Tulajdonképpen nem fontos, amiről írok, ugyanis ez legyen a legnagyobb bajunk. De ez a kis baj mégis mutatja a nagy gondjaink természetét, mint cseppben a tenger, valóságos modellként szolgál: ugyanis végső soron a „ius murmurandit” a morgás jogát vonja kétségbe a Magyar Nemzet szerzője egy nem túl lényeges vagy aktuális kérdés kapcsán.

Ráadásul ez a fázis már a reakció válaszreakciója, szóval javában folyik a pingpong e szalmaszálnyi kérdésben. Maga az akció az volt, amikor az Országgyűlés átkeresztelte a kormánymegbízottakat főispánokra. Merő formalitásnak tűnik, legalábbis az én szempontjaim szerint, a hatáskörük és a döntéseik a fontosak, nem a nevük, ellenben mások szerint ez „gyönyörű történelmi hagyomány”, a „vármegye” szóval együtt, melyhez végre visszatértünk és most már így lészen per saecula saeculorum, századok századain át.

Javasolnám melléjük a derest, hajdút és így, a kormánymédia számos lapjának megszüntetése idején a kisbírót is, de az a helyzet, hogy javasolták helyettem kismillióan. Jó ideig másról sem folyt a szó a közösségi oldalakon. Ezt vehette észre a Magyar Nemzet szerzője, aki komolyan vehette a Gulyás Gergely által három éve elvetett sulykot, miszerint „jobboldali újságírónak lenni önmagában morális fölényt jelent” és erről a fölényes(kedő) álláspontról támad egy Facebook-posztot.

Elég ügyetlen támadás, meg kell hagyni, két sarkalatos hibája is van. Az első, hogy a poszt – képes voltam megkeresni – nem friss. Nagyon nem az. Július huszadikán osztották meg, a szerző még akkor figyelhetett fel rá, csak eltehette a témahiányos, nehéz időkre, a hosszú, téli estékre. A kérdés viszont valóban fontos annak, akinek oktatnia kell a hivatalos levelek műfaját. Lássuk hogyan szól.

„Elgondolkodtam a tegnapi vármegyésdi, főispánosdi után, mert nem tudok napirendre térni. Egyrészt azért, hogy egy majd' 10 milliós országban ezt fennakadás nélkül bevezették... Másrészt: A technikumomban magyart-ügyvitelt tanítok, mindkét tárgyból téma a hivatalos levél. Akkor ezek után úgy kell tanítanom, hogy majd ha a kormánymegbízottnak írunk levelet, akkor az lesz a megszólítás, hogy Tisztelt Főispán Úr? Ez így nagyon nem jó. Vagy Tekintetes Nemzetes Főispán Uram? Ez meg a XXI. században tragikomikus, de még inkább tragikus.

És ezt most komolyan kérdezem. Mert én elhatároztam, hogy ezt a megszólítást nem vagyok hajlandó tanítani sehol, semmilyen tantárgy keretében.

Ugyanakkor nem mehetünk el amellett sem szó nélkül, hogy nyilvánvalóan a megyetáblák, pecsétek, hivatalos feliratok kicserélése mibe is fog kerülni az adófizetőknek. És persze a földrajzi-történelmi atlaszok, tankönyvek hogyan fognak igazodni ehhez, mert ha azokat is újranyomtatják, akkor aztán végképp milliárdos tételről beszélhetünk.”

Az utolsó bekezdést a Magyar Nemzet nem idézi, én igen. A Magyar Nemzet szerzője a 117 hozzászólást támadja, részint hangvételük miatt, részint pedig azért, mert mer nekik nem tetszeni a kialakult helyzet. Idézzük most az írást.

„Rossz emlékezetű korszak lenne a főispánoké? Például a XIX. század második fele, amikor mertünk önmagunk lenni, amikor virágzó városokat építettünk, amikor még egy birodalom szerves részének számítottunk? Amikor az emberek tisztelték egymást, betartották az erkölcsi normákat? Nehéz elhinni, hogy ezeket a mondatokat olyanok írják, akik iskolásokat tanítanak. De vajon mire?”

