Eljött az a nap, amikor Clausewitzet kell idéznünk: „Háborúban a helyzet pillanatonként változik”. Nincsenek még pontos információink a reális állapotokról, de az, ami tegnap még csak lehetőségnek látszott – Izjum bekerítése – hirtelen Izjum kiürítésévé változott, a várost még az ostromzár beállta előtt elhagyták az orosz csapatok, fut, ki merre lát.

(Fotó: The Insider)

Sajnos a jelenlegi is zajló harci cselekményekről teljesen biztos hírforrásunk nincs, a legmegbízhatóbbnak ismert Institute for the Study of War ma 13 óráig nem adta ki még a tegnapi jelentést sem, nem tudni, miért, az orosz védelmi minisztérium hallgat, a TASZSZ néma, mint a sír, amit tudunk, azt a helyszínen tartózkodó tudósítóktól, bloggerektől szedte össze a Meduza és a The Insider, szóval bíróság előtt nem tenne rá esküt az ember, de mikor már az ex-FSZB-s, orosz nacionalista, militarista és háborús bűnökkel vádolt Igor Girkin (Sztrelkov) is hatalmas orosz vereségről beszél, akkor nagyon nagy lehet a baj. Akkora orosz vereség lesz ebből, amekkorát évtizedek óta nem látott a világ.

De ez a jövő zenéje, ne jósolgassunk, ezen a hídon majd akkor megyünk át, ha odaérünk (meg ha ott lesz), viszont így új értelmet nyer az, amiről ma reggel írt a The Insider, az Oroszországi Föderáció szétesésének esélyeit latolgatva. Ami reggel még spekuláció volt, egy ekkora vereség után pár hónapon belül lehetőséggé válhat, mégpedig nagyon is reális lehetőséggé. Az írás az orosz hadvezetés egy olyan hibájára hívja fel a figyelmet, amire nem szokás gondolni, vagy ha mégis szóba kerül, az orosz hadsereg erősségének tekintik. Holott lehet gyengesége is.

Arról van szó, hogy az orosz erőket területi és etnikai alapon szervezik.

Ez az első hiba, bár mondjuk egy működő államszövetség esetében nem hiba volna, hanem kohéziós erő alakulaton belül, ha mindenki földije a másiknak. Csak sajnos az Oroszországi Föderáció alig-alig működik. Jelenleg az a helyzet, hogy az ukrajnai háborúhoz szükséges erők mozgósítása során a Kreml a szegény régiókban, köztük a nemzeti köztársaságokban toborzott egységekre támaszkodott, és ez nem várt eredménnyel járt. Az etnikai hovatartozás alapján létrejött zászlóaljak nem szívesen harcolnak Moszkváért, és minél rosszabbul mennek a dolgok a fronton, annál erősebbé válik a háborúellenes hangulat magukban a katonákban és a hazájukban egyaránt. Mivel a háború kitörését gazdasági válság követte, a társadalmi feszültségek valóban robbanásveszélyessé válnak, csakhogy míg korábban a régiók tehetetlennek érezték magukat, most saját kis hadsereggel rendelkeznek.

A jelenleg harcoló orosz erők etnikai összetétele nagyon különös. A legtöbb orosz katona burját és dagesztáni, utánuk következnek a csecsenek, tuvaiak, a szakadár köztársaságok gyakran kényszerrel sorozott polgárai, és csak valahol a sor legvégén következnek – maguk az orosz nemzetiségűek. Ők általában a tisztikarban szolgálnak. Igen, ugyanis az orosz katona tulajdonképpen szerződéses, adott időre szerződik, a saját szempontjához, lehetőségeihez képest nem kevés pénzért: tehát a jobb körülmények között élő orosz ajkú vidékek lakosai nem kényszerülnek be anyagi okokból a seregbe, de a munkalehetőségek híján éhező, nyomorgó burjátok vagy dagesztániak nagyon is. Mint máshol írtam: ez Nyomor Tábornok serege.

