Forgókínpad

Forgókínpad

A Nyugat „árulása”?

2022. október 23. - Szele Tamás

Ma október 23-a van, nemzeti ünnep, méltóképpen kéne emlékezni róla, de arról én nem tehetek, hogy ez nem mindenkinek sikerül. Még maga a megemlékezés sem, az meg, hogy méltó legyen, sokak számára túl komoly feladat. Erről a mai dátumról 1989 óta mindenki mindent megírt már, vannak, akik évente írják ugyanazt, mások véleménye évente változik, van ilyen Hunniában.

1956_tank_oktober_23_obannal.jpg

Pedig a képlet nagyon egyszerű: rossz volt akkoriban élni mindenféle, főleg politikai okok miatt, minek következtében sokan akarták, hogy inkább legyen jó, de legalábbis elviselhető, ennek az igényüknek hangot is adtak, majd megpróbálták terveiket megvalósítani, csak a szovjet hadsereg beavatkozása révén ez nem sikerült, és vérbe fojtották a mozgalmat. Melynek annyi árnyalata volt, hogy mindenki képes megtalálni közöttük a neki tetszőt, épp ezért a rendszerváltás óta nem volt kormány, amelyik nem akarta kisajátítani 1956 emlékét. Illetve a mostani el is lopja és a saját változatával helyettesíti, melyben Orbán Viktor megnyerte a szabadságharcot, míg Schmidt Mária és Dózsa László Ezerkilencszáznegyvenkettő modellt álltak Vera Muhina „Munkás és kolhozparasztnő” című szobrához, majd hősi halált halva feltámadtak, több ízben is, míg a háttérben békés harckocsik szántogattak, hófehér szárnyakkal. Schmidt Mária akkor három éves volt, de ez semmi ahhoz képest, hogy Orbán még meg sem született, szóval fogadjuk el, hogy így volt, és kész.

Vagy ne fogadjuk el, legfeljebb nem fogunk a Mediaworksnél dolgozni.

Nehéz lehetett ma délelőtt kormánylapnak írni, valóságos orosz rulett, ugyanis pártunk és kormányunk megint elmulasztotta értesíteni hűséges sajtómunkásait arról, mit fog mondani Orbán Viktor, és nekik meg kellett jósolniuk kristálygömből, kávézaccból, madarak röptéből, mivel értenek majd ők egyet maradéktalanul. Jósolgatásban már komoly gyakorlatuk lehet, ugyanis máskor sem értesítik őket semmiről, de ritkán sikerül eltalálniuk, mit várnak tőlük.

Ilyenkor ráadásul nem folyamodhatnak a jól bevált sablonhoz, mely szerint szovjet lánctalpak tiporták a szabadságra vágyó magyar földet, ugyanis jelenleg a szovjet, pillanatnyilag orosz (bár tervben van a visszanevezés) lánctalpakról mindenkinek Ukrajna jut eszébe, ha előveszik akár csak a szóösszetételt is, azonnal ukránbarát gyanúba keverednek, és mivel a hivatalos magyar külpolitika alig álcázottan oroszpárti – tizenkét évig nyíltan az volt, most rádobtak egy átlátszó tüllfátyolt, hogy legyen mire hivatkozni – ez a kormánylap sajtóipari szakképzetlen segédmunkásaira nem vetne jó fényt. Esetleg az állásukba is kerülhet.

A tapasztaltabb sajtórókák sem oldották meg könnyen a szöveges példát. Stefka István például a Pesti Srácokban, mely orgánum legalább az évnek ezen az egyetlen napján elgondolkodhatna a tulajdon címén, de nem teszi, ügyesen levezeti, miszerint 1956 forradalmát és/vagy szabadságharcát az MSZMP verte le, az oroszok csak nézték. Jó, épp itt jártak, talán gombát szedni jöttek, csak valahogy megszállás lett belőle, de a helyzet bonyolult, ugyanis:

Az a dicsőséges két hét, amikor a magyarok megverték a világ legnagyobb szárazföldi hadseregét, aztán azok a hónapok, amikor a munkástanácsok, Rácz Sándorral az élen meghátrálásra kényszerítették a szovjetek által nyakunkba ültetett, Kádár-féle kommunista bábkormányt, kivívta a világ tiszteletét.”

