Kínos dolog manapság a háborúról írni, ugyanis a szokásos politikai abszurd alkalmazása útján sikerült elérni, hogy az amúgy is bonyolult helyzet az egyszerűbb lelkek számára tökéletesen átláthatatlanná váljon, és minden álláspont egyaránt legyen vállalhatatlan, mármint akkor, ha az orbáni politika faék-egyszerűségével tekintjük az állapotokat.

Kezdjük azzal, hogy minálunk most sokan Orbán Viktor álláspontját visszhangozzák, aki azonnali fegyverszünetet és béketárgyalásokat követel. Érdekes módon akkor kezdte el harsányan követelni ezeket, amikor nyilvánosságra került az úgynevezett „kínai béketerv”, melynek javaslatait szinte szó szerint megismétli, nem állítom, hogy volt neki egy példánya abból a szövegből, amit még annak kiadása előtt megkaphatott, de azért gyanús a több, mint meglepő hasonlóság az orbáni és a kínai tézisek között. Mi áll a kínai béketervben, mi lenne a célja?

• a háború befejezése,

• az országok szuverenitásának tiszteletben tartása,

• egy ország biztonságát se fenyegethesse katonai blokkok terjeszkedése

• az atomfegyverek használatának kizárása,

• a béketárgyalások megkezdése, és a tűzszünet elérése,

• a menekültválság enyhítése,

• a hadifoglyok cseréje, és

• a gabonaexport biztosítása.

Mi ezzel a baj, hiszen ez mind csupa szép dolog? Az, hogy egyrészt lehetetlen, másrészt kizárja a döntéshozatali folyamatból a leginkább érintett Ukrajnát. Nagyon szép a szuverenitás tiszteletben tartása például, lefogadom, hogy Tajvan miatt került a szövegbe (ugyanis azt a szigetet a Kínai Népköztársaság sajátjának tekinti és nem fogadja el a Kínai Köztársaságot), de azzal járna, hogy minden oroszok által megszállt terület orosz kézen is maradna, hiszen azok tavaly egy népszavazási színjáték során az Oroszországi Föderáció szövetségi szubjektumaivá váltak. Ezt Ukrajna nem engedheti meg magának, csak a kínai forgatókönyv szerint őket nem is kérdezik, Moszkva és Washington tárgyal (esetleg megfigyelőként jelen lehet Brüsszel), kínai közvetítéssel. A katonai blokkokra vonatkozó pont elfogadása azzal járna, hogy a NATO visszavonul az 1997-es határai mögé, vagyis még tőlünk is távozik. Hogy ez minket veszélyeztet? Minket sem kérdez senki.

Ez a kínai béke jó lenne Pekingnek, jó lenne Moszkvának, de a világon senki másnak nem volna jó, az álszent „kompromisszum” a legtöbb hasznot azonban mégis Oroszországnak hajtaná, akik valószínűleg két kézzel kapnának egy fegyverszünet lehetőségén (bár ahhoz előbb hadat kéne üzenjenek Ukrajnának, ugyanis a fegyverszünet alapfeltétele, hogy hivatalosan is háború legyen), hiszen az orosz fegyveres erőknek levegőhöz kell jutnia, ki kellene képezzék a mozgósítottakat, fegyvert, lőszert kéne gyártsanak (már, amit tudnak – azért van olyasmi, amit minden szankció ellenére képesek előállítani, csak az nem csúcstechnológia). Ha ezt elérnék, egy későbbi időpontban sokkal komolyabb, akár a győzelemre is esélyes támadást indíthatnának Ukrajna ellen, a most eltelt egy év tapasztalatait is figyelembe véve.

Tehát az igaz, hogy minden tisztességes ember békét akar, nem is kérdés, de akkor az valóban béke legyen, ne haladék egy későbbi, a mostaninál is nagyobb háború előtt. Mivel pedig a magyar közönség mindent a saját szemüvegén át néz, ha valaki békét követel, azt azonnal kormánypártinak bélyegzik (hiszen Orbán pár napja lenyúlta a narratívát), háborút meg jóérzésű ember nem követelhet, javasolnám, hogy hagyjuk abba ezeket a beskatulyázásokat, és használjuk a „valódi béke” kifejezést, ami nem azonos azzal a tűzszünettel, amire Peking, Moszkva és a hivatalos Budapest törekszik, és amely valódi békének az lenne az alapfeltétele, hogy az orosz csapatok vonuljanak ki Ukrajna 2014 előtti határai mögé.

