Nem való nekünk ez a háború, mármint a magyar napi sajtónak. Nagyon rosszul kezeljük, ugyanis megvan az a tulajdonsága, hogy bármit lehet róla írni, nem foglalkozik vele, csak megy a maga útján, és ezzel lehetetlen helyzetbe hozza a honi váteszeket, akik naponta nyolc alkalommal jósolják meg a kimenetelét. Tizenhatféleképpen.

Mondjuk én még igyekszem a valós eseményekre támaszkodni, el is viszi naponta több órámat, míg szétválogatom a hazugságot a viszonylag valószínű tényektől, elég sok forrást átnézve, de én általában rokonszenveim ellenére is arra szoktam kilyukadni, hogy a fene tudja, mi lesz. Ezt a nézetet könnyű képviselni, ugyanis végső soron, mindent számításba véve értelmes ember nem is mondhat mást, de hát mihez kezdjen az a megélhetési szakképzetlen sajtóipari alsegédmunkás-tanonchelyettes, akinek teljesítenie kell a normát és bizonyítania a hűségét?

Teljesít és bizonyít. Legfeljebb, ha van benne még egy szikrája a jóérzésnek, nem szignálja az írását.

Mert hát mit írt ma a Semptei Névtelen az Origóba?

„Ukrajna csődbe ment, Európára pedig hosszú, kemény tél vár”

Igen a tél naptári tény, ezt megjósolni nem igényel különösebb tehetséget, persze az még kérdés, mennyire lesz kemény, a régi vicc jut eszembe a tévedhetetlen amerikai meteorológusról, akihez elmegy az indián varázsló:

- Nagy Fehér Meteorológus, milyen lesz az idei tél?

- Vörösbőrű testvérem: meglehet, fagyni is fog, hó is eshet.

A varázsló hazamegy a falujába és szól, hogy kéne egy kis fát vágni, jön a tél. Következő héten megint bemegy a városba.

- Biztos, hogy kemény tél lesz?

- A mostani tudomásom szerint nagyon.

Hazamegy, és szól, hogy vágjanak több fát. Következő héten a biztonság kedvéért megkérdi megint:

- Eezek szerint nagyon kemény lesz az idei tél?

- Olyan kemény, amilyent még nem láttatok. A macska eltörik a kanyarban, olyan fagyok jönnek.

- Honnan tudod?

- Nem láttad? Az indiánok már két hete vágják a fát az erdőben!

Szóval, ennyit a fjordokról, nézzük az ukrán államcsődöt. Azt mondja ez a közgazdasági géniusz, hogy a háború rettenetesen drága.

„A háború kitörése és a szankciók bevezetése után a nyugati világ arra számított, hogy Oroszország csakhamar megrokkan a gazdasági teher alatt, ehelyett mára, több hónap után nyilvánvalóvá vált: a sokmilliárd dolláros nyugati pénzügyi és katonai támogatás ellenére Ukrajna az, amely a teljes összeomlás szélére került – vagy már túl is van azon. Oroszország eközben köszöni, jól van, jelentős haszonra tesz szert az energiahordozói eladásából – azokból, amelyről Európa, az Ukrajnával való szolidaritás címén önként lemondott. Ukrajna romokban, a költségvetési hiány havonta lassan eléri a 9 milliárd dollárt (nem tévedés: kilenc milliárd dollár, havonta), összeomlott az ukrán ipar és bányászat, nincs nehézipar, a mezőgazdasági területek egyharmada amerikai kézben, eközben Európa pedig hosszú és hideg tél elé néz.”

Ha még egyszer elmondja, hogy idén lesz tél, esküszöm, elhiszem neki. Különben az az érdekes a dologban, hogy nem hazugság, miszerint a háború drága játék. Tán a legdrágább. Az hazugság, hogy az orosz fél köszöni, jól van, annyiban van jól, hogy a minimális alapellátást tényleg tudja biztosítani a polgárainak, mármint az orosz fogalmak szerint minimálisat, de banális, hétköznapi dolgok számítanak hiánycikknek: szeg, csavar, írópapír, női higiéniai kellékek, az energiahordozókat, konkrétan az olajat Kína röhögve vásárolja fel mélyen a piaci ár alatt és adja tovább piaci áron, ők ugyanis kínaiak, nem bolondok, ugyanez a helyzet az orosz arannyal is, szóval a jelentős haszon kissé kérdéses, Oroszhon köszöni, nincs olyan nagyon jól.

Az viszont tény, hogy a háború az a kályha, amiben elégeted minden pénzedet száz évre előre és meg sem melegszel mellette. Az Egyesült Királyság 2006-ban, 61 évvel a második világháború után még fizette az Egyesült Államoktól felvett hadikölcsönöket (amiket még Brit Birodalomként vett fel). 2007-re sikerült teljesen törleszteni.