Az ám, de ez a mostani háború igen nagy emberveszteségekkel járt, ezeket pótolni próbálják, gőzerővel folyik az önkéntesek, szerződésesek toborzása a különféle besorolású harci alakulatokba, a Wagner-csoport például börtönökben, elmegyógyintézetekben, hajléktalanszállókon, legújabban a novoszibirszki egyetemen is próbálkozik, a Roszgvargyija és a tulajdonképpeni hadsereg rábízza a toborzást a helyi önkormányzatokra, hatóságokra, akik aztán az orosz viszonyokhoz képest kisebb vagyonokkal kecsegtetik az újoncokat, de így sem tódulnak tömegével: azt ugyanis a legtöbben felismerik, hogy a mostani háborúban nem szilvásgombóccal lőnek és nagyon könnyen meg lehet halni.

A nehezen összeálló új taktikai zászlóaljak kiképzése gyenge vagy elmarad, felszerelésük csapnivaló, létszáma hiányos vagy nagyon hiányos és a legtöbb még el sem indult Ukrajnába. Vannak kivételek, egyes alakulatok Csecsenföldön kapnak kiképzést, és után rögtön be is vetik őket, de ezek nincsenek sokan, szóval egyelőre föderáció-szerte csonka zászlóaljak várják, hogy mi történik velük. A The Insider számításai szerint legalább 44 orosz régió, köztük 12 nemzeti szubjektum létrehozott már ilyen egységeket, vagy bejelentette, hogy önkénteseket toboroz számukra. Összesen 73 helyi zászlóaljról tudunk, köztük 23-ról a nemzetiségi területeken. szubjektumokban.

A „szubjektum” ebben az esetben gyűjtőnév, minden autonóm területet így nevezünk, méretre való tekintet nélkül, ami része az Oroszországi Föderációnak, aztán ez lehet óriási, mint Jakutföld vagy akár egy-egy járás méretű, de korábban autonóm régió. A szubjektumok valamennyi zászlóalja saját elnevezést használ, és etnikai vagy országos alapon egyértelmű területi hovatartozással rendelkezik. Lássunk pár példát.

A Primorszki Területen (orosz Távol-Kelet) toborzott „Tigris” zászlóalj feladatait például a helyi kormányzó, Oleg Kozsemjako a háborúban harcoló honfitársainknak nyújtott segítségként írta le. A zászlóaljat a Vlagyivosztokban állomásozó 155. különálló gárdista tengerészdandár (155BPM) tisztjeinek segítségével alakítják ki.

A jakut zászlóaljat például „Bootur”-nak hívják, a jakutok mitikus ősének tiszteletére. A tomszki „Toyan” zászlóaljat a 17. században a Tom folyó partján élő tatárok egyik fejedelméről nevezték el. A Mordvin Köztársaságban összeállított zászlóaljak egyikét a mordvin hősről, Szijjászárról nevezték el. A szomszédos Mari El-ben három zászlóaljat neveztek el a mari föld védelmezőiről: Idenről, Poltyisról és Akpatrról. Poltyis egy valós történelmi személyiség volt, egy mari herceg, aki megvédte szülőföldjét Rettegett Iván cár orosz csapataitól. Baskíria más utat választott: a Nagy Honvédő Háború és a csecsen háború emléke felé fordult. Az egyik baskír zászlóaljat Minigali Sajmuratov tábornokról, a második világháború hőséről, egy másikat pedig Alekszandr Dosztavalovról, a második csecsen háború egyik résztvevőjéről nevezték el. Az „Atӑl” („Volga”) csuvas zászlóaljban a jelöltekkel szemben támasztott egyik követelmény a csuvas nyelv ismerete. Az „Alga” (tatárul „előre”) és a „Timer” (tatárul „vas”) tatár egységeket a helyi média nemzeti zászlóaljaként emlegeti.

Az „orosz” entitásokban a zászlóaljak nevei többnyire a helyi toponímiához és történelemhez kapcsolódnak. A Habarovszki Területen a „Korff báró” zászlóalj az Amur-vidék első kormányzójára, Andrej Korff báróra utal. Szentpéterváron a zászlóaljak Kronstadt, a Néva és Pavlovszk ikonikus nevét viselik. Ezenfelül vannak javaslatok arra, hogy a feltételesen „orosz” régiókban is hozzanak létre etnikailag homogén egységeket. Például Permi Területen a „Parma” és a „Molot” zászlóaljak mellett, amelyek felszívják az összes helyit, egy „Amir Timur” nevű, üzbég (!) zászlóaljat kívánnak létrehozni. A kezdeményezést a Permi Régióban élő Üzbégek Közép-ázsiai Társasága javasolta, de eddig nem kapott támogatást. Az üzbég kormány továbbá megígérte, hogy büntetőeljárás alá vonja minden olyan állampolgárát, aki zsoldosként Ukrajnába megy harcolni.