A tűzszünet veszélyeire különben nálam képzettebb ember, nagyobb tekintély is felhívja a figyelmet, az orosz Pavel Luzin, aki nemzetközi kapcsolatokból doktorált (IMEMO, 2012), a Tufts Egyetem Fletcher School of Law and Diplomacy vendégkutatója, valamint a Jamestown Alapítvány vezető munkatársa, ahol Oroszország kül- és védelmi politikájának, űrpolitikájának és globális biztonsági kérdéseinek kutatásával foglalkozik. 2017-2018-ban Alekszej Navalnij elnökválasztási kampányának tanácsadója volt a fegyveres erők, a rendvédelmi szervek és a védelmi ipar kérdéseivel kapcsolatban. Ő publikált tanulmányt e kérdésben a Europe's Edge című online folyóiratban, a Center for European Policy Analysis orgánumában, de rendes munkatársa egyébként is a független orosz sajtónak, például a The Insidernek vagy a Novaja Gazeta Europának is, általában higgadt, hideg fejű, megalapozott véleményéről ismert. Mit mond most?

Azt, hogy Oroszország ezt a háborút már elvesztette, de sok trükkre képes még a Kreml.

Az Ukrajna elleni teljes körű orosz agresszió egy éve után semmi sem utal arra, hogy a Kreml feladta volna eredeti politikai céljait, vagy akár csak felülvizsgálta volna azokat. Továbbra is azt tervezi, hogy elpusztítja Ukrajna államiságát, felszámolja kultúráját, és megváltoztatja a világot közel 80 éve irányító nemzetközi szabályokat, hogy a globális rendet Oroszország és elitje számára kényelmesebbé tegye.

De még ha a céljai nem is változnak, Oroszország helyzete most sokkal rosszabb, mint 2022. február 24-én volt, és a jelenlegi körülmények között nincs reális kilátás a helyzet javítására. Politikai és stratégiai szempontból Oroszország már elvesztette a háborút, és minden későbbi erőfeszítése, hogy ezt az eredményt harcok útján megváltoztassa, csupán rosszul átgondolt politikájának végső vonaglása.

Ugyanakkor két történelmi példára kell emlékeznünk, amelyek a háború paradoxonjait mutatják: egyrészt 1918 novemberében Németország megadta magát, amikor csapatai még mindig Franciaország és Belgium területét tartották megszállva; másrészt az ISIS ellen harcoló nemzetközi koalíciónak minden szervezeti és technikai fölénye ellenére négy évbe telt 2014-2017 között, hogy győzzön Irakban és Szíriában. Egyszerűen fogalmazva, nem tudjuk, mikor és hogyan győzik le végül Oroszországot, vagy mikor dönt a megadás mellett. Túl sok a bizonytalansági tényező. Csak azt tudjuk, hogy Ukrajna ellenállásának a Nyugat segítségével, folytatódnia kell.

Mit fog ez jelenteni? Legfőképpen azt, hogy az orosz hadsereg tovább fog harcolni, és egyre nagyobb lesz. Ez aggasztóan hangozhat, de az orosz fegyveres erők komoly problémákkal küzdenek.

Január 1. óta az orosz fegyveres erők hivatalos létszáma 1,014 millióról 1,150 millió főre nőtt. Ez a döntés több évtizedes csökkentést követett, és az egyértelmű szervezeti, gazdasági, sőt demográfiai korlátok ellenére született. Oroszország 2022 decemberében további emelést jelentett be, 2026 végére 1,5 millió katonára és tisztre.

Az orosz vezetés a szerződéses katonák (ebbe a számba tartoznak az őrmesterek és az altisztek is.) létszámának növelésére is törekszik. 2027-re a korábbi terv 500 000-re kívánta emelni ezt a számot a 2020-as 405 000-ről. A jelenlegi terv 2026 végére 695 000 szerződéses katonát, 2023 végére pedig 521 000-et kíván elérni.

A sorkatonai rendszer megmarad, de a korhatár a jelenlegi 18-27 éves férfiakról 21 és 30 év közé kerül. Emellett bármelyik behívott katona választhatja majd a szerződéses katonai szolgálatot a behívás első napjától kezdve, függetlenül az iskolai végzettségétől. Ezeknek az intézkedéseknek csökkenteniük kell a behívási halasztások számát (jelenleg például a legtöbb orosz diák kap ilyen halasztást), és csökkenteniük kell a sorkatonai szolgálat elkerülésének motivációját, valamint növelniük kell azoknak a számát, akik az egyéves kötelező katonai szolgálat helyett legalább kétéves szerződéses szolgálatot választanak.

