Azért a pinkszínű horogkereszt egy picit már nekem is sok volt ma reggel. Nézi az ember a napi sajtót, próbál rájönni, mi foglalkoztatja az olvasót, miről beszélnek „az emberek”, és mélán konstatálja: mindenki tökéletesen megbolondult, csak a kórisme nem állandó, a nagyérdemű, művelt közönség az összes ismert téveszme tüneteit mutatja, csak nem egyszerre.

Vegyük azt például, hogy egy diáklány a minap erős kifejezésekkel élt nyilvános felszólalásában. Ez akkora gond minálunk, hogy hozzá képest Sojgu védelmi miniszter minden nukleáris cselszövénye és rágalma maszkirovkástól kicsi kutya farka. Sojguval ugyanis nem foglalkozik mindenki, valamint politikai pártállás kérdése, ki hogyan ítéli meg a handabandázását, legfeljebb ledob pár atombombát és kitöreti nekünk a harmadik világháborút, elvégre az a dolga, benne van a munkaköri leírásában is, tessék Sojgut békén hagyni – ellenben a kislány!

Az csúnyán beszélt!

Hát, komolyan mondom elalélok, kérem a repülősót. Ennyi tánc- és illemtanár, ennyi biedermeier kékharisnya, ennyi széplelkű honfi és honleány, ennyi Lengenádfalvay Kotlik Zirzabella még a kurvaéletben nem élt a honban, mind a porcelán nippeket rendezgeti a vitrinben és közben Szabolcska Mihály verseit írja, finoman hímzett, csipkés falvédőkre. Felháborító, hogy ezekben az éteri magasságokban, a múzsáknak ezen szent hegyén, ahová emelkedtünk, valaki kissé nyersen mer fogalmazni. Oh, minő parlagiság! A teljes kormánysajtó ezzel van elfoglalva, illetve csak a fele, a másik fele a RIA Novosztyit fordítja, szótárral, hogy legyen délutánra is anyaguk. A bőség zavarával küzdök, ha idézni akarom a sok múzsafi megrökönyödését, bárhová néz az ember, mindenhol egy-egy kormánypárti publicista tartja orra elé parfümös zsebkendőjét, bár a legszebben mégis a Pesti Srácok közelítette meg a dolgot:

„Egy lány ne káromkodjon. Azért vannak lányok, hogy olyanok is legyenek, akik nem káromkodnak, nem beszélnek csúnyán. Azok a régi szép idők, amikor még ciki volt káromkodni.”

Szerző ezzel be is bizonyította, hogy nem volt még tartós kapcsolata hölgyekkel, ugyanis ha lett volna, nem lennének ilyen illúziói. Értem én, hogy finom neki a lelke, a Magyar Nemzetet is glaszékesztyűben olvassa, mikor a Bayer ír belé, de a Bayernek szabad csúnyán beszélni, egyrészt mert nem lány, másrészt mert csak. Azt nem értem viszont, hogy most, amikor egy közepes bevásárlás annyiba kerül, mint pár éve egy egynapos velencei társasutazás autóbusszal, mi a Halál búbánatos kaszájának kell a teljes kormánysajtónak ezen rugózni? A klasszikus alapvicc jut eszembe. Párbeszéd 1961-ben, a Horizont tánciskolában:

- Elnézést, elvtársam, ez egy tánc- és illemiskola?

- Az, basszák meg.

- Ön, nemde, a tánctanár ezek szerint?

- Lófaszt, elvtársnő. Én az illemtanár vagyok.

Ennyit a stílusról, mely távolról sem az ember maga, a többit mindenki megtalálja Löwy Árpád összes műveiben.