Ezzel ellentétes a csecsen álláspont. Az „Akhmat” önkéntes zászlóalj bárkit felvesz, akár a büntetett előéletűeket is, sőt, erőszakkal be szokták sorozni azokat, akik rosszat mondanak Ramzan Kadirovról. Az egység tagjainak harci képességei megkérdőjelezhetőek, ellentétben a TikTok-videók forgatásában és a hadifoglyok kínzásában jeleskednek. A zászlóalj az etnikai és politikai szegregáció elveire épül. Az első támadási hullámban általában nem csecsen származású vagy politikailag gyanús harcosok vannak, és a második vonalat alkotják csak a „megbízható” csecsenek. Ugyanakkor Kadirov az „Akhmaton” kívül négy teljes értékű nemzeti zászlóaljat hozott létre, nem önkéntesekből, hanem a csecsen biztonsági erők állandó tagjaiból, összesen 1800 fővel. Kadirov állítása szerint összesen 9000 harcost képeztek ki Csecsenföldön az ukrajnai bevetésre, és további 10 000 harcos van tartalékban. Mivel pedig Kadirov a legújabb értesülések szerint légvédelmet és valamelyes légierőt is kapott Moszkvától, egy függetlenedő Csecsenföld lenne a legerősebb minden kiugró szubjektum között – és ha Kadirov marad az élén, a legveszélyesebb is.

Ezzel szemben nyílt források szerint az orosz nemzeti zászlóaljakba való toborzás nehézkesen halad. A zászlóalj engedélyezett létszáma 400-600 fő, de a régiók jelentős része kezdetben alacsonyan, 200-300 főben határozta meg a létszámot. Az orosz régiók mércéjével mérve hatalmas, havi 200 ezer rubeles fizetések és a helyi költségvetésekből származó 200-300 ezer rubeles átalányfizetések ellenére a harci övezetben még mindig csak kozák egységek, tuvai, oszét és csecsen önkéntesek, valamint több más régióból származó század van jelen.

Nyilvánvaló, hogy még ma is a helyi költségvetésből finanszírozott, egy régió őslakosaiból álló, nemzeti vagy regionális identitásukat sajátos szimbólum- és értékrenddel hangsúlyozó nemzeti fegyveres erők viszonylag könnyen átállhatnak az „ukránok és oroszok egységéért” folytatott háborúban való részvételről a saját etnikai csoportjuk/alanyuk méltánytalan helyzete miatt vívott harcra a szupercentralizált Oroszországi Föderáció ellen. Ennek előfeltételei pedig adottak; a régiókban aktívan fejlődnek a helyi háborúellenes mozgalmak.

Az első etnikai háborúellenes kezdeményezés Oroszországban a Szabad Burjátföld Alapítvány volt. A szervezet jogi támogatást nyújt a harcolni nem akaró szerződéses katonáknak, és elítéli az oroszországi etnikai rasszizmust és idegengyűlöletet.

Nem sokkal a harcok kezdete után Kalmükföldön háborúellenes mozgalom alakult, amelynek tagjai videofelvételek készítésével kezdték: felszólaltak a háború ellen, felidézték a kalmükök üldözését a Szovjetunióban és az etnikai kisebbségek elnyomását a modern Oroszországban, és arra szólították fel honfitársaikat, hogy ne vegyenek részt az ukrajnai katonai műveletekben. „Az, ahogyan a Kreml kihasználja Oroszország nemzeti kisebbségeit, manipuláció” – véli Dorzsi Mandzsiev, a kalmükiai köztársasági Jabloko párt helyettes vezetője és a „Kalmükök a háború ellen” mozgalom szervezője. Mandzsujev biztos abban, hogy a háborúellenes mozgalom csak a kiindulópont, ahonnan a föderalizációért folytatott további küzdelem elindul: „Ez a háború volt a népek öntudatra ébredésének a mozgatórugója. Vagyis a Kreml csak akkor használ minket, amikor szüksége van rá.”