Azonban több alapvető korlátozó tényező is fennáll. Először is, Oroszországban a fiatalabb generációk sokkal kisebb létszámúak, mint akár 15-20 évvel ezelőtt. A hadköteles korú orosz férfiak száma 2002-ben mintegy 12 millió volt, 2010-ben pedig 10,6 millió. A 2023-as évben kevesebb mint 7,2 millió hadköteles lesz. 2030-ra a számuk alig fogja meghaladni a 7 milliót. Tekintettel arra, hogy a tisztek többsége, akárcsak az alacsonyabb rangúak, szintén 30 év alatti, ez azt jelenti, hogy 2026-tól a fiatal férfiak több mint 20%-ának kell katonai szolgálatot teljesítenie.

Ez egy demokratikus ország esetében lehetséges volna, amely piacgazdasággal, fejlett magánszektorral és magas szintű polgári szolidaritással rendelkezik a lényeges külső fenyegetésekkel szemben; és másfajta katonai szolgálati formával rendelkezik, mint például Izrael vagy Svájc. De teljesen lehetetlennek tűnik a tekintélyelvű és nem piaci orientációjú Oroszországban.

Másodszor, az orosz fegyveres erőkben az őrmesterek és altisztek száma még a 2022. február 24-éhez közeledve sem volt elegendő a katonák összlétszámának irányításához. A háború minden veszteségével és a katonai szolgálat csökkenő vonzerejével jelentős hiányt teremtett a képzett parancsnokokból, amit kezdetben a Kreml is elismert.

Harmadszor, ki fogja ellátni és táplálni az orosz fegyveres erőket, ha azok állománya ilyen nagymértékben megnő? Az ország munkavállalói állománya a 2010-es 71,5 millióról 2020-ra 69,5 millióra csökkent. Még a hadsereg hivatalos 1 millió fős létszáma is súlyos terhet jelentett az orosz adófizetők számára a teljes körű invázió előestéjén; bármilyen kísérlet ennek a létszámnak a növelésére tönkretenné a törékeny társadalmi-gazdasági egyensúlyt.

Érdemes azonban megjegyezni, hogy ami rossz a gazdaságnak, az jó a tábornokoknak. A katonai létszám növelése – akár valós, akár nem – új hadosztályokat és katonai körzeteket igényel, ami néhány tucat új tábornoki tiszti pozíciót jelent. A Kreml tudja ezt. Valójában a magas rangú tisztek lojalitását igyekszik megvásárolni azzal, hogy a jelenlegi ezredeseknek és alezredeseknek jobb karrierlehetőségeket kínál. Ráadásul a 2022-2023-as rendkívüli védelmi költségvetés a védelmi minisztérium számára normává válik.

És mégis, bármilyen előnyökkel is jár a védelmi tárca számára, ez nem lesz képes leküzdeni a hadsereg mélyreható problémáit – azt, hogy a belátható jövőben nem képes több százezer jól motivált és jól képzett katonát, valamint több tízezer új és képzett őrmestert és tisztet a harctérre vezényelni.

Oroszország hadigépezetének más súlyos betegségei is vannak. A védelmi ipar 2022-ben többmilliárdos nettó veszteséget szenvedett el a hatalmas mértékben megnövelt fegyverbeszerzések ellenére. Az év során az összes fegyverszállítási szerződését sem tudta teljesíteni (ezeket most 2023 februárjának végéig kellene leszállítani.) Még a hivatalos gyártási indexek sem mutatták ki, hogy a védelmi ipar egyelőre növelte volna a gyártási teljesítményt.

Például az „egyéb járművek” indexe, amely a repülőgépgyártást és a hajógyártást foglalja magában, 87,1%-os volt (darabszámban) 2021-hez képest. A „számítógépek, optika és elektronika” indexe (egységben) 91,8% volt. Az „elektromos berendezések” indexe (egységben) 94,2% volt. Az egyetlen index, amely jelentős növekedést mutatott (igaz, csak rubelben, nem egységben), a „radarok és navigációs berendezések” volt 141,1%-kal. Természetesen ezek az indexek nem tesznek különbséget a polgári és a katonai gyártás között, de teljes képet adnak azokban az ágazatokban, ahol az állami tulajdonú védelmi holdingok dominálnak.

