Forgókínpad

Forgókínpad

Putyin és a kilátáselmélet

2022. november 22. - Szele Tamás

Nagyon érdekes elemzés jelent meg ma a Foreign Affairs című, rangos külpolitikai közlöny hasábjain Andrew F. Krepinevich, Jr. tollából, aki nem olyan „biztonságpolitikai szakértő”, amilyenekhez mi itt Hunniában szoktunk, hanem valódi: jelenleg a Hudson Intézet vezető munkatársa és a Center for a New American Security adjunktusa. Szóval tudja, mit beszél.

putyin_atomfegyver_november_22.jpg

Az írás az orosz nukleáris fegyverek bevetésének lehetőségeit mérlegeli, éspedig a viselkedéstudományi kilátáselmélet szempontjából. Tehát nem azt vizsgálja, fizikailag képes volna-e Vlagyimir Putyin nukleáris fegyvereket bevetni, az egy másik, elég bizonytalan elemzés tárgya lehetne (vagy képes, vagy nem, vagy működnek a nukleáris eszközei, vagy sem, és ugyanez áll a célba juttató eszközökre), hanem az a kérdés: pszichológiai szempontból hajlandó volna-e ilyen döntést hozni?

Egyértelmű válasz természetesen nincs erre a kérdésre, de érdekes megnézni, mit mond erről a viselkedéstudomány. Lássuk először Putin nukleáris fenyegetőzéseit.

Február 24-én, amikor elindította az ukrajnai inváziót, Vlagyimir Putyin orosz elnök felvetette a nukleáris háború rémképét. Figyelmeztetett, hogy bármilyen külső beavatkozás „a történelemben soha nem látott következményekkel” járna, ami egyértelmű utalás volt az atomfegyverek bevetésére. Az Oroszországgal vívott nyílt atomháború kilátásba helyezése valóban meggyőzhette a NATO-tagállamokat arról, hogy a konfliktusba való közvetlen beavatkozásuk túl veszélyes ahhoz, hogy vállalják. A háború azonban nem Putyin forgatókönyvét követte. Oroszország meglepő korai küzdelmei a csatatereken, valamint Ukrajna kitartó ellenállása számos NATO-tagot meggyőzött arról, hogy katonai felszerelést és ellátmányt küldjön a védők megsegítésére.

Putyin áprilisban ismét atomháborút emlegetett. Miután erői visszavonultak Kijev és Harkiv külvárosából, kijelentette, hogy Oroszország „szükség esetén” atomfegyvereket vet be céljai eléréséhez. Ezzel a retorikával Putyin talán azt akarta megakadályozni, hogy a NATO olyan szintre emelje az Ukrajnának nyújtott támogatását, amely az orosz invázió teljes vereségét eredményezné. Ha így volt, Putyin sikerrel járt, és kemény patthelyzet alakult ki a harcoló felek között. Putyin nukleáris kardcsörtetése a nyár folyamán elcsendesedett, mivel mindkét fél igyekezett előnyt szerezni a csatatéren. Ősz elején, miután nem sikerült a maga javára megváltoztatni a katonai egyensúlyt, Putyin visszatért a nukleáris fenyegetésekhez, és kijelentette, hogy „Oroszország és népünk védelmében minden bizonnyal minden rendelkezésünkre álló fegyverrendszert be fogunk vetni. Ez nem blöff”.

Sok nyugati vezető úgy véli, hogy Putyin visszatérő nukleáris fenyegetései azt jelentik, hogy blöfföl. Kemény szavaival kétségeket és félelmet akar kelteni ellenfelei szívében – vélik –, de valójában soha nem robbantana fel egy bombát. Más szóval, ragaszkodnak ahhoz, hogy Putyin túl racionális ahhoz, hogy megkockáztassa a nukleáris háború potenciális katasztrófáját. Ezt a feltételezést azonban a Nyugat nem engedheti meg magának. A sérült Oroszország nagyságának helyreállítására irányuló vágyától vezérelve, az Ukrajnára vonatkozó követeléseinek vélt igazában megingathatatlanul, a Krímben és a Donbásszban 2014-ben elért korábbi sikerek által inspirálva, és az orosz katonai kudarc és a nemzetközi ellenségeskedés miatt egyre kétségbeesettebben, az orosz elnök valóban megláthatja az atomfegyverekhez való folyamodás előnyét. Bár annak az esélye, hogy Putyin átlépi a nukleáris küszöböt, alacsony lehet, az óvatosság azt diktálja, hogy a NATO nem zárhatja ki, hogy ilyen veszélyes lépésre szánja el magát. A nyugati vezetőknek el kell dönteniük, hogyan akadályozhatják meg, hogy egy ilyen eszkaláció teljes katasztrófába torkolljon.

