Egyelőre van még tíz napunk az esztendőből, de már mindenki elkezdte a kiértékelését, és körülbelül mindenki ugyanarra jutott, Orbán Viktortól a sarki fűszeresig, miszerint hosszú ideje csak egy pocsékabb évünk volt a tavalyinál, éspedig az idei, szóval nem nézünk túl optimistán a fényes jövőbe. Ennél sokkal többet én sem tudnék mondani, inkább a háború eseményeit próbálom kiértékelni.

Abból az alkalomból teszem, hogy az volt az év meghatározó eseménye, és egyébként is ma van a harcok háromszázegyedik napja, ennyi idő alatt talán csak le lehet szűrni némi tanulságot belőlük. Illetve: mindenkinek megvan a maga tanulsága és a maga háborúja, az ukrajnai orosz invázió kommunikációs szempontból kiterjedt az egész világra, ott zajlik mindenkinek a fejében, ugyanis a huszonegyedik század átlagembere számára teljesen másodlagosak a tények ahhoz képest, hogy ő mit gondol róluk. A véleménye a fontos, az események csak keretet adnak nézetei kifejtéséhez. Így aztán természetes, hogy ugyanazokat a történéseket egyénenként másképp látják, értékelik és hiszik vagy nem hiszik el a bolygó lakosai, amiből az következik, hogy ha a sajtómunkás nem ért egyet maradéktalanul X. Y. olvasóval, akit személyesen nem is ismer, tavalyig csak hazaáruló volt, idéntől már az emberiség ellensége is, mely nézetének X. Y. harsányan hangot is ad a kommentszekcióban.

De ez csak kicsiny szakmai morgolódás volt, lássuk, mit adott nekünk a háború?

Az online sajtónak sosem látott mértékű olvasottságot (a kitörésekor), ami aztán csökkent, de minden fontosabb harci cselekmény idején megugrott, míg a Meta az asztalra nem csapott egy készülő amerikai törvény miatt és vissza nem vágta minden online híroldal adatait a lehetséges minimumra, szóval egy ideje fogalmunk sincs, hányan olvasnak és mit, de nem adjuk fel. A háború elején nem volt ritka, hogy egy-egy írást félmillióan, sőt, majdnem egymillióan olvastak a kicsiny, maximum tizenötmilliós magyar online piacon (mielőtt valaki nekem esik a tizenötmillió miatt: nem Antall Józsefet idézem, hanem tényleg körülbelül ennyien értenek és beszélnek magyarul a világon, így a potenciális piac valóban ekkora). Azokban a napokban nem volt ritka az sem, hogy a szerzőt pár ezren is elküldték az anyjába, és pár százan megfenyegették életveszélyesen, ez mostanra enyhült, ugyanis szeparálódtak a véleménybuborékok, és mintha kevesebben is várnák vörös zászlóval a felszabadító szovjet csapatokat, mint megannyi bábuska Harkiv alatt (ráadásul arról az esetről is kdierült, hogy alaposan kihasznált félreértés volt). Nem, mintha hiányozna a napi excrementumvihar.

Változtatni kellett a sajtó munkamódszerein: ami este igaz volt, reggelre már nem biztos, hogy az maradt, sokkal többet kellett dolgozni, mindig friss hírek alapján, ami a napi munkamennyiséget négyszeresére növelte esetemben, és nem segített ezen az sem, hogy Iránban újabb válsággóc alakult ki.

A világjárvány alatt megtanultunk otthonról interjút készíteni és általában véve a négy fal közül újságot csinálni, a háború alatt megtanultunk oroszul. Az is, aki nem akart, az is, aki egy szót sem tudott. És bármikor le tudnék érettségizni Ukrajna földrajzából. Ez eredmény, de bár ne lenne szükség ezekre a tudományokra. Mindenesetre abban már biztos vagyok, hogy ha Kínában is kitör valami, némi előnnyel indulok a kollégákhoz képest, az ottani kultúra bizonyos ismeretében.

Szakmai szempontból tanulsága ennek a háromszázegy napnak, hogy ne higgyünk el semmit, amíg a TASZSZ nem cáfolta, és van olyasmi is, amit azután sem érdemes. A propagandagépezetek csúcsra járnak, de ez nem jelenti azt, hogy a két oldal egyenlő mértékben és egyformán hazudna: az ukránok időnként eltúlozzák a számokat, az oroszok viszont minden területen és felületen aktívak, de ők propaganda és hírhamisítás szempontjából több száz évvel járnak Kínát kivéve mindenki előtt. A háború Ukrajnában az országért, Ukrajnán kívül a lelkekért folyik.

