Pár napon belül a második nekrológot írom, és megint olyan emberről szól, aki nélkül nem tudom elképzelni a magyar közéletet – pedig muszáj lesz. A rossz hírt gyorsan kell közölni, hogy rövidebb ideig fájjon, én is így teszek: szomorúan tudatom, hogy Mécs Imre életének kilencvenedik évében, otthonában, szerető családja körében ma reggel elhunyt.
A hír letaglózta mindazokat, akik ismerték és szerették: fogalmam sincs, hogyan lehetett volna őt ismerni és nem szeretni, pedig voltak olyan emberek is, de velük most nem foglalkozunk. Mécs Imre volt sokunk számára a politikai becsület, tisztesség etalonja, aki mindig, minden körülmények között, szó szerint életveszélyben, vérpad árnyékában is kiállt az igazságért és a szabadságért. Családja egy tőle származó idézettel zárta a szomorú hírt:
„Szabadság nélkül nem lehet élni.”
Igen, ez ennyire egyszerű. És Mécs Imre egész élete bizonyította ennek a tézisnek az érvényét. 1956-ban eljárt a Petőfi Körbe, részt vett a Nemzetőrség megszervezésében, november negyedike után az ellenállásban is: ennek következtében 1957 júniusában letartóztatták. 1958. május 22-én „a népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés vezetéséért” halálra ítélték. Az ítéletet 1959 februárjában életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták. 1963 márciusában az általános amnesztia keretében szabadult. Három évig rendőri felügyelet alatt állt, tíz évig politikai jogvesztés sújtotta. Szabadulása után problémákat okozott számára az elhelyezkedés, végül 1963-tól 1974-ig a Híradástechnika Szövetkezet fejlesztőmérnöke lett.
1974–75-ben az Híradástechnika Szövetkezet főkonstruktőre volt, 1976–1983 között az Óra és Műszer Szövetkezet tanácsadó mérnöke, majd 1983-tól 1990-ig a Ganz K. K. fejlesztőmérnöke volt. Évekig kérvényezte, hogy lediplomázhasson, de csak 1975-ben szerezhette meg villamosmérnöki oklevelét.Tudományos fokozatot politikai múltja miatt nem szerezhetett, kutatóintézetben sem dolgozhatott, annak ellenére, hogy harminckét szabadalma volt az elektronika különböző szakterületein, és mintegy hatvan tudományos cikke jelent meg magyar és külföldi folyóiratokban. 1969 óta a Híradástechnikai Tudományos Egyesület, 1970 óta a Magyar Elektrotechnikai Egyesület és a Méréstechnikai és Automatizálási Tudományos Egyesület, 1972-től a Neumann János Számítógép-tudományi Társaság tagja volt. A Kiváló Feltaláló kitüntetés ezüst fokozatát egyszer, arany fokozatát háromszor nyerte el.
1975-ben kapcsolatba került a szerveződő demokratikus ellenzékkel. 1979-ben aláírta a csehszlovákiai Charta ’77 mozgalom bebörtönzött vezetői melletti szolidaritási nyilatkozatot. 1983-ban egy volt halálraítélt bajtársa temetésén elmondott beszédéért rendőrhatósági figyelmeztetést kapott, állásából elbocsátották. 1984-től 1989-ig a Duna Kör tagja volt. 1985-ben ellenzéki képviselőjelöltek állítását szorgalmazta a választásokon, és népszavazást kezdeményezett a bős–nagymarosi vízlépcső kérdésében.
1988-ban alapító tagja és szóvivője lett a Szabad Kezdeményezések Hálózatának, alapító tagja a Szabad Demokraták Szövetségének és a Történelmi Igazságtétel Bizottságnak. Országgyűlési képviselő volt 1990-től 2010-ig.
1997. január 16-án a Francia Becsületrend tiszti fokozatával tüntették ki és esküszöm, kevés nála méltóbb ember kapta meg ezt az érdemrendet.
Nehéz száraz életrajzi adatokkal érzékeltetni a személyiségét, lelkesedését minden jó ügy iránt, részvételét minden fontos közéleti vitában a Petőfi Körtől a Duna Körig vagy a Szabadság téri ellenállásig, (Tiszta emlékezettel a szabadságért, a demokráciáért csoport), melynek arca, szervezője, résztvevője, felszólalója volt. Nem volt esemény a téren 2014 tavaszán-nyarán, amin részt ne vett volna, és magával ne ragadta volna a közönséget kiváló beszédeivel – nyugodtan nevezhettük született szónoki tehetségnek.
A mi kettők útja akkor és ott találkozott, akkor ismertem meg, és bevallom, hogy eleinte zavarban is voltam, hiszen korábban sosem beszéltem még eleven nemzeti hőssel. Mozgalmas volt akkortájt az élet a Szabadság téren, a „német megszállási emlékmű” ellen tiltakoztunk minden nap, pontosabban 114 napon keresztül. Az emlékmű ugyan odakerült, de az átadását sikerült megakadályozni – viszont addig sok minden történt velünk.
