Valószínűleg senki előtt nem kétséges, hogy a jelenlegi háború nagy részben a propaganda szintjén (is) zajlik. Az orosz háborús propaganda ugyan közvetlenül nem végez senkivel, de a befogadóit képessé teszi szinte bármire – és a tapasztalat azt mutatja, hogy mivel elfogadni egy állítást könnyebb, mint ellenőrizni, a közönség nagyobbik része el is fogad mindent, amit hall.
Hogy ezek után, mikor már egyenruhába öltöztették és fegyvert adtak a kezébe, rémtetteket követ el? Ez volt a cél, erre indoktrinálták, és neki abban a pillanatban egyszerűbb megtenni a gyalázatos dolgokat, mint mérlegelni. El is követi őket. Tudták ezt már a Harmadik Birodalomban is. Ezért érdemes kicsit foglalkozni Julia Davis elemzéseivel, aki a The Daily Beast rovatvezetője és az Orosz Médiafigyelő létrehozója. Tagja a Televíziós Művészetek és Tudományok Akadémiájának, a Screen Actors Guildnek és a Women In Filmnek. Az orosz propagandát elemző tanulmányai a Europe's Edge-ben, a Center for European Policy Analysis folyóiratában jelennek meg.
Elhangzottak olyan kijelentések az orosz állami médiában, amelyekért valószínűleg nemzetközi bíróság előtt kell majd felelnie a szerzőiknek, mint Streichernek Nürnbergben? Ez a kérdés azért is aktuális, mert tegnapi hír, hogy a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) két eljárást kíván indítani Oroszország ellen az orosz csapatok ukrajnai inváziójával összefüggésben elkövetett bűncselekmények miatt. Az egyik ügy ukrán gyerekek és tizenévesek elrablásával és „átnevelő” táborokba való elhurcolásával kapcsolatos. A második a polgári infrastruktúra elleni szándékos csapásokkal foglalkozik. Egyelőre nem világos, hogy kik lesznek a vádlottak ezekben az ügyekben, de hogy lesznek, az egészen bizonyos. Épp ezért várható majd egyszer egy propagandista-per is. És igen: elhangzottak olyasmik, amik megbocsáthatatlanok