Márciusban az Omikron-járvány miatt több ipari központban is széles körű zárlatok léptek életbe. A legégetőbb problémát mind a kínai, mind a világgazdaság számára a sokmilliós Sanghaj két hónapos zárva tartása jelentette, amely az országon belüli nemzetközi kereskedelem és üzleti élet központja. Sanghaj többek között a világ legnagyobb konténerkikötője, és az itteni karantén fokozta az ellátási láncok zavarát. Ennek eredményeképpen a város GDP-je 13,7%-kal csökkent a második negyedévben az előző év azonos időszakához képest, sőt, Kína kiskereskedelmi forgalma és ipari termelése áprilisban a világjárvány kezdete óta a legalacsonyabb szintre esett. A munkanélküliségi ráta eközben 6,1%-kal emelkedett, ami kétéves csúcsot jelent.”

Bár Sanghajban június elején véget ért a zárlat, nem zárható ki újabb karantén az országban, különösen az Egészségügyi Világszervezet (WHO) pesszimista őszi és téli előrejelzései alapján, amelyek a vírus terjedését illetően elég borúlátóak. A COVID–19 előfordulása a világ számos országában már most is növekszik. Az európai kontinensen az elmúlt másfél hónapban megháromszorozódott az új esetek száma, a kórházi felvételek száma pedig megduplázódott.

És ez a kínai gazdasági gondoknak csak az egyik szelete, a másik az ingatlanpiaci válság.

A zárlat azzal is járt, hogy rengeteg helyen le kellett állítani az építkezéseket. Emiatt a kínai ingatlanfejlesztők az elmúlt években eladósodtak, nem tudták kifizetni az építkezésekhez szükséges munkaerőt és anyagokat, ami a munkálatok súlyos késedelméhez vezetett. Ennek következtében egyre nő azoknak a vevőknek a száma, akik nem hajlandóak kifizetni a befejezetlen házakban lévő lakásokra felvett jelzáloghiteleket. Eddig az ügyfelek 93 városban legalább 319 projekt esetében állították le a kifizetéseket – ez az első alkalom, hogy az országban ilyen bojkottot indítottak a polgárok.

A jelzáloghitelek és a banki források a legfontosabb likviditási forrást jelentik a fejlesztők számára. Kínában az új ingatlanok mintegy 90 százaléka elővásárlási rendszerben épül. A Jefferies befektetési banki cég szerint a befejezetlen építési projektek a teljes jelzáloghitelek körülbelül 1 százalékát teszik ki. Ha az összes ilyen lakásvásárló megtagadja a fizetést, a fennálló hitelek összege 388 milliárd jüanra (57 milliárd dollár) emelkedne. Ez a helyzet viszont kockázatot jelent a kínai bankrendszerre nézve. Mindezek miatt a lakásárak tíz hónapja folyamatosan csökkennek, és senki sem tudja, mikor ér véget a visszaesés. Az építőipar a kínai gazdaság egyik legnagyobb ágazata, amely a GDP egyharmadát, az összes bankhitel 40%-át és az összes önkormányzati adó felét adja. Ennek válsága elkerülhetetlenül kihat mind a pénzügyi rendszerre, mind a befektetési piacra, mivel az építőipari vállalatok részvényei és kötvényei óhatatlanul veszítenek értékükből.

Elképzelhető, hogy az Evergrande Ingatlancsoport összeomlása – amit a kormány és a bankrendszer segítségével sikerült végül elkerülni – csak a jéghegy csúcsát jelentette, hiszen a probléma rendszerszintű és olyan dominó-szerű csődsorozat indulhat meg, mint Amerikában a Lehman Brothers esetében. Egyelőre csak egyetlen, bár hatalmas cégcsoport van kint a vízből.

A gazdasági növekedés üteme ilyen körülmények között természetesen világszerte csökken. Ennek ösztönzése érdekében Kína a monetáris politika lazításához folyamodott, míg az Egyesült Államok és Európa ezzel szemben csökkentette az eszközvásárlásokat és növelte a kamatlábakat a rekordszintű infláció leküzdése érdekében. Mindezek ellenére nem mondható, hogy a fogyasztói árak emelkedésének világméretű tendenciája elkerülte volna a Kínai Népköztársaságot – júniusban az infláció az országban 2,5%-os éves ütemre gyorsult. Ez 2020 júliusa óta a legmagasabb érték, de Kína számára most az ingatlanszektor megmentése a prioritás. A mi inflációnk persze ennél sokkal magasabb, de ez nem igazán összehasonlítható, annyira eltér a két piac és a két társadalom egymástól.

Egyelőre a felszínen maradtak – részben a nagy készpénztartalékoknak, a bankszektorra nehezedő nyomásnak és a tőkekontrollnak köszönhetően, amely korlátozza a tőke külföldre menekülését. Ezek az intézkedések azonban lassan elérik lehetőségeik határát. És akkor érdekes dolgok következnek.