Ott volt például a graffiti-ügy, mikor az építkezés körülzáró (és minden nap elbontott) kordont borító műanyag ponyvára feliratokat fújtunk. Semmi különös vagy durva nem volt bennük, azonban a „falfirkálás útján elkövetett szabálysértés” cselekménye megvalósulni látszott: emiatt aztán sokan kaptak idézést és indult ellenük eljárás. Maga a per sem volt komolyan vehető, hiszen szó sem volt a helyszínen falról, márpedig csak annak a festését említi a törvény, ponyva volt az, szóval jogilag is sikamlóssá vált a háttere az intézkedéseknek. Mécs Imre szelíd humorral vette át az idézését. Mint akkor írtam volt:
„1956 halálra ítélt hősét, a rendszerváltás ikonját, a magyar politikai élet állócsillagát beidézték a rendőrségre, ma 12.45-re, falfirkálás útján elkövetett károkozás címén. Azt már nem is mondom, hogy se fal, se firka: csak azt mondom, hogy ez gyalázat. Az Orbán-rendszer elérkezett 1957 júliusába. Mécs Imrét ugyanis akkor rabosították először. Mint ő maga mondta azonban: „Tőlem nem kell ujjlenyomatot venni, elég elővenni a régit.” Hát ide jutottunk. Az már csak külön szépsége volt az idézés átadásának, hogy érdekes módon pont Horthy Miklós mellszobra közelében kézbesítették az iratot – aki bizonnyal derűsen szemlélte az intézkedést. Sose mondjuk, hogy ennél nincs lejjebb, mindig van, mint esetünk is mutatja. Felkészülnek a vérbírók?”
Szerencsére szó sem volt vérbírókról, a tárgyalásról is tudósítottam: mindenkit felmentettek. Csak éppen beidézni sem kellett volna senkit. Pedig más alkalommal is vegzálták:
„Mécs Imre bement egy enyhe kifejezéssel élve is vitatott építési területre, és tiltakozott az ott folyó tevékenység ellen. Az intézkedés során csodálatos beszédet mondott a rendőröknek magyarságról, történelemről, emberi jogokról, szabadságról. Eltávolították. Társait szintén.”
Láthatjuk tehát: Mécs Imre nem a kényelmes kompromisszumok embere volt. De politikai tisztánlátását mi sem jellemzi jobban, mint az az 1992-es – tehát harmincegy évvel ezelőtti! – írása a Beszélőből, amiben valóságos diagnózist ad az akkori és bizony, a mai magyar társadalomról.
„A magyar társadalom nemcsak a politika síkján húzódott vissza, hanem szinte az élet minden területén. Nem vállalkozik, nem alkot, nem dolgozik, nem szervezkedik a magyar értelmiség, a magyar munkás, a paraszt. Két év telt el a politikai, közjogi rendszerváltás óta, s nem történt meg a tudati önfelszabadítás. Mi a magyar társadalom pártja vagyunk, annak érdekeit kívánjuk megjeleníteni és képviselni. Ehhez azonban meg kell ismernünk a magyar társadalmat, nem zárkózhatunk a tudományos elegancia elefántcsonttornyába. Meg kell ismernünk a társadalmat, nemcsak explicit nézeteit, hanem érzéseit, vélekedésének összetett, a logikai analízissel oly kevéssé megismerhető, közérzetként kifejezhető megnyilvánulásait. (…) Kis János jól megfogalmazta a liberális minimum négy alapkritériumát, de úgy gondolom, hasonlóképp szükséges volna nemzeti minimum lefektetése. Bár a szabadelvűségből, az emberi jogok deklarációjából levezethetők a NEMZETI MINIMUM alapelvei, amelyeket minden magyar politikai pártnak, velünk együtt, el kellene fogadnia, mégis, az ország keserű történelme, nemzeti érzelmeinek sokkoltsága, érzékenysége megköveteli, hogy ezt kifejtve, egyszerűen és érthetően deklaráljuk. Aki ismert bennünket, mindig is tudta, hogy képviselni kívánjuk a nemzet érdekeit, de ellenfeleinknek szükségük volt kozmopolita ellenségképre, és ezt bennünk találták meg. Egyes barátaim néha fel is dobták ehhez a labdát. (…) Egyszerűen, világosan is tudnunk kell kifejezni magunkat. Nem hiszem, hogy annak idején Roosevelt elnök a New Dealt, avagy Erhard a német újjáépítés programját csak többszáz oldalas és alig megemészthető tanulmánykötetben tudták volna kifejteni. Bizony világos tőmondatokban hozták a nagyközönség tudomására, mi a lényeg, miben különbözik elgondolásuk minden mástól, mit kell elfogadni.
Ha egy programot nem lehet világosan, egyszerűen és érthetően előadni, akkor az a program nem jó.”
Ma sem tudnék kiválóbb alapvetést mondani. Csak nem fogadták meg, sem 1992-ben (illetve akkor még valamennyire próbálkoztak vele), sem mostanság, mert ha erre történt volna akár csak kísérlet is, nem ott tartanánk, ahol.
Elment Mécs Imre, és én most gyászolom őt, ahogy pár napja gyászoltam Tamás Gáspár Miklóst, elmennek azok a politikai, társadalmi gondolkodók, személyiségek sorban, egymás után, akikre még felnézhettünk – a mostani „véleményvezérek”, „politikai influencerek” számára pedig még a lenézés is kitüntető volna, legjobb róluk tudomást sem venni.
Mi viszont itt maradunk, és csak egyet tehetünk: nem feledjük Mécs Imre elveit és példáját, amit bátor, becsületes és gerinces életével mutatott nekünk.
Nyugodjon békében.
Szele Tamás
