Az nem különösebb újdonság, hogy Orbán Viktor és én meglehetősen másként látjuk a világot, az sem, hogy mindketten ragaszkodunk saját álláspontunkhoz. Ez általában nem okoz gondot, egyikünk sem kívánja meggyőzni a másikat. Mégis, a tegnapi országértékelőhöz lenne pár szavam.

Éspedig leginkább a külpolitikai részéhez, a busz- és vonatbérlet-ügyet vagy a belpolitikai ígéreteket és gúnyolódásokat a kollégák már tárgyalták épp eleget, kellő, sőt, egyes pontokat a szükségesnél nagyobb részletességgel is: viszont, mivel több, mint egy éve foglalkozom a most zajló háborúval, el kell mondanom, hogy a magyar kormányfő érvelése ez ügy kapcsán alapjaiban hibás.

De hogyan foglalkozhatok én több, mint egy éve a háborúval, ha csak 24-én lesz egy éve, hogy kitört?

Úgy, hogy nem a gólya hozta, nem derült égből érkezett. Már 2021 nyarán világos volt, hogy minden korábbinál nagyobb csapatösszevonások zajlanak az orosz–ukrán határ körül, elvileg egy „hadgyakorlat” miatt, az világos volt, hogy készülnek valamire – csak azt nem tudta még a sajtószakma, harcra vagy nyomásgyakorlásra. Ezzel párhuzamosan monoton emelkedésbe kezdett az orosz kőolaj és földgáz ára, ami hozzájárult a világméretű élelmiszer-válsághoz – azt eredetileg a koronavírus-járvány miatt megszakadó termelési láncok tették reális veszéllyé, de része volt benne a Kínában évekkel korábban pusztító sertésvésznek és a Jangce hatalmas áradásának is, igazából ezek a jelenségek indították el, a műtrágya-hiány csak felfokozta – tehát látszott, hogy a Kreml nagyon is készül valami egész estét betöltőre.

Mikor Vlagyimir Putyin 2021. december 24-i, esti sajtótájékoztatóján – a dátum megválasztása szándékos ünneprontás lehetett a Nyugat számára – bejelentette követeléseit, egyértelművé vált: háború lesz. Mik voltak ezek?

Se Amerika, se a NATO, se Oroszország ne állomásoztasson csapatokat, illetve fegyvereket az orosz határ mentén.

Más NATO-tagállamok ne küldhessenek katonákat és hadfelszereléseket a szervezet keleti tagországainak területére.

Az USA és a katonai szervezet vállalja, hogy nem terjeszkedik tovább kelet felé, főleg Ukrajnát nem veszi fel.

Ezek a követelések a NATO-t az 1990-es évekbe vetették volna vissza, és létrehozták volna az Oroszországi Föderáció körül azt az „ütközőállam-zónát”, amely természetszerűen a Kreml csatlósaivá tette volna azokat az uniós- és NATO-tagállamokat, melyek határossá váltak volna az orosz területekkel. Most még látszólag kevés ilyen van – Észtország és Lettország – de ha Kalinyingrádot teljes jogú orosz területnek tekintjük, akkor már ilyenné válik Litvánia és Lengyelország is. Ha Ukrajna elesik, Magyarország és Románia is: Románia akkor is veszélybe kerül, ha Moldovát jut eszébe „felszabadítani” Moszkvának, ami nem volna túl nagy feladat, tekintve, hogy a moldovai hadsereg mintegy hatezer fős létszámú.

Világos volt tehát, hogy az akkor még a mostaninál veszélyesebbnek tűnő orosz haderő fel fog lépni Ukrajna ellen, hogy ily módon egyszerre három NATO-tagállamot is „demiltarizáltathasson”, és megkezdje a védelmi szövetség leszalámizását Európa területén. Ezt 2022 elején Bayer Zsolton kívül mindenki látta, és február 24-én be is következett a támadás.