Tulajdonképpen ezek az érdekes dolgok már zajlanak is, mert Kínában hagyományosan kozmetikázzák a statisztikai adatokat, most pedig főleg így tesznek. Tudomásunk szerint április végén Hszi Csin-ping kiadta az utasítást: Kína gazdasági növekedése minden áron haladja meg az Egyesült Államokban mért értéket. Pont most, élelmiszer- és gazdasági válság idején, a karanténintézkedések után, amikor egész megalopoliszokat állítottak le hónapokra... a szakértők jelentős része ezért nem igazán hiszi el, hogy reális lenne a hivatalosan 4,8 százalékos GDP-növekedés. De ha a Menny Elvtársa megparancsolta: akkor odaírják.

Mindenesetre a brit Pantheon Macroeconomics cég az ország áraira vonatkozó nyilvánosan elérhető adatok alapján úgy véli, hogy a reálnövekedés feleannyi, mindössze 2,4%.

Most jutunk el a tajvani kérdéshez. Az eseményeket nagyjából mindenki ismeri: Nancy Pelosi minapi látogatása után Kína rendszeres hadgyakorlatokat kíván tartani a sziget vizein, annak blokád alá vonása céljából. Abban nem vagyok biztos, hogy Hszi Csin-ping akar-e háborút – szerintem nem, mert az végképp térdre kényszerítené a gazdaságot – de a mostani helyzetben semmiképpen sem mutathat gyengeséget.

Mivel járna egy Tajvan elleni blokád? Gazdasági szempontból a tajvani feszültségek eszkalálódása a félvezetők hiányához és a technológiai termékek árának erőteljes emelkedéséhez vezethet, ami elkerülhetetlenül kihatással lenne Kína, az Egyesült Államok és a világ gazdaságára. De a mindennapi életünkre is: tessék elképzelni, mi történik, ha felmegy a chipek ára, és a maximum két-három éves üzemidőre tervezett okostelefonok, tabletek pótlása megfizethetetlenné válik? Vagy megtanulunk nagyon vigyázni az eszközeinkre (de úgy sem lesznek tartósak), vagy minél hamarább el kell kezdeni hosszú időn keresztül üzembiztosan működő mikroelektronikát gyártani.

A blokád tulajdonképpen a globális ellátási láncokat fenyegetné: a Tajvani-szoros a fő útvonal a Kínából, Japánból, Dél-Koreából és Tajvanról nyugatra tartó hajók számára, amelyek az ázsiai gyárakban készülő árukat szállítják az európai, amerikai és más piacokra. Ha már itt tartunk: mi a helyzet Kína szomszédságában?

„A gazdasági recesszió veszélye még Tajvan nélkül is érinti nem csak Kínát, hanem az egész ázsiai-csendes-óceáni régiót. A Bloomberg által megkérdezett közgazdászok becslése szerint Kínában 20% az esélye a recessziónak a következő 12 hónapban, míg a szomszédos Japán és Dél-Korea valamivel kevésbé szerencsés, 25%. Ennek fő oka a lassú export okozta kereskedelmi hiány. Kína mindkét ország számára kulcsfontosságú kereskedelmi partner és piac. Dél-Korea exportjának 27%-át, Japánénak pedig közel 22%-át adja. Ennek megfelelően a kínai gazdaság zsugorodása automatikusan őket is érinti. Az Egyesült Államok és az európai gazdaságok lassulása, amelyek nem kevésbé fontos kereskedelmi partnerei Japánnak és Dél-Koreának, szintén súlyosbítja a helyzetet.

Eddig mindkét ország jól megbirkózott a kihívásokkal. A koreai GDP például 0,7%-kal nőtt a második negyedévben, szemben az első negyedévi 0,6%-os növekedéssel. Az erős fogyasztás nagymértékben ellensúlyozta a csekély exportot, még az agresszív kamatemelések sorozata ellenére is. A japán GDP az első negyedévben 0,5%-kal csökkent, de a második negyedévben erőteljesen, 2,5%-kal emelkedett. Ennek oka a költségvetési korlátozások megszüntetése és a fogyasztói kiadások megugrása volt.”

A tágabban vett övezetben eddig egyedül India menekült meg a gazdasági visszaeséstől, de ők sem immunisak rá, mivel nagy mértékben függenek az olajimporttól, az olajárak emelkedése pedig felhajtja az inflációt.

Röviden: mindenki függ mindenkitől, ha Kína összerogy, magával rántja a világot, épp ezért a világnak az lenne az érdeke, hogy legalábbis elviselhető szinten tudjon maradni. Ez a korábbi rendszer szerint lehetséges volt, sőt: azonban tudjuk, válság az, amikor az idáig elviselhető körülmények egyetlen tényező megváltozásának hatására elviselhetetlenné válnak. Esetünkben két-három tényező okozza a gondokat, ezek:

• legfőképpen a világjárvány gazdasági utóhatásai

• az őszi pártkongresszus

• és végül a kényszeres nagyhatalmi politika, aminek haszna nincs, de abbahagyni sem lehet

Ha ezek a tényezők együtt nem okozzák Kína és a világ gazdasági csődjét, akkor nagyon nagy szerencsénk van – és hat megúsztuk az összeomlást, foglalkozhatunk a klímaváltozás okozta gondokkal, mert az meg a másik közvetlen és nagyon fenyegető veszély.

A kínai átok úgy szól:

„Éljél érdekes időkben!”

Eljöttek az érdekes idők.

Szele Tamás