Zavaros, kidolgozatlan ideológiák jelentek meg, régebbi konteók újrafeldolgozásaival vegyesen, tombol a dezinformáció és a valódi sajtó hitelességének aláásása – Olgino fiai már tíz éve is ezen dolgoztak, és most kezd beérni munkájuk gyümölcse. Most már mindenki hisz, és kevesen tudnak: az orosz rendszernek pont az a célja, hogy a nagy embertömegek ne logikai, hanem érzelmi alapon hozzák meg a döntéseiket. Szerencsére hibátlan propaganda és dezinformáció nincs, mindig kilóg a lóláb: de baromi fárasztó egész évben lólábakat nézni, az már ménes, amivel minden nap találkozunk.

Rendben van, de miért zajlik ez a háború?

Minden héten másért. A Kremlnek van annyi esze, hogy ne mondja meg, voltaképpen mit akar, mert ha megmondja és netán eléri, abba kéne hagynia a harcot, és azt már nem teheti meg.

De mégis, mit akarhat? Ha a még mindig formálódó imperialista ideológiát nézzük: kezdetnek mindent a világon, utána még néhány egyéb dolgot is. Nézetem az, hogy Ukrajnának a háborúhoz csak annyi köze van, miszerint szerencsétlen helyen fekszik, Putyin valójában világbirodalmi terveket próbál megvalósítani, arra alkalmatlan eszközökkel.

Nem véletlen, hogy a „kollektív Nyugatnak” és a NATO-nak épp tavaly karácsony este adta át az ultimátumát, mely szerint a NATO vonuljon vissza az 1997-es állapotába (ez azt jelenti, hogy el kéne hagyja Magyarországot, Romániát, Lengyelországot, a Baltikumot, és ha már itt tartunk, Japánt, sőt, esetleg Alaszkát is), ne állomásoztasson csapatokat és fegyverzetet az Oroszországi Föderációval szomszédos államok területén, miáltal az említett európai országok rövid és a mi esetünkben problémamentes hadműveletek útján (a többiek drágábban adnák a bőrüket) vagy orosz vazallus szatellit-államokká, vagy még inkább „szövetségi szubjektumokká” alakíthatóak. Aztán majd a szomszédaik is, és így tovább, míg Oroszország körbe nem ér a bolygón, és kizárólag saját magával nem lesz határos. Ez utóbbi nem poén: márciusban jelszóként használták ezt a kijelentést az orosz kormánymédiában. Csak aztán elkezdődött a Nagy Hátrálás.

Ehhez a tervhez a világ egyetlen országának, sőt, katonai szövetségének sem volna elegendő katonai ereje és ipari kapacitása. Meg is mutatkozik a háború menetén: háromszázegy nappal ezelőtt elindult az orosz hadsereg Kijevbe három napi hideg élelemmel és ugyanennyi időre elegendő üzemanyaggal, egy hét alatt értek el a város határába, és azóta folyamatosan hátrálnak. Ennek az az oka, hogy egyrészt Beszeda tábornok FSZB-osztálya téves hangulatjelentésekkel látta el a vezetést korábban – nem számítottak ellenállásra az ukrán erők részéről – másrészt az ukrán erőknek sikerül megakadályozni, hogy a hosztomeli repülőteret elfoglalva légihidat építhessenek ki, amelyen korlátlan mennyiségű utánpótlás érkezhetett volna számukra. Ez vezetett aztán a visszavonuláshoz Kijev alól március végén.

Fel lehetne sorolni a háború főbb mozzanatait, de külön írást igényelne, talán meg is teszem majd: most inkább a harcok tanulságait vonnám meg.

1. Ne alkossunk véleményt elhamarkodottan. Tavasszal sokan azt mondták: „ezt a háborút a drónok fogják eldönteni, a harckocsik, mint fegyvernem, most avultak el”, aztán nyáron a liszicsanszki-szeverodonyecki harcok idején „tüzérségi háborút” emlegettünk, szeptembertől, a sikeres ukrán ellentámadások következtében a HIMARS-okat nevezték mindent megoldó csodafegyvernek, mostanság meg, mivel megint előtérbe kerültek a a drónok és a cirkáló rakéták az energetikai infrastruktúra elleni orosz csapások miatt, a légvédelmi rendszerek váltak főszereplővé. Nem, nem avult el végleg semmi és nem jelent meg új csodafegyver (orosz oldalon sem, ami nagyon elszomorítja a putyinista fanatikusokat, ők minden nap várják a legendás, kizárólag CGI-grafikákon látott eszközök bevetését, és minden nap hiába), annyi történt, hogy a modernizált ukrán hadsereg könnyebb kommunikációja révén sokkal jobban össze tudta hangolni a különböző fegyvernemek műveleteit, mint az orosz, ahol máig nem ritka a baráti tűz sem.