Nagyon nem volt igaza tehát a magyar miniszterelnöknek, mikor évértékelőjében azt mondta:

„2008-ban, amikor Oroszország elfoglalta Grúzia területének húsz százalékát, a zseniálisan tárgyaló Nicolas Sarközy francia elnök vezetésével konfliktust sikerült lokalizálni, és meglett a tűzszünet.

Amikor 2014-ben Oroszország megtámadta Ukrajnát és elcsatolta a Krím félszigetet, Angela Merkel német kancellár vezetésével a nyugat a harc helyett a tárgyalás, a háború helyett a béke mellett döntött.

Akkor is voltak háborúpártiak, de volt erős német–francia vezetés, amely bátor volt, és időben lépett. Így maradt el a háború, és jött létre a minszki megállapodás.”

Sem 2008-ban, sem 2014-ben nem arról volt szó, amiről a mostani háború kitörése előtt, jelesül, hogy az Oroszországi Föderációnak követelései volnának a NATO-val szemben. Ilyen értelemben tehát az az állítása is hibás, hogy:

„Egy éve a Nyugat úgy döntött, nem szigeteli el a konfliktust, hanem összeurópai szintre emeli. Minősíthette volna helyi, regionális háborúnak, vagy két szláv állam közötti katonai konfliktusnak, ahogy Magyarország javasolta is.”

Nem tehetett volna így, hiszen már a tulajdon szövetségi rendszere és biztonsága forgott veszélyben! Az euroatlanti világnak nem volt más választása, csak az, amit tett: ezt Putyin is tudta, amikor az orosz diplomácia jellegzetes módszerével lehetetlent követelt, hogy aztán legyen oka a sértődésre. És persze, ha meg van sértve, akkor támad is.

Innentől hibás a helyzetet úgy beállítani, hogy „a Nyugat önhatalmúlag úgy döntött, nem tárgyal”, itt nem volt más választás. Az is hibás, hogy „ez két szláv állam háborúja a messzeségben”, ugyanis elég ránéznünk a térképre, hogy lássuk: Ukrajna veresége Magyarország (és egész Kelet-Európa) vesztével járna. A külpolitikai eszmefuttatása előtt ugyan elmesélt egy kis legendát, hogy „a koronavírus-járvány és a háború előtt Magyarország emelkedő pályán mozgott”, ami egyszerűen nem igaz: az igaz, hogy a problémákat más okoknak tulajdonították (migráció, Soros György, stb.), melyekkel, lévén nem valósak, a kormányzatnak csak annyi dolga volt, hogy emlegetnie kellett őket. De „emelkedő pályáról” szó sem volt, maximum, ha stagnált a gazdaságunk. Mikor viszont megérkezett előbb a világjárvány, aztán a háború, komoly, reális problémákkal kellett volna szembenéznünk, de ezeknek a kezelése a magyar kormány részéről pont úgy zajlott, mint az irreálisoké: emlegették őket, és azt mondták, hogy nem lesz semmi baj. Aztán lett.

Orbán Viktornak beszéde alapján nagyon érdekes elképzelése van a háborúk természetéről is.

„Nem életszerű, hogy Oroszország fenyegetné Európa biztonságát. Oroszországnak semmi esélye sem lenne a NATO-ellen, és jó ideig nem is lesz ilyen helyzetben. (…) Életeket csak tűzszünettel és azonnali béketárgyalásokkal lehet megmenteni. a mi békepárti és a többiek háborúpárti álláspontja a különbségeket hozza felszínre, elhomályosodik az a tény, hogy a stratégiai célok tekintetében teljes egyetértésben vagyunk: azt akarjuk, hogy Oroszország ne jelentsen fenyegetést Európára, és legyen Oroszország és Magyarország között kellően széles és mély terület, egy szuverén Ukrajna. A háborúpártiak szerint ezt Oroszország legyőzésével lehet elérni, szerintünk pedig azonnali tűzszünettel és béketárgyalásokkal. (…) A NATO védelmi szövetség, és nem háborús szövetség, háborús koalíció. A NATO-tagság a közös védekezésen túl semmilyen kötelességet nem jelent, és a tagállamok nem is várhatják el egymástól, hogy valamiféle közös hadicél érdekében együtt támadjanak meg egy harmadik országot. Ha néhány NATO tag vagy ezek egy csoportja a tagállamok területén túl háborús cselekményt akar végrehajtani, akkor ezt a NATO keretén kívül kell megtennie. Aki akar, az megy, aki nem akar, az nem megy.”