Joe Biden amerikai elnök komolyan veszi a Kreml kijelentéseit, és októberben azt állította, hogy az 1962-es kubai rakétaválság óta először fordul elő, hogy „közvetlen fenyegetés” áll fenn a nukleáris háborúval kapcsolatban. Putyin az amerikai elnök szerint „nem viccel”. Ugyanakkor Biden úgy is látja, hogy Putyin „racionális szereplő, aki jelentősen elszámította magát”, és aki el fogja kerülni a nukleáris fegyverek bevetését. Biden mérsékelt értékelését Putyinról mások is támogatták, köztük az Egyesült Királyság védelmi minisztere, Ben Wallace, aki októberben azt mondta, nem valószínű, hogy Putyin atomfegyverhez folyamodna.

Az a gondolat, hogy a racionális döntéshozók nem kockáztatják meg a nukleáris háborút, a nukleáris korszak kezdete óta gyakori állítás. 1954-ben, amikor a Kína elleni megelőző csapás lehetőségét vitatták meg, Dwight Eisenhower amerikai elnök azt mondta a vezérkari főnököknek, hogy egy nukleáris háborúban „nincs győzelem, csak a mi képzeletünkben”. Hubert Vedrine, aki 1997 és 2002 között Franciaország külügyminisztere volt, ezt a nézetet idézte, amikor Irán atomfegyver-szerzésének lehetőségéről beszélt. A The New York Timesnak 2007-ben azt mondta, hogy az atomfegyverek birtoklása valójában garancia arra, hogy nem használják fel azokat: „Egy ország, amelyik rendelkezik a bombával, nem használja azt, és automatikusan belép az elrettentés rendszerébe, nem vállal abszurd kockázatokat”. Vedrine ezzel tulajdonképpen azt sugallta, hogy csak egy őrült kockáztatná meg egy nukleáris háború kirobbantását. Feltételezte, hogy az emberek racionális lények, abban az értelemben, hogy cselekedeteik várható hasznának maximalizálása érdekében cselekszenek, és folyamatosan mérlegelik a döntéseikhez kapcsolódó költségeket, hasznokat és kockázatokat.

Az ám, csakhogy az emberek nem mindig döntenek logikusan. Erre a legjobb példa ennek a háborúnak az elindítása volt, amire a lehetséges következményekkel számolva nem is kerülhetett volna sor. Mégis megtörtént – de miért?

Mind a történelemtudomány, mind a kognitív tudományok legújabb eredményei jelentős mértékben bizonyítják, hogy az emberek egyes esetekben nem cselekszenek racionálisan. A kutatások például azt mutatják, hogy minden más tényezőt figyelembe véve az emberek általában kevésbé hajlandóak kockázatot vállalni annak megszerzéséért, amivel még nem rendelkeznek, minthogy megőrizzék azt az azonos értékű dolgot, ami már a birtokukban van – ez a „kilátáselmélet”, ahogy a jelenséget a viselkedéstudományban ismerik. Ez a tendencia jó hírnek tűnik azok számára, akik mások agresszív viselkedésétől akarnak elrettenteni, mivel az emberek viszonylag kockázatkerülőek, amikor arra törekszenek, ami nem az övék.

De van egy bökkenő. A rivális szereplők mindketten hihetik, hogy olyasmiért versengenek, ami jogosan az övék. Ez a helyzet Ukrajna esetében is. Putyin úgy tekint rá, mint Oroszország elcsatolt tartományára, amelyet vissza kell szerezni. Az ukránok és NATO-támogatóik úgy tekintenek rá, mint egy független országra, amelyet meg kell védeni a Kreml fosztogatásaitól. Így mindkét fél hajlandó viszonylag kockázatos magatartást tanúsítani annak érdekében, hogy birtokolhassák azt, ami szerintük az övék.