A Kreml idén a fegyvergyártás volumenének növelését tervezi az elmúlt években gyártott, korábban 2024-2025-re tervezett, tárolt alkatrészek felhasználásával. A csökkenő fegyverexport más lehetőségeket is kínál a hadsereg fegyverellátásának bővítésére. Oroszország fegyverexportja például 2022 január-novemberében mindössze 8 milliárd dollár értékű volt, ami meg sem közelíti a 2021-es 14,6 milliárd dolláros szintet. Másrészt ez azt kellene, hogy jelentse, hogy a védelmi gyáraknak van némi szabad kapacitásuk. Egy másik lehetőség a nemzeti ünnepek számának csökkentése, a szabadságok eltörlése és a munkaidő növelése. Ez biztosan nem fogja fedezni a 2022-es veszteségeket, de fenn kell tartania Oroszország harci kapacitását az év során, és meg kell akadályoznia a további romlást.

Mindezek egyike sem oldja meg Oroszország helyzetének alapvető, eredendő gyengeségeit, de azt jelenti, hogy folytathatja a harcot, és hogy ez nem az az idő, amikor az Egyesült Államok és Ukrajna más szövetségesei fukarkodhatnak a háború támogatásával. Oroszország idén vereséget szenvedhet, de az is várható, hogy minden erejével azon lesz, hogy tűzszüneti megállapodásokat szorgalmazzon, arra utalva, hogy ezek a béke előfutárai. A Kreml egyetlen reménye most az, hogy Ukrajnát és a Nyugatot arra kényszerítse, hogy átmeneti haladékot adjon neki a háborúban. Ez a szünet nem ad lehetőséget Oroszországnak arra, hogy katonai erejét az egy évvel ezelőtti szintre állítsa vissza (több mint 9000 járművet és talán 200 000 halottat és sebesültet veszített), de nagyban megerősítené a Kreml pozícióját.

Mint Putyin és csatlósai tudják, bármilyen tűzszünet az összes ukrán megszállt terület felszabadítása nélkül belpolitikai visszahatást gerjeszt Ukrajnában, és elkerülhetetlenül megjelenik az úgynevezett „ellopott győzelem” elmélete.

Miközben a horizontot fürkészi enyhülés után, a Kreml reménykedhet abban, hogy a Balkántól a Közel-Keleten át az ázsiai csendes-óceáni térségig más régiókban bekövetkező nemzetközi problémák enyhítik a nyomást, elterelve a figyelmet a véres kampányáról.

De a legnagyobb szüksége a tűzszünetre van. Az orosz vezetés lehetőséget keres arra, hogy újjászervezze és felfrissítse katonai gépezetét, mielőtt a következő években megújítja az Ukrajna elleni támadását, amely győzelem esetén reményei szerint a transzatlanti egységet és a nyugati globális vezetést is megsemmisítené.

Tehát Luzin is úgy látja: a fegyverszünet csak haladék egy következő, lényegesen komolyabb támadás előtt. Erre lehet, hogy több évet kellene várni – az elveszett páncélosok újratermelése mindenképpen évekig tartana, akkor is, ha nem volnának szankciók, de így, hogy vannak, több gyártósor áll az Uralvagonzavodban, ahol az orosz harckocsik nagy része készül, mint amennyi dolgozik, nincs pótalkatrész a szerszámgépekhez. Szóval Moszkvának időre van szüksége, Kínának gabonára (ne feledkezzünk meg arról, hogy kínai félállami és állami cégek hatalmas termőterületeket bérelnek Ukrajnában, három millió hektárnyit, melyeken pillanatnyilag sem vetni, sem aratni nem lehet), Kína egy pár éves tűzszünet alatt ráadásul teljesen bekebelezné az orosz gazdaságot a szankciók segítségével és legalább félig az ukránt is: Ukrajnának pedig a saját területére volna szüksége, semmi másra. Csak őket, mint már említettem, senki sem kérdezi.

Jó kérdés, hogy a fentebb említett buktatók ismeretében mennyire fogják komolyan venni nemzetközi szinten a „kínai béketervet”, de jelezném: ez nem béke.

Legalábbis nem valódi.

Ez haladék egy újabb, sokkal nagyobb háború előkészítéséhez.

Szele Tamás