2. Ha már itt tartunk, a harcmodor is változott: orosz részről nyár (sőt, tavasz) óta a megsemmisítő taktika került előtérbe, melynek során az ostromlott településeket módszeresen lerombolják tüzérség útján, majd mikor már fedezéknek való sem maradt belőlük, bevonulnak és elfoglalják a kősivatagot, hogy utána mihez kezdenek vele, csak ők tudják. Ukrán részről az első hetek hősiességét fegyelmezett, alaposan tervezett és időnként rugalmas harcmodor, sőt, stratégia váltotta fel, melynek gyakran az ellenséges erők felmorzsolása a valódi célja, ezt látjuk most Bakhmutnál, ahol negyedik-ötödik hónapja tartanak a harcok, és a frontvonalak mindössze száz métereket mozognak előre-hátra, annak ellenére is, hogy a Herszonból kivonuló negyvenezres orosz állományt és haditechnikát is oda csoportosították át.

3. A megszállás tökéletes kudarcnak bizonyult, a bucsai vérengzés után nincs olyan ukrán állampolgár, legyen akár oroszbarát vagy orosz is, aki számára alternatívát jelentene a megadás. Olyan orosz hadsereggel találkozott Ukrajna lakossága, amely teljesen fegyelmezetlen és egyes alakulatai kifejezetten a terrort szolgálták. A megszállt területeknek ezen kívül is nagyon rossz gazdái: Mariupolban most például nincs elektromosság, víz, gáz, csatornázás és tiszteséges orvosi ellátás, van viszont egy csomó járványos betegség, például kolera. A Donyecki és Luhanszki Népköztársaságokban semmit sem tettek a harcokban több helyen megrongálódott vízművek helyreállítására, a településeket lajtoskocsik látják el ivóvízzel, a Herszoni és Zaporizzsjai Területek megszállt övezeteiben élénk a partizántevékenység és a megszálló hatóságok képtelenek bevezetni még a rubelelszámolásra való áttérést is. Hiába tartották meg a meghamisított „népszavazásokat”, azoknak az eredményét a harkivi Nagy Futás és a herszoni kivonulás után senki sem veszi komolyan. Egyszerre csődje tehát a megszállás az orosz hadseregnek és közigazgatásnak, annyi belőle a tanulság, hogy csak azt az országot lehet sikeresen elfoglalni, amelyik hagyja is.

4. Geopolitikai szempontból a háború elérte, hogy a NATO nem meggyengült, hanem megerősödött, az orosz gazdaság ellenben sokat veszített erejéből. Ne tessék azt mondani, hogy „a szankciók nem működnek”, annyi az egész, hogy azok nem rögtön hatnak, különben pedig vajon mitől állt le az Uralvagonzavodban a harckocsigyártás? Megsúgom: a nyugati csapágyak hiánya miatt, de ugyanígy nem képesek lövegcsöveket sem készíteni, sőt: zsanért és csavart sem. Hiánycikk lett a fehér papír és a női higiéniai cikkek úgyszintén. A nukleáris fegyverekkel való fenyegetőzés diplomáciai eszköz, a gyakorlatban nem tudni, mennyi bevethető nukleáris fegyvere van a Kremlnek, azt viszont tudjuk, hogy katonai műholdja a múlt hét óta már csak kettő, így bármilyen komoly hatótávolságú fegyver használata akadályokba ütközne.

5. Az orosz társadalom sem sorakozott fel egy emberként a háború ügye mellett, igaz, ellene sem: a mozgósítás óta növekszik a bizalmatlanság és a katonaköteles korú férfiak tömegével menekülnek a föderációból, mostanra másfél millióan is kivándorolhattak, ami nem a lelkesedés jele. A Kremlben frakciók harcolnak a hatalomért, ami jelen esetben az elnökre gyakorolt befolyást jelenti, és még inkább az utódlásért: ehhez gyakran igénybe veszik a régi és új propagandagépezet egyes elemeit is.

Összességében elmondható, hogy az Oroszországi Föderáció ezt a háborút hosszú távon elvesztette, de a harcok – ideértve az esetleges téli és a nagyon valószínű tavaszi offenzívákat is – legalább jövő őszig-télig eltartanak majd. Csodák nincsenek, most már azért verekszik mindkét fél, hogy a majdani béketárgyalásokon előnyösebb helyzetből terjeszthessék elő követeléseiket.

Hogy Oroszországgal utána mi lesz, az nagyon jó kérdés, amire senki sem tudja a választ. Bármi előfordulhat és az ellenkezője is, viszonylag békés hatalmi átmenettől polgárháborúig. A gazdasági visszaesés még a legkedvezőbb kimenetel esetén is biztosra vehető, hiszen Európa majdnem teljesen függetlenítette magát az orosz energiahordozóktól, piacot végleg elveszíteni így kell.

De ne jósolgassunk. Ez volt a háború első háromszázegy napja, és ennek alapján elmondható: 2022 a háború éve volt, sőt, 2023 is maximum a békekötésé lehet.

Lehet, de nem biztos ez sem.

Egyedül az biztos, hogy úgy kellett a világnak ez a háború, mint üvegesnek a hanyatt esés, és ugyanannyi a haszna is.

Szele Tamás