A vezetők az „optimizmus elfogultsága” miatt veszélyesen túlértékelhetik pozíciójukat is. A kognitív tudományokban végzett kutatások szerint a politikai vezetők túlzottan bíznak abban, hogy képesek irányítani az eseményeket, így hajlandóbbak kockázatot vállalni. Ez a téves önbizalom hajlamosabbá teszi őket arra, hogy kudarc esetén megduplázzák a kockázatot, és nagyobb kockázatot vállaljanak ahelyett, hogy csökkentenék a veszteségeket.

Márpedig a despoták különösen hajlamosak az optimista elfogultságra. Más politikusokhoz hasonlóan ők is felülkerekedtek az esélyeken, hogy elérjék magas pozíciójukat. De a demokráciák politikai vezetőitől eltérően egy leendő diktátor, akinek nem sikerül átvennie a hatalmat (vagy elveszíti azt), nem a lojális ellenzékben köt ki, hanem gyakran börtönbüntetéssel vagy akár halállal kell szembenéznie. A sikeres zsarnokok tehát olyan személyek, akik szokatlanul nagy kockázatvállalási készséggel rendelkeznek. Úgy tűnik, hogy Putyin esetében ez a helyzet. Ahelyett, hogy kiutat keresett volna a háborúból, inkább eszkalálta a konfliktust, vállalva az orosz munkaerő részleges mozgósítását és négy ukrán terület annektálását, miközben támadásait kiterjesztette az Ukrajna kritikus energetikai infrastruktúrája elleni rakétacsapásokra. Ezek a lépések megfelelnek a kilátáselmélet azon megállapításának, hogy Putyin nagyobb kockázatot vállal annak érdekében, hogy megszerezze azt, ami szerinte jogosan az övé.

Putyin esetében úgy tűnik, meg van győződve arról, hogy a háborúja Oroszország nemzeti becsületének helyreállítását szolgálja, és megváltja az országot a hidegháború végét és a Szovjetunió felbomlását követő megaláztatásból. A 2005-ben a parlamenthez intézett, a nemzet helyzetéről szóló éves beszédében a Szovjetunió összeomlását „az évszázad legnagyobb geopolitikai katasztrófájának” nevezte, és elfogadhatatlannak tartotta, hogy „polgártársaink és honfitársaink tízmilliói az orosz terület határain kívülre kerültek”. Putyin számára Oroszország becsülete megköveteli ezeknek az „elveszett” oroszoknak és az általuk lakott területnek a visszaszerzését, még akkor is, ha ennek érdekében nagy kockázatot kell vállalnia.

Putyin talán eljut arra a pontra, amikor úgy gondolja, hogy már nincs vesztenivalója. Lehet, hogy az elkövetkező hónapokban a háború feltartóztathatatlanul ellene fog fordulni. Európa talán átvészel egy hideg telet anélkül, hogy engedne Putyin nyomásának. Oroszország növekvő gazdasági nehézségei belső zavargásokat válthatnak ki. A tavasz újabb ukrán offenzívákat hozhat, amelyek fokozatosan felszámolják Kelet-Ukrajna orosz ellenőrzését, és talán még a Krím felszabadítását is. Az orosz sorkatonák nagyarányú dezertálása következhet. Ekkor egyre valószínűbbnek tűnik Ukrajna 1991-es határainak visszaállítása (azoké, amelyek Putyin 2014-es betörése és a Krím annektálása előtt voltak érvényesek). A háború kitervelőjeként Putyin nehezen háríthatná el magáról a felelősséget. Egy háború, amelynek Oroszország gyors győzelmével kellett volna végződnie, katasztrofálisan visszaütött volna. Ilyen körülmények között Putyin hajlandó lenne rendkívüli kockázatot vállalni, beleértve a nukleáris fegyverek bevetését is – utolsó lehetőségként –, hogy elkerülje a megalázó vereséget.

Itt már abszurd helyzetben találjuk magunkat: míg a háború sorsa pengeélen billeg, hagyományos marad, és hagyományos eszközökkel meg is nyerhető. Ellenben ha az ukrán fél komoly harcok árán elérné célját, van lehetőség arra, hogy nukleárissá változik. A játékban győzni nem, lehet, döntetlent elérni nem lehet, a játékból kiszállni már nem lehet?

Talán lehet. De csak talán.