Tehát akkor októberben szerinte még mi vertük meg az oroszokat (katonai értelemben erről szó sem volt), azonban novemberben már a magyar kommunista párt vert meg minket. Stefkától valóságos műrepülést látunk, mert a bevezető után – sajnos nehéz letagadni, mire emlékezünk ma – valóságos párttörténelmet ír, Berecz Jánostól Pozsgayn keresztül Németh Miklósig és tovább, odakeveredik Göncz Árpád, a taxisblokád, a mai politika szereplői „dollárbaloldal” néven, szóval van ebben minden, csak velő és értelem nincs. Viszont vezércikk, a terjedelme megvan. A szerző abból indulhatott ki, hogy átnézte fejben: miből nem lehet baj? Ebből. És hátha Orbán is valami ilyesmit mond majd, mert szokása neki.

A 888 is a preventív konfliktuskerülés útját választotta, mikor azt írta:

Nagy Feró egy teherautó platóján nézett szembe a halállal”

A cím alapján első pillanatban oszladozni láttam Dózsa László nimbuszát (esetleg bambuszát), de elolvastam az írást, és egyszerűen egy interjú, minden hazugság nélkül, Feró gyerek volt még, és látott egy teherautót, ami elesett katonákat szállított. Megrázó élmény lehetett, meg kell hagyni: valóban szembenézett a halállal, ha nem is a sajátjával. Randa ám másoké is. Mindenesetre bombasztikus címben a 888 viszi a pálmát Stefka elől, valósághajlításban viszont verhetetlen a Pesti Srácok. Ha kell, csomót is kötnek a tényekre.

Érdekes módon az Orbán-beszédet a legjobban az ultrakormánypárti, ám állami támogatásban nem részesülő Minden Szó találta el, amit egyszer tévedésből már eltemettem, bár akkor csak annyi történt velük, hogy domain-nevet cseréltek, mert az Átlátszó kicsit foglalkozott velük. Ők saját anyagot ritkán írnak, de ha igen, az mindig megüti az általános iskolák harmadikos fogalmazásainak szintjét. Most is hasonló dolgozatot sikerült kiizzadni, már a címe magáért beszél:

Sosem tartoztunk a nyugathoz – 1956-ban Nyugat-Európa csak sajnálkozott, de nem segített – Trianont is nekik köszönhetjük”

Lehet, de az angol vécét, francia mustárt és német alaposságot is, nem beszélve az amerikai mogyoróról. Nyilvánvaló, hogy a formális logikával visszaélő szerző nem gondolt arra, hogy ez általánosítás – illetve de, hiszen ez a legfőbb eszköze. Olvassunk bele a tartalomba is (írásnak nem mondanám):

Egy dologra azért nagyon kíváncsiak vagyunk: ma hány európai, brüsszeli potentát, vezető leszármazottja ül ott a vezető székekben, akiknek felmenői aláírták a trianoni gyalázatot? Meg kéne kicsit kapargatni ezt a témát.”

Csak tessék, bár előre meg tudom mondani az eredményt: valószínűleg egyetlen ilyen ember sincs, Nyugaton nem öröklődő hitbizomány a politizálás, a vezető szerep. Menjünk tovább.

De USA most segít: tőlünk keletre, egy szomszédos országba önti a pénzt. Ők is küldik, és Európán keresztül a mi pénzünket is költik egy számunkra teljesen értelmetlen háborúra.

Mi, magyarok akkor is magasról le voltunk ejtve magasról, most is.

Magunkra maradtunk.

Magunk vagyunk.

Csak magunkra számíthatunk, és választott vezetőinkre.

Nem könnyű feladata van a magyarságnak, viszont nehéz.

Továbbra is ezt az utat járjuk: a legnehezebbet.

Sosem tartoztunk a nyugathoz. Semmi közünk hozzájuk.

Mert magyarok vagyunk.”

Nos, prózának gyenge, szabadversnek szintén, logikai szempontból ostobaság. Igen, a „Nyugat” (amely így, kollektív formában csak a moszkvai propagandamédiában létezik) segít Ukrajnának. És jaj, nekünk nem segített, csakhogy rossz a szerző emlékezete: a most támogató „Nyugat” az első hetekben még Ukrajnának sem küldött segítséget! Csak akkor indultak meg – erős vonakodás és parázs hangulatú tárgyalások után – a szállítmányok, amikor kiderült, hogy az előrenyomuló orosz hadsereget az ukrán fegyveres erők képesek voltak azzal is megállítani, amijük volt, vagyis posztszovjet haditechnikával. Akkor már a „Nyugat” is úgy látta, hogy érdemes segíteni, nem az orosz hadseregnek szállítanák a fegyverrendszereket, amit küldenek, már nem biztos, hogy hadizsákmány lesz.