De egyedi az ilyen eset? Dehogy az. Tessék már utána nézni, milyen állapotban volt az észak-koreai, észak-vietnami vagy csangkajsekista kínai államkincstár és költségvetés a harcok idején! A koreait könyvelőnek tilos megmutatni, mert japánul kezd tőle kiabálni, kardot ragad és szeppukut követ el, de bizony Ho apó is akkor látott pénzt, paripát, fegyvert, ha küldtek neki, vagy ha beütött az aratás a kenderföldeken. A háború a világ legveszteségesebb vállalkozása, hosszú távon nem csak nem termel, de még lehetetlenné is teszi a termelést, ellenben a legdrágább iparcikkeket fogyasztja, hihetetlen mértékben.

Sokba kerülnek a fegyverek, lőszerek? Bizony sokba, de – furcsát mondok – megéri.

Erre megint egy ázsiai példát mondanék. A második világháború Európában méltatlanul kevéssé ismert, ám annál véresebb harctere volt a kínai. A japán megszállók kegyetlensége legendás volt, a kínai csangkajsekisták és kommunisták összefogtak ugyan ellenük, de hát se pénzük, se fegyverük nem volt. Kitől kaptak?

Nem, nem a Szovjetuniótól. Az Egyesült Államoktól. Washingtont nem az érzelmek vezették, hanem a rideg érdekek: hasznosabb volt akkor is, most is egy akármilyen, de független Kína, mint egy japán ipari-gazdasági monstrum, ami teljesen kiszámíthatatlanul viselkedik. A támogatás jegyében még három századnyi amerikai légierőt is telepítettek Kínába (ők voltak a Flying Tigers), ami nem kis meglepetést okozott a korábban nyugodtan bombázgató japán légierőnek, ugyanis ők úgy tudták, hogy a kínaiaknak sem repülőgépeik, sem légvédelmük nincs. Egyszer csak feltűnt 1941. december 20-án egy Curtis P–40B Warhawk-kötelék az égen, és a japán pilótáknak nagyon rossz napjuk lett. Sőt, utána még sok hasonló következett: a háború végéig mintegy hatvan amerikai gép repült kínai színekben, és 296 japán gépet lőttek le az amerikai pilóták.

Segítség volt ez Kínának? Nagyon is. És akármennyire is Mao ragadta végül magához a hatalmat, akármennyire is Tajvanra kellett menekülnie Csang Kaj-seknek, ez még mindig jobb megoldás volt, mint egy japán gyarmatként vegetáló Kína.

Nyilván nem kizárólag az amerikai gépek döntötték el a harcokat, de nélkülük nagyon nehéz lett volna. És az amerikai fegyverek, lőszerek nélkül szintén (bár ezekből sosem volt elég, sajnos).

Szóval, kidobott pénz volt Britannia, a Szovjetunió és Kína támogatása az amerikaiak, Korea, Kuba és Észak-Vietnam támogatása az oroszok szempontjából?

Dehogy volt kidobott pénz, a világgzadaság fenntartásának költsége volt. Még akkor is, ha politikai szempontból hibának látszott.

Csődbe ment Észak-Vietnam a háború közepén?

Dehogy ment, pedig a rubel akkor sem volt a világ legacélosabb valutája.

Szóval teljesen értelmetlen ukrán államcsőddel riogatni, akármennyibe is kerülnek a harcok. A dolog gazdasági része a harcok után fog eldőlni, egy remélhetőleg sikeres újjáépítés során – Vietnamnak és Kínának például sikerült, és tudomásom szerint a Tower is áll még.

Akkor miért ír ilyeneket az úr?

Mert muszáj neki. Teljesíteni, bizonyítani kell, az ukránok a hét végén több, mint háromezer négyzetkilométernyi területet foglaltak vissza, az orosz csapatok olyan fejvesztve menekülnek, hogy hátrahagytak egy kisebb páncélos hadsereget is, lőszerekkel és üzemanyaggal, működőképes állapotban, valahol csak kell nekik győzni: ha máshol nem, az Origóban.

De hát mit várok? Nézem a lap másik címét:

„Minél többet orbánozik a baloldali média, annál nagyobbra nő a jobboldal előnye Olaszországban”

Az előző csak a történelem és a gazdaság ismeretének teljes hiányára utalt, de attól még élhet teljes életet a szerző, ez viszont... szóval, ha én itt, Budapesten, a nyóckerben szidom Orbánt, attól Rómában nyerni fog Giorgia Meloni?

Most pedig megkenek egy bagettet vajjal, megsózom, megeszem és elvárom, hogy ettől mondjon le Putyin, valamint változzon szupernovává a Zeta Reticuli vagy a Sigma Draconis.

Pont ugyanakkora oksági összefüggés van az én bagettem meg a Sigma Draconis vagy Putyin között, mint a másik esetben.

Én értem, hogy muszáj nekik ilyeneket írni, már nem fiatalok és kell a pénz, de azért ez mégis mintha kicsit sok lenne.

Lehet, hogy nem a magyar sajtónak nem való a háború, hanem nekem nem való az Origo fogyasztása?

Lehet, de hadd érezze az ember túlzásnak ezeket az írásokat.

Az a baj, hogy vannak, akik még el is hiszik, ami oda van írva.

Az tényleg baj.

Szele Tamás