E megfontolások alapján a Nyugat nem zárhatja ki annak lehetőségét, hogy Putyin nukleáris fegyverekhez fordul, hogy rákényszerítse Ukrajnát és a NATO-t a számára kedvező feltételekkel történő békekötésre. Számtalan forgatókönyv létezik arra, hogy miként dönthet úgy, hogy átlépi a nukleáris küszöböt. Putyin ellenségei ellen is fordulhatna – egyetlen atomfegyver felrobbantásával demonstrálhatná, hogy Oroszország hajlandó széles körű atomfegyver-használatra, ha követeléseit nem teljesítik. Egy ilyen csapás számos formát ölthetne, beleértve egy légitámadást (egy nukleáris eszköz felrobbanása a levegőben), amely alig vagy egyáltalán nem okoz kárt, vagy esetleg egy támadást ukrán hajók ellen a Fekete-tengeren.

A Kreml hagyományos csapással célba vehetné Ukrajna egyik atomreaktorát, létrehozva egy modernkori környezeti „Csernobilt”, amelynek során radioaktív anyag kerülne a légkörbe és a környékre. Moszkva anélkül, hogy ténylegesen atomfegyvereket vetne be, mégis előidézhetne nukleáris fegyverhatásokat. Az üzenet azonban ugyanaz lenne, mégpedig kompromisszummentes: Oroszország ellenségeinek vissza kell vonulniuk, és kiutat kell találniuk a háborúból, mielőtt a dolgok még rosszabbra fordulnak.

Putyin csak akkor járna sikerrel, ha e két csel bármelyike rávenné a pánikba esett nyugati kormányokat, hogy egy modernkori müncheni megállapodásra (az 1938-as alku, amely a náci Németországot Csehszlovákia egy részének átengedésével próbálta megbékíteni) kényszerítsék Ukrajnát, területi engedményeket téve, mielőtt a Kreml tovább eszkalálódna. Putyin végül talán bezsebelhetné a kelet- és dél-ukrajnai annexióit.

Bevethetne taktikai nukleáris fegyvereket is a harctéren, bár ezekből több tucatnyit kéne alkalmaznia, hogy sikert érjen el, és valószínűleg ugyanakkora kárt tenne a saját csapataiban, mint az ukránokban – ez esetben az Egyesült Államok válaszul kizárólag ukrán terület feletti hadműveleteket folytathatna. Amint azt az amerikai hadsereg újra és újra bebizonyította, a hagyományos légierő képes megállítani a szárazföldi erőket. Ez volt a helyzet az 1972-es észak-vietnami húsvéti offenzíva, az 1991-es iraki és kuvaiti légi hadjárat, valamint a 2001-es afganisztáni légitámadás során.

Végül Putyin dönthet amellett is, hogy a nukleáris fegyvereket úgy használja, ahogyan a leginkább félnek tőlük: a terror eszközeként, például egy város elleni támadás formájában. Egyes orosz taktikai nukleáris fegyverek hatóereje meghaladja a 100 kilotonnát, ami közel tízszerese a hirosimai bomba hatóerejének. Ha egy ilyen fegyvert Kijev ellen vetnének be, az áldozatok száma meghaladhatná a százezret. Bár Putyin remélheti, hogy ez sokkolná ellenségeit, hogy békére törekedjenek, az Armageddon bekövetkeztét is kockáztatná. Oroszország nagyságának helyreállítására törekedve Putyin országa pusztulását kockáztatná.

Ezek a legrosszabb forgatókönyvek, amiket el kellene kerülni. És mi a legjobb? Az, ha a Nyugatnak sikerül megértetnie Putyinnal, hogy egy ilyen konfliktusnak nem lehetnek győztesei. Meg kell értenie, hogy az atomfegyverek bármilyen alkalmazása Oroszországot és a Nyugatot is kényszerpályára juttatná, egy olyan útra, amelyet egyikük sem akar igazán.

Most tehát minden attól függ, Putyin esetében az értelem vagy az érzelem győz, milyen alapon hozza a döntéseit.

Nem én mondom, Andrew F. Krepinevich, Jr. mondja.

Két dologban bízhatunk ezek szerint (mármint azon kívül, hogy Putyinnak megjön az esze, mert arra nem fogadnék nagyobb összegben).

A jó öreg korrózióban és korrupcióban.

Hátha mégis ellopták azokat a nukleáris fegyvereket (nem valószínű) vagy megette őket a rozsda és a rakéták maró üzemanyaga (elképzelhetőbb).

Én a korrózióban bíznék.

 

Szele Tamás

süti beállítások módosítása