A magyar tragédia az, hogy mi is kaphattunk volna hasonló támogatást, hogyha hasonló helyzetet sikerül előidéznünk: csakhogy a hadsereg nem állt egységesen Nagy Imre kormánya mögé (a légierő például egyáltalán nem is mozdult), a nemzetőrök bátrak voltak, sőt, hősiesek, de dióverő puskákkal és Molotov-koktélokkal harcoltak, még így is komoly veszteségeket okozva a megszállóknak, viszont nem lehetett ilyen erőkkel annyi ideig tartani az állásokat, míg letelik az a kritikus, korai periódus, ami meggyőzi „a Nyugatot”, hogy képesek vagyunk megvédeni magunkat, ha segítséggel is. Ezen kívül 1956. október 23-a előtt egyetlen nyugati elemzés, jelentés nem számított Magyarországon még megmozdulásokra sem, ezzel szemben Ukrajnában már a tavaly nyáron megkezdődött orosz csapatösszevonások és -mozgások óta lehetett tudni, hogy háború lesz, így vagy úgy. December utolsó hetétől ez már kétségtelen volt, az ukrán erők fel tudtak készülni – és az első puskalövés egységbe kovácsolta a különben hozzánk hasonlóan széthúzó, civakodó ukrán politikát az elnök mögött. A hadsereg sem vacillált.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mi rosszabbak voltunk, hanem azt, hogy nekik több szempontból is szerencséjük volt a mostani, nagy szerencsétlenségükben. Ostobaság kicsinyes irigységből, politikai rövidlátásból ellenük fordulni – irigyelni tetszik tőlük a támogatást? És mondja, Bucsát nem irigyli? Ja, az maga szerint meg sem történt.

Viszont pillanatnyilag mégis ez az érzelmi alapú, nemtelen, alantas, faék-egyszerűségű gondolkodás találta el a legpontosabban azt, amit a magyar miniszterelnök mondott Zalaegerszegen. Kicsit meglep, hogy a kormányfő beszédét mintha az ötödosztályú propagandamédiumból ollózták volna össze:

Nincs hová futnunk, mert Magyarországot sehol máshol nem találhatjuk meg.”

Igen, ez szerepelt abban a kettes alá sikerült dolgozatban. Sőt, ez is:

Magyarok százezrei vettek részt a forradalomban, a szovjetek összezavarodtak, s ha a Nyugat nem árul el bennünket – 1945 után másodszor is –, sikerrel járhattunk volna. A Nyugat támogatásának hiányában a szovjet vezetők félúton meggondolták magukat: visszafordították a tankokat, és harmincöt évre újra katonai elnyomást és kommunista bábkormányt ültettek a nyakunkba.”

Mint fentebb jeleztem: nem, nem így volt. Nem mellesleg a villámgyors szovjet visszafordulásnak igenis lehetett az az oka, hogy meg akarták előzni azt a pillanatot, amikor már valóban hasznosak lett volna a nyugati fegyverszállítmányok, mert egy működőképes katonai erőt támogattak volna. Különben meg, ha a miniszterelnök logikáját tekintjük, ugyanennyi erővel ő most dicsérhette is volna a „Nyugatot”, hiszen pár napja még úgy gondolkodott, hogy nem kell fegyvert szállítani, támogatni az orosz hadsereggel szembeni ellenállást, és akkor hamar béke lesz. Meg halotti csönd, csak ő ezzel nem számol, őt ez nem érdekli.

Azért nem volt kis teljesítmény október 23-án nyugat- és Európa-ellenes beszédet mondani.

Várakozásaim szerint ez még csak a kezdet.

Jövőre jön a szovjetbarát változat!

Addigra lesz tán Szovjetunió is.

Mármint Vlagyimir Putyin és Orbán Viktor várakozásai szerint.

 

Szele Tamás

süti beállítások módosítása