Jelezném, hogy dicső eleink egyáltalán nem tisztelték egymást jobban, mint mi. Sőt, a főispáni környezetekben élők igen gyakran még párbajoztak is ezért-azért, minden tilalom ellenére, márpedig az nem a tisztelet jele, ha az ismerősöm egy vélt sérelem miatt bizonyos kereteket betartva ugyan, de végső soron komolyabb következmények nélkül keresztüllőhet. Az sem vigasztal, hogy ugyanezt én is megtehetem vele, az se a méltóság és tisztelet gesztusa volna. A XIX. század második felében nagyjából mindenhol virágzó városokat építettek, hiszen beérett az ipari forradalom gyümölcse, és bizony a bolygó jelentős része egyik vagy másik birodalomhoz tartozott. Brithez, oroszhoz, törökhöz, szóval nem volt az valami hungarikum, hogy mi az osztrák–magyar monarchia részei voltunk, és mint az első világháborúban bebizonyosodott, különösebb katonai hatalomban sem osztoztunk a birodalom többi népeivel. Bár kétségtelenül kellemesebb lehetett akkor élni, mint teszem azt, a tatárjárás idején vagy a mohácsi vész utáni évtizedekben. De kifogástalan aranykort a magyar történelemben ne keressünk, mert nincs, és úgy gondolom, más népek történelmében sem találnánk.

Most jön a szerző második sarkalatos hibája. Felsorolja a megszólítások rendjét, ezt csak azért idézem, mert sokan nem ismerik, bár betartani egyáltalán nem kötelező hála az Égnek.

„A pápának a Szentséges Atya! címzés dukál, a királynak, a királynőnek és a királynénak a felséges, a királyi család többi tagjának a fenséges. A bíboros az eminenciás uram, a kormányzó, a hercegprímás és a herceg a főméltóságú. Nagyméltóságú az érsek, az I. osztályú érdemkereszt tulajdonosa, a miniszter, a Magyarországon akkreditált külföldi rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter, a felsőház, a Kúria és a Legfőbb Állami Számvevőszék elnöke, a tábornoki kar tagja altábornagytól felfelé.

Méltóságos többek között a püspök, a gróf, a báró, a főigazgatók és a főtanácsosok, nagyságos a plébános, az alezredes, az őrnagy és egyéb tanácsosok, nemzetes a Vitézi Rend tagja, főtisztelendő a katolikus pap, főtiszteletű a protestáns püspök, tisztelendő a katolikus káplán, a segédlelkész és a rabbi, nagytiszteletű a református és az evangélikus lelkész, ha parókiája van, tiszteletes a protestáns segédlelkész. Kegyelmes a megszólítása az értelmiséginek, és ami a legjobban tetszik: tekintetes minden kétkezi foglalkozású, önálló munkavégző mesterember és iparos!”

Felőlem... azért elképzelem, ahogy lemegyek vásárolni a kisközértbe, és megkérdem a tulajdonost (nagyon hosszú ideje vásárolok nála, jóban vagyunk):

- Aztán friss-e a disznósajt, tekintetes uram?

- Friss bizony, ma jött, kegyelmes uram!

Nem bírnánk ki röhögés nélkül, az is biztos. De szerencsére, mondom, nem kötelező (egyelőre) ezt a bonyolult és végső soron szokásjog alapján kialakult rendszert használni. Az jó kérdés lenne, hogy Orbán Viktort hogyan kell szólítani, mert ha a tényleges hatásköre szerint kormányzónak tekintjük, akkor főméltóságú, ha azonban úgy vesszük, hogy a miniszterek elöljárója, elnöke, akkor csak nagyméltóságú. Bár a legjobb lenne mégis úgy szólítani, hogy:

- Vádlott, álljon fel!

Szerzőnk azonban bármilyen kiválóan is ismeri ezt a megszólítási rendet, alkalmazni nem képes. Nem mondja meg, mi a főispán megszólítása, hiszen ő sem tudja. Nem is csodálom: ugyanis az alapkérdésre, vagyis hogy miképpen kell egy hivatalos levélben megszólítani az illetőt, nem találunk megoldást a listán. De kiókumlálhatjuk. Ha a főispán ugyanis lánykori nevén kormánymegbízott, akkor az kevesebb a miniszternél de jóval több az egyszerű hivatalnoknál, leginkább a méltóságos kategóriába lehetne beszorítani, és lám: erre van is irodalmi példa Mikszáth Kálmánnál, aki tárcát írt „A méltóságos főispán úr” címmel, csak úgy látszik, a szerző Mikszáthig nem jutott el a kutatásban. Mert minek is jutott volna? Őt a válasz nem érdekelte, az engem érdekelt csak, mert szeretem a rejtvényeket.