Ez még akkor sem okvetlenül lenne így, ha a NATO támadna, azonban a védelmi szövetség alapokmányának ötödik cikkelye világosan kimondja: ha viszont egy tagállamot támadás érne, azt mindegyik elleni támadásnak tekintik a felek, és

„Minde­gyikük az Egyesült Nemzetek Alapokmányának 51. cikke által elismert jogos egyéni vagy kollektív védelem jogát gyakorolva, támogatni fogja az ekként megtámadott Felet vagy Feleket azzal, hogy egyénileg és a többi Féllel egyetértésben azonnal megteszi azokat az intézkedéseket – ideértve a fegyveres erő alkalmazását is –, amelyeket a békének és biztonságnak az észak-atlanti térségben való helyreállítása és fenntartása érdekében szükségesnek tart.”

Márpedig ha a fegyveres erő alkalmazása válna szükségessé, akkor azt kell alkalmazni, bár ne kerüljön sor erre. Ugyanakkor a „tárgyalások” a dolgok jelen állása szerint csak egyfajta holtpontot jelentenének a harcokban, ami időhöz juttatná Oroszország fegyveres erőit, ez alatt újabb alakulatokat tudnának kiképezni, fegyvereket szerezhetnének be Irántól vagy Észak-Koreától, valamennyit gyárthatnának is, épp ezért van, hogy az oroszok gyakran ajánlják fel a tárgyalásokat, de soha nem mulasztják el hozzátenni: „előfeltételek nélkül, de az új realitásokat szem előtt tartva” hajlandóak csak leülni az asztalhoz. Ez azt jelenti, hogy a megszállt területekből semmit sem adnak vissza, ami ukrán szempontból elfogadhatatlan – megint lehetetlent kérnek, abban a reményben, hogy legalább veszekedni, időt húzni lehet ilyen módon.

„Fenntartjuk gazdasági kapcsolatunkat Oroszországgal, és ezt tanácsoljuk az egész nyugati világnak is, mert kapcsolatok nélkül nem lesz sem tűzszünet, sem béketárgyalás.”

Mint láthatjuk, kapcsolatokkal sem lesz, jelenleg az annyira szorgalmazott tárgyalásokra nem kerülhet sor. Értem én, hogy azt szeretné a magyar kormányfő, hogy minden menjen úgy, ahogyan 2022. február 24. előtt ment, és ha ez az ukrán államiságba kerül, azt sem bánja, csak az a gond, hogy ha a független Ukrajna megszűnik, a független Magyarország sem sokkal éli túl.

Félre ne értsük: arról soha nem is volt szó, hogy magyar katonai alakulatok harcoljanak Ukrajnában, arról sem, hogy saját készleteinkből fegyvereket küldjünk: nem is nagyon volna, mit. Szó arról volt, hogy átengedjünk az országon fegyverszállítmányokat, ezt látványosan elutasítottuk, majd valahogy mégis átmennek, ki tudja, hogyan, és épp most jelent meg a 444-en egy fontos írás, mely szerint a MOL orosz nyersolajat vásárol, azt dízellé finomítja Magyarországon, majd Ukrajnának adja el, mégpedig elég magas áron – innentől kezdve a magyar kormányfő vagy nem tud erről, vagy maga sem hiszi, amit mond.

Én az utóbbira tippelek. De akkor tőlünk miért várja el, hogy higgyünk neki? Összefoglalva: hosszú előadást hallhattunk Orbán Viktortól Magyarország külpolitikai helyzetével kapcsolatban, mely előadás közhelyek, jelszavak és féligazságok sorozatából állt, és egy dolgot fejezett ki: a szónok pillanatnyi hangulatát.

Nem volt jó kedve.

Szele Tamás