Tuvában saját háborúellenes mozgalom alakult ki. Az aktivisták nemcsak a háborúról mondják el az igazságot, hanem segítik a katonák hazatérését Ukrajnából. Júniusban a tuvai dandár kilenc katonája, akik Kirgizisztánban teljesítettek szolgálatot, és Ukrajnába készültek küldeni őket, a mozgalom tagjainak segítségével idő előtt felbontotta szerződését, és visszatértek Tuvába. A kalmükökhöz hasonlóan a tuvaiak is a föderalizációs mozgalom részének tekintik a háborúellenes küzdelmet: „Folytatjuk tevékenységünket, amíg a háború véget nem ér. De reméljük, hogy utána valami nagyobb dolog születik a mozgalomból. Valami, ami Tuvát a demokrácia útjára tereli, és segít megteremteni Oroszország valódi föderalizációjának feltételeit – mondta Eres Kara-Sal, a mozgalom vezetője.

Jakutföldön a háború ellenzői létrehozták a „Szahák a háború ellen” közösséget. Az egyik szervező a következőket mondta az Insidernek:

„Mozgalmunk tagjai rendkívül negatívan viszonyulnak a Kreml minden katonai agressziójához, mind a szuverén államok (Grúzia, Szíria, Ukrajna) ellen, mind Oroszország régióin belül, utalva az Iszkeria függetlenségéért folytatott csecsen háborúkra. Az ukrajnai háború kezdete, 2014 óta mozgalmunk aktivistái nyíltan kiálltak a Krím elcsatolása ellen. Sajnos, miután elfogadták a fegyveres erők lejáratásáról szóló törvényt, kénytelenek voltunk a föld alá vonulni, és létrehozni egy Instagram-oldalt, amelyen keresztül aktívan kommunikáljuk az álláspontunkat. Köztársaságunkban tehetséges és kreatív emberek élnek, akiknek köszönhetően a háború előtt aktívan fejlődött a turizmus, az informatika, a filmművészet, a művészet, a tudomány és a sport. Ambiciózus és okos emberek vagyunk. A háború átrajzolta a jövőnket, és véres keresztet vetett rá.”

Ezek bizony nagyon is létező mozgalmak, és a hatásukat csak erősíti a rossz gazdasági helyzet. A régiók nem igazán értik, miért kell megfizetniük Moszkva öngyilkos politikájának árát. A régiók már most is az ipari termelés visszaesésével, növekvő munkanélküliséggel és csökkenő költségvetési bevételekkel szembesülnek. A munkanélküliségről – a legrobbanásveszélyesebb mutatóról – meglehetősen részletes becslések állnak rendelkezésre: a nagy ipari klaszterekkel és exportorientált vállalkozásokkal rendelkező régiók, mint Kurgan, Kaluga, Szamara, a Komi Köztársaság és Tatárföld, szenvednek a leginkább.

Végső soron az Orosz Föderáció egyik államalakulatában sem volt eddig olyan, hogy a szeparatizmus mindhárom aggasztó jelét együttesen mutatták volna ki: helyi önkéntes zászlóaljak létrehozása, erős háborúellenes mozgalom etnikai vagy regionális komponenssel, valamint a társadalmi-gazdasági stabilitás komoly kihívásai.

Most van: és vegyük hozzá a mai orosz vereséget, ami megmutatta, hogy „a világ második hadserege” még Ukrajnában is csak a második: lehetnek ők másodikok Burjátföldön is.

Összegezve: a Kreml nyomorban tartott egyes régiókat a gazdasági befolyásolás eszközével, hogy biztos bázisát jelentse a fegyveres erőinek (Dagesztán, Burjátföld, Csecsenföld), majd felfegyverzi ezeknek a régióknak a frissen toborzott lakóit, hogy elküldje őket egy olyan háborúba, aminek az okaival még saját maga sincs tisztában, melynek következtében rohamosan romlik a gazdasági helyzet és erősödnek az háborúellenes, de nemzeti jellegű mozgalmak: biztos, hogy jó ötlet volt a tömeges toborzás megindítása pár hónappal ezelőtt?

Majd meglátjuk.

Szerintem pár hónapon belül.

Szele Tamás