Aztán ott van a Borkai-ügy. Nem a régi, hanem az új. Öreg tengeri medvénket megint megtalálta a hírnév, pedig már a múltkor sem örült neki, mert nem járt mellé érem, mint a lólengésért, bár, ha nagyon akarjuk, nevezhetjük egyfajta sajátos atlétikának azt, amit az Adria tenger csácsogó habjain csalinkázva bemutatott pár éve. Nem, most arról híresült el, hogy elhunyt Erik Ollsen néven, mint a svéd legfőbb ügyész helyettese, halálát méhcsípés okozta, elhamvasztották, a sírját se tessék keresni. Karriernek nem lenne utolsó, meg kell hagyni, röpke három év alatt tökéletesen megtanult svédül, sőt, elvégezte Stockholmban a jogot is, hogy rakétaként a pálya csúcsára emelkedve legfőbb ügyész-helyettes váljék belőle, mindezt kizárólag azért, hogy az Északi Áramlat elleni merényletet vizsgálva gyanús körülmények között térhessen meg Teremtőjéhez.

Kár, hogy ebből egy büdös szó nem sok, annyi sem igaz.

Borkai Zsolt köszöni, jól van, a Blikk épp fűkaszálás közben találta, mely tevékenység általában távol áll a boldogultaktól, nyugodtan mondhatjuk, hogy nem űzik egyáltalán. Arról volt szó, mint a Lakmusz felgöngyölítette, hogy egy holland „felhasználó”, bizonyos Remco van Velzen elkezdte terjeszteni ezt az orosz eredetű álhírt, és miért, miért nem, Borkai mester egyik fotójával illusztrálta.

Kezdjük azzal, hogy ilyen nevű svéd ügyész nem foglalkozott soha az Északi Áramlat ügyeivel, a nyomozást Mats Ljungqvist vezeti, aki azonban nagyon is életben van. Az álhír terjed ugyan, mint csata után a kolera, de a holland vonalat visszakövetve természetesen eljutott a Lakmusz a forrásához, naná, hogy orosz, majd épp pont most ne működnének az olginói álhír-gyárak, háború idején, a legnagyobb dologidőben! Az egyetlen rejtély a történetben az, hogy miért pont Borkai fotóját lopták el hozzá?

Gondolkodjunk a szerző fejével, hívják akár Remco van Velzennek, Aalhir van Boevennek vagy Nyikifor Vasziljevicsnek. Fotó kell a hírhez, mégpedig olyan, amin tekintélyesnek és értelmiséginek tűnő ember látható, iratokkal a kezében, ha nincs irat, nem ügyész. Sőt, nem is értelmiségi. Viszont a képen nem lehet nagyon népszerű vagy nagyon népszerűtlen ember, azt ugyanis felismerik. Valahogy kiköpte nekik a Google Borkai egyik régi képét a szalonképesek közül, azt mondták, jó lesz az is, a magyar közönség ott a világ végén, vagy hol élnek, úgysem fog reklamálni.

A Lakmusz idáig jutott, de én valamivel tovább. Megtaláltam az álhír ősforrását, szeptember végéről. Még nyíltak a völgyben a kerti gázvezetékek, mikor harmincadikán megjelent ez a marhaság, éspedig a Panorama című orosz zugkiadványban, melynek impresszuma becsületesen jelzi:

„Figyelmeztetés: az oldalon található összes szöveg a valóság groteszk paródiája és nem valós hír”

Ezt a módszert a magyar álhírlapok is alkalmazzák különben, mert kevesen olvasnak impresszumot, és így akarják a sajtópereket megúszni. De érdemes bemutatnom a lap történetét is, szintén a saját előadásukban:

„A kiadványról

A Panorama hírügynökség a legrégebbi szovjet és orosz hírügynökség.

1822-ben alapították Seremety von Rabinovics gróf személyes futár- és hírszolgálataként. A forradalom után a bolsevikok államosították, és sokáig a TASZSZ-szal versenyzett.

1953-1954-ben ez volt az egyetlen szovjet hírügynökség, amely tudósított a Gulágon kitört felkelésről. 1955-től illegálisan működött, az Ogonyok újság irodáiból sugározta műsorát, Szemjon Bugyonnij marsall személyes védnökségével. 1988-ban az ügynökséget hivatalosan újra bejegyezték, mint tömegtájékoztatási eszközt.

1991-ben a Panoráma főszerkesztője, Borisz Gontermacher, miközben Floridában nyaralt, egy telefonbeszélgetés során hősiesen megtagadta, hogy támogassa Gennagyij Janajevet. Így a kiadvány a bolsevikok ellen lázadó emberek oldalára állt.

Az 1990-es években a Panorama létrehozta a Panorama Bankot, a Panorama Ingatlanügynökséget és a Panorama-Boutique használtcikk-üzletláncot, ezzel biztosítva megbízható hozzáférését az orosz és a nemzetközi pénzügyi piacokhoz.

2001-ben Boris Gontermacher és társa, Vitalij Mann az ügynökség honlapján jelentette be a Panorama Párt létrehozását. A politikusok 2009-ig sikeresen küzdöttek a tekintélyelvű erők revansizmusa ellen, majd Monte-Carlóba költöztek, és onnan folytatták az ügynökség vezetését, egyúttal megnyitották a Panorama Autógumi Műhelyt is.

Célunk, hogy hűek maradjunk az ügynökség 200 éves történetében kialakult hagyományokhoz, és a lehető legobjektívebb és legmegbízhatóbb információkat nyújtsuk az Oroszországban és a világban zajló eseményekről. A gumiszerelőműhely rendszeres ügyfelei kedvezményt kapnak a szezonális kerékcserékre!

Boris Gontermacher – főszerkesztő

Vitalij Mann – újságíró, különleges tudósító

Brzezek Zgolcic – raktáros”

Maga a kiadvány a vicclap és az álhír-paródiák határán billeg, de máshol is előfordult már, hogy hírnek néztek egy poént. Főleg, ha nem volt elég nevetséges. Aki elég ostoba, komolyan veheti a „híreiket”, ma például olyant is írtak, miszerint a „barátságtalan országok” polgárait az Oroszországi Föderációban kényszermunkára kötelezhetik, hogy így térítsék meg a szankciók által okozott anyagi károkat.

„A törvény meghatározza a külföldiek kötelező foglalkoztatásának differenciálására szolgáló mechanizmust a hatóságaik által elrendelt oroszellenes szankciók súlyosságától függően.

„A magyar vagy görög állampolgárok számíthatnak arra, hogy gondnokként dolgozhatnak, állást kaphatnak egy állattartó gazdaságban vagy más kültéri munkára. Az amerikai, kanadai és brit állampolgárok azonban Bereznyikibe, Uszolj-Szibirszkijbe vagy Szterlitamakba mennek. Általában nagyon sok kellemetlen munka van számukra hazánkban” – mondta Pjotr Tolsztoj képviselő.”

Ebből sem igaz egy szó sem, de ismerek embereket, akik elhinnék, sőt: terjesztenék is. Tehát az egész „második Borkai-ügy” tulajdonképpen egy félkomoly orosz álhírlapból mászott elő.

Azonban az agyam akkor kezdett recsegni, majd dobta le az ékszíjat, mikor elém került a Telex híre:

„Hétfőről keddre virradóan két rózsaszín horogkeresztet festettek a szegedi gyerekklinika előtti járdára. A rongálás a klinika Tiszára néző kapuja előtt, az árvízi emlékműhöz közel történt. Egyelőre sem a tettes(ek), sem a motiváció nem ismert – írta a Magyar Narancs.”

Tessék? Sokféle horogkeresztet láttam már életemben, épp csak pinkszínűt nem. Az valahogy nem szokott eszükbe jutni a neonáciknak, ugyanis a svasztika egyszerűen röhejes így ábrázolva, előbb röhögi el magát rajta a szemlélő, mint ijed meg vagy gerjed haragra. Viszont a Magyar Narancs képén világosan látszik, hogy ezeket valaki egészen komolyan odakente, festékszóró spray segítségével, kissé kutyafuttában, de nem viccelt.

Pinkszínű horogkereszt, átkozódó prüdéria, Borkai és a feltámadás – itt mindenki megőrült?

Talán nem. Talán csak azok, akik ezeket a dolgokat komolyan veszik.

Vagyis mindenki.

Szele Tamás