Különben, ha már itt tartunk, és elfogadjuk Mikszáthot autentikus forrásnak, az egész ismertetett megszólítási rendet kivághatjuk az ablakon, mert az egy dolog, hogy a logika alapján a főispán méltóságos és ezt bizonyítja Mikszáth írása is, de ugyancsak nála maga a vármegye csak tekintetes! Még az említett írást tartalmazó kötetének is az a címe, hogy „A tekintetes vármegye”. És az alispán is tekintetes, szóval mintha csak kétkezi, bár önálló iparossá degradálták volna a vármegyei testületet is, az alispánt is, pedig az utóbbinak minimum a „nemzetes” dukálna, hiszen egy grádiccsal van csak lejjebb a méltóságos főispánjánál.

Azonban mégis tekintetesek, mert csak, mert „történelmileg így alakult”, ilyenformán hülyeség az egész szisztéma, jó helyen volt ott, ahol eddig tartották, a történelem szemétdombján, haszna vagy nincs, vagy igen csekély, de legalább ki sem lehet benne igazodni. A szerző meg se próbálkozik ilyesmivel, ellenben elérkezik végre céljához, ugyanis azt kívánta sugallani a megfelelő mamelukoknak, hogy aki vitatni meri a főispánokat, vármegyéket, annak nincs helye a magyar oktatási rendszerben.

„Ha elvégzem a felsoroltak összegzését, már csak azt nem értem, ha a tisztelt pedagógus sem tudja, hogyan szólítjuk meg hivatalos levélben a főispánt, akkor miért tanítja ezt a tárgyat? Egyáltalán mit tanít, ha még azt sem tudja, amit leginkább neki kellene tudnia, hiszen azért jár be az iskolába, hogy diplomatikus levélírásra tanítsa a fiatalokat. Persze nem tudhat mindenki mindent, azt viszont muszáj tudnia, aminek a továbbadásával megbízták, aminek az oktatását elvállalta.”

Én is itt jutok el ahhoz, amiért ebbe az írásba belevágtam. Miért mutatja ez a vita azt, hogy végtelenül, reménytelenül szomorú állapotban van Magyarország? Azért, mert a kormánylap munkatársa hűségét bizonyítandó – ne feledjük, leépítések, lapmegszüntetések idején vagyunk – már nem megvédi a kormány nehezen magyarázható intézkedését, akkor ugyanis lehetne beszélni a témáról, én is azt tettem idáig. Hogy nekem ellenkező az álláspontom az övével, az más kérdés. De mégis: a tárgyról beszéltem.

Ő nem, ő azt kifogásolja, hogy mások kifogásolni merték a döntést.

És ezért képtelenség ma Magyarországon bármit is megvitatni: az ellenvéleménynek már a meglétét is véteknek tekintik jobboldalon épp úgy, mint baloldalon, aki teheti, bünteti, aki nem teheti, fenekedik miatta és hisz mindenki, rendületlenül hisz a maga igazában, mely számára axióma, hiszen nem hajlandó bizonyítani.

A magyar embernek lassan már csak egy értéke maradt: a véleménye, és azt használja tőkének, azt őrzi peckesen, rozsdás fringiával, elnyűtt, de vitézkötéssel kihányt, cifra mentéjében vagy jöttéjében.

És, ami a legszomorúbb: azt is bocsátja áruba, fillérekért. Van, aki kopejkákért.

Ezen kéne elgondolkodni, tekintetes Karok és Rendek.

Különben pedig: a pompázatos pejparipa szerszáma mindenkinek a tekintetes alfelébe, aki kiköveteli magának ezeket a nemzetes paszományokat.

Nem az a bajunk, hogy ki a méltóságos, ki a tekintetes, ki a nemzetes.

Ha az volna, a nagyságos fejünk se fájna.

Szele Tamás