Propagandakutatás. Igen, van ilyen tudományág, rögtön kétféle is: az egyik irányzat azért kutatja a propagandát, hogy azt minél hatékonyabbá tegye, ez a „politikai szakértők” feladata, a másik viszont azért, hogy felismerje és leírja a jelenséget: ez már társadalomtudomány. Mindenesetre kutatható anyag akad bőven, én most egy ilyen tanulmány eredményeit ismertetem.

Maga a tanulmány október 24-én jelent meg az orosz, ám független Vazsnije Isztorii portálon, kiválónak találtam már akkor is, de nem volt alkalmam írni róla, elsodorták a napi, harctéri események. A szerzője „a szerkesztőség”, tehát kollektív felelősséget vállalnak a megjelenésért, de alapvetően Maxim Aljukov munkájának kivonatát mutatják be az olvasónak, aki a londoni King's College Oroszország Intézetének kutatója – ebből szemezgetek én most, és ahol lehet, megjegyzéseket is fűzök hozzá, ugyanis komoly, általános felismerései vannak a kiváló Aljukovnak, melyek nem csak orosz, de magyar földön is érvényesek. Meg mindenfelé az egész világon. Ez az Aljukov-írás különben csak az első része az „Oroszország–24 (Propaganda nélkül)” című projektnek, minden hónap 24-én várhatóak a folytatásai.

Akkor lássuk, mit tudunk meg tőle.

1. A propaganda jobban hat a sértettekre és rosszabbul a műveltekre, a politikai apátiából táplálkozik, és a legtöbbször nem meggyőzi, hanem egyszerűen összezavarja őket.

Ez így, ebben a formában igaz ugyan, de túl általános, mint majd látni fogjuk: a műveltség távolról sem véd meg mindenkit a propaganda ellen, viszont jól jöhet a leküzdésében. Egyelőre fogadjuk el alaptételként.

2. A propaganda nem formálja, hanem erősíti a hozzáállást.

Ezt az, aki érdeklődik a téma iránt, már régóta tudja. 1948-ban Paul Lazarsfeld, az empirikus kommunikációkutatás alapító atyja és kollégái publikáltak egy ma már klasszikusnak számító tanulmányt a média szavazókra gyakorolt hatásáról. Megmutatták, hogy a propaganda nem túl alkalmas eszköz arra, hogy bárkit meggyőzzön és új támogatókat nyerjen egy pártnak. Kevés Saulusból lesz Paulus – ellenben sikeresen erősíti a párt meglévő támogatóinak nézeteit. A választók gyakran szembesülnek olyan információkkal, amelyek megkérdőjelezik nézeteiket – a médiában és a másokkal folytatott beszélgetések során. A propaganda kész érvkészletet biztosít a kritikára adott válaszhoz és a saját pozícióval kapcsolatos kételyek eloszlatásához.

Ez magyarázza a terjedését is. A világ bonyolult hely, a kérdések zömét nehéz megmagyarázni, mert érteni kéne őket, a helyzetnek utána nézni időbe kerülne, azonban ha adott egy teljes érvrendszer, amit egyébként az állampolgárnak rokonszenves politikai oldal hangoztat, azt át lehet venni gond nélkül, használni minden nap, minden felületen, probléma megoldva. Vegyünk erre egy példát. A gázárak radikális emelkedése nem idén februárban kezdődött. Még csak nem is a háború kitörése után, a szankciók miatt. A Gazprom már tavaly nyáron elkezdte emelni az árakat minden magyarázat nélkül, ahogy megkezdődtek az első csapatösszevonások az orosz–ukrán határon, akkor még nem értettük, mi okból, most már világos: azért, hogy Európa ne legyen képes komoly gáztartalékokat felhalmozni a most előttünk álló tél előtt. És mellesleg, szépen növelték vele a bevételüket is. Ellenben most a magyar kormány a szankciókkal magyarázza az áremelkedést, teljes érvrendszert dolgozott ki e célból, és mivel a legtöbben nem emlékeznek az egy évvel ezelőtti előzményekre, azok, akiknek rokonszenves ez a kormány, elfogadják és használják is ezeket az érveket. Holott a fején áll az egész gondolatmenet, a háború váltotta ki a szankciókat, nem a szankciók a háborút, a gáz ára pedig már jóval korábban megcélozta a csillagos eget – de mivel a mostani helyzetre a kormány verziója ad egy látszólagos magyarázatot, elfogadják és hirdetik.

Ez erősíti a meglévő támogatók hűségét – de újakat nem nagyon lehet vele szerezni.

3. A propagandának szüksége van a jelenlegi helyzettel való elégedetlenség alapjára.

Az ember azt hinné, hogy ennek az ellenkezője igaz, de nem így van. Az orosz propaganda például sikeresen építi fel a külső ellenség képét, és Oroszországot „ostromlott erődítményként” mutatja be. Jé, milyen érdekes, mi is állandóan szabadságharcolunk, minket is folyamatosan ostromolnak, nálunk is állandó a hadiállapot. A propagandanarratívák aktiválják a szégyen és a megaláztatás erőteljes érzelmeit, amelyek az 1990-es évek fájdalmas posztszovjet átmenetével, valamint a Szovjetunióban ráerőltetett kizárólagosság érzésével kapcsolatosak. Erre a magyar illetékesek vagy Trianont, vagy az „elmúlt nyolc év” narratíváját használják, kár, hogy az a nyolc év már tizenkét éve múlt el. A propagandára mindig azok a legfogékonyabbak, aki már eleve elégedetlenek valamivel. Ilyenformán minél rosszabb egy kormány az ország szempontjából, annál sikeresebb lehet a propaganda terén, de csak akkor, ha az elégedetlenséget át tudja irányítani neki megfelelő célpontokra. (Lásd még: „Brüsszel a szankciókkal tönkreteszi Európát” – érdekes, mintha a Gazprom emelné az árait, nem Brüsszel, ez például egy klasszikus átirányítás).

4. Az oktatás véd a propaganda ellen. De nem mindig.

A modern diktatúrák leírására Szergej Gurjev és Daniel Treisman alkotta meg az „információs autokráciák” fogalmát, amelyek inkább az információ manipulációjára, mint az erőszakra és az ideológiára (bár az erőszakra is) támaszkodnak. Elméletük egyik fő szempontja az a szakadék, amely a tájékozott elit és a lakosság többi része közötti tudatossági szint között tátong, akik egyszerűen nem tudnak a cenzúráról. A tudósok éppen a felsőoktatás megléte által húznak vízválasztót az „elitek” és az „átlagemberek” között. Az ilyen oktatásnak azonban viszonylag magas színvonalúnak kell lennie, és az egyetemeknek nem szabad teljesen alárendelődniük a rendszernek. Manapság a felsőoktatás nagyon elterjedt, de a társadalom- és bölcsészettudományi felsőoktatás minősége aligha jelent ellenszert a propagandára. Erre fel is hoznék egy magyar példát.

Elém került vagy nyolc éve egy borzalmas iromány, egy vaskos kötet, ami lényegében véve arról szólt, hogy az óegyiptomiak ősmagyarul beszéltek és kész. Írtam is róla akkoriban. Nevetséges volt az elmélet, valódi népbutítás, de döbbenten láttam: a szerzőjének doktori címe van. Hát hol végzett ez az ember egyiptológiát? Azt sehol, ellenben fogorvosi végzettsége bizony volt, használhatta a doktori címet. Egyébként is megfigyelhető, hogy a bármilyen magas szintű végzettség sem immunizálja a befogadót okvetlenül a propaganda ellen: amint kikerül a saját szakterületéről (amihez valóban ért), az egyetemi dékán is pont olyan gyámoltalan, hiszékeny és félrevezethető, mint akármelyik részeges a bádogpult mellől. Ez a specializáció átka, csak anélkül meg már rég nem működne a tudományos élet. Szóval lehet az ember doktor, docens, akadémikus, akármi, érhet el hatalmas eredményeket és kaphat akár Nobel-díjat is, ahogy Ráth-Végh István mondaná: a halhatatlan sem csalhatatlan.

5. A propaganda jól alkalmazkodott a modern médiához.

Egyre nehezebbé válik az információ teljes monopóliumának megteremtése – az emberek így vagy úgy, de szembesülnek olyan információkkal, amelyek megkérdőjelezik a kormányzati intézkedések jogszerűségét.

A propaganda ezt úgy oldotta meg, hogy olyan médiakörnyezetet épített ki, ahol a különböző médiumok és platformok kölcsönhatásban vannak egymással és kiegészítik egymást. Oroszországban például a televíziós narratívákat aktívan ismétlik az online médiában. A híraggregátorok ezeket a történeteket felveszik hírlistáikba, és még nagyobb közönséghez juttatják el, míg a botok a keresőmotorok rangsorában feljebb emelik őket.

Ennek eredményeképpen az ember többször is találkozhat ugyanazzal az információval, ami a nagyobb hitelesség benyomását kelti. Ugyanezt látjuk akkor, amikor elolvasunk egy írást az egyik magyar kormánylapban, aztán szóról szóra ugyanazt a másikban, harmadikban, a végén átveszi az összes megyei napilap is, és egyszer csak az ország jelentős hányada elhiszi, holott észrevehették volna már, hogy a központi irányítású kormánysajtó egymásból él, egymást erősíti, egyszerűen ez egy nyomatékosító-hitelesítő módszer, nem egyéb. Nem többen vannak, csak sűrűbben.

6. A szórakoztató tartalommal kevert propaganda jobban működik.

A szórakoztató tartalommal kevert „puha” propaganda több nézőt vonz és hatékonyabb. Kínában például a modern kreatív formátumokra épülő politikai reklámok jól hangzanak a közönségre, míg a tévéjátékokban megjelenő propagandamotívumok hatékonyan manipulálják az érzelmeket és alakítják a nyugatellenes attitűdöket.

7. A modern propaganda gyakran nem győz meg, hanem egyszerűen összezavar.

Bizony ám, erre az eredeti tanulmány a maláj Boeing MH17-es járat lezuhanásakor megfigyelhető folyamatokat hozza fel példának, de a teljes orosz és magyar háborús kommunikáció ilyen: ha valamit már képtelenség megmagyarázni, akkor sok-sok egymásnak ellentmondó dolgot fecsegnek róla, míg a végén a közönség bizonytalan része úgy érzi, hogy egyszerűen nincsenek megbízható információk arról, hogy mi történik, és hogy minden forrás csak manipulálni próbálja őket. Erre példa az a nagyon gyakori magyar hozzáállás, hogy „biztos valahol középen van az igazság”, csakhogy mi van, amikor nincs közép? Ha az orosz csapatok Grad rakéta-sorozatvetővel lőtték a mariupoli szülészetet, és ők tagadják ezt, az ukrán fél meg állítja, akkor nincs középút. Nincs olyan, hogy „kicsit lőtték, de nem nagyon”. Vagy lőtték, vagy nem. Igen, de ennek belátása látszólag elköteleződéssel járna, konfrontáció vállalásával, amit nem szeret az átlagember, aki alapvetően konfliktuskerülő, inkább eltávolodik magától a kérdéstől is.

8. A propaganda a politikai apátiából táplálkozik.

Általánosságban elmondható, hogy a propaganda összetett kapcsolatban áll a politikai cinizmussal és apátiával. („Ezek mind hazudnak”, mondja a polgár a bádogpult mellett, és inkább meg sem hallgat senkit, azt sem, aki véletlenül igazat mondana). A propaganda maga is szándékosan ápolja a cinizmust. Nem a rendszer pozitív tulajdonságairól győz meg, hanem arról, hogy mások sem jobbak. („Régen is loptak” – mondja és így már nem arról van szó, hogy most lopnak). Paul Shields bemutatja, hogy az orosz propaganda visszhangra talál az emberek cinikus hozzáállásában, és megerősíti azokat a sztereotípiákat, amelyek szerint más országokban is hiányzik a demokrácia. Ez csökkenti a kollektív cselekvés iránti vágyat.

9. Az emberek azt hiszik, hogy mások fogékonyak a propagandára, de ők maguk nem.

A saját érveinket helytállóbbnak találjuk, mint másokét. A pszichológusok ezt naiv realizmusnak nevezik. A politikai ellenfelek megítélését is befolyásolja – az emberek mindig úgy érzik, hogy az ő érveik logikán és tényeken alapulnak, míg a politikai ellenfeleket az érzelmek vezérlik. Ugyanez az elv működik a média és a propaganda esetében is – a kutatók ezt „harmadik fél hatásnak” nevezik – az emberek mindig úgy érzik, hogy a média másokat befolyásol, és nem őket.

Ez a hatás gyakran vezet ahhoz, amit Brian McLaughlin és munkatársai „deliberatív torzulásnak” neveznek – az emberek úgy érzik, hogy nincs értelme másokkal politikáról beszélgetni, mert zombivá váltak. Ennek eredményeképpen egyáltalán nem kerül sor érvek cseréjére. Ezt láthatjuk a közösségi oldalakon világszerte, ez alakítja ki a buborék- és visszhangkamrákat.

10. Még a rossz propaganda is a rezsim hasznára válik.

Haifeng Huang bebizonyította, hogy Kínában a gyenge és nyers propaganda még ronthatja is az emberek véleményét a kormányról. Paradox módon azonban ez a rendszer számára előnyös lehet. A propaganda ilyenkor jelző funkciót tölt be – azt mutatja, hogy a rezsim ellenőrzése alatt tartja a médiát, még akkor is, ha a propaganda minősége megkérdőjelezhető, és az emberek felismerik azt.

11. A propaganda ára a hitelesség csökkenése

Charles Chung bizonyította be mérhető módon, hogy a propagandának ára van – a polgárok rezsimbe vetett bizalmának csökkenése. Egyes régebbi kínai terrortámadások idején a felhasználók földrajzi helymeghatározására támaszkodva kimutatta, hogy a polgárok figyelmen kívül hagyták a gyakorlati útmutatásokat arról, hogy hol veszélyes tartózkodni, mert ezek az információk propagandával voltak összekapcsolva. Viszont ha megnézzük a propaganda hasznát bármely politikai rendszer számára ehhez a kis hátrányhoz képest, még mindig kétségtelen, hogy a politikusok számára érdemes foglalkozni a manipulációval.

Itt tartunk most világszerte népbutítás terén. Meg kell mondanom, a magyar társadalmi közbeszéd a legjobb kutatási terepe volna az ilyen vizsgálódásoknak, felméréseknek – a hivatalos Budapest ugyanis sok mindenben, így ebben is a hivatalos Moszkva legjobb tanítványa. A legpokolibb az egészben az, hogy ha jön valaki, aki történetesen igazat mond, annak már nem hisz a közönség, annyi hazugságot és féligazságot hallott korábban. Mára már mindenki csak saját magának hisz.

És ha már magának sem fog hinni, csak annak, amit mondanak neki – akkor a propaganda eléri végső célját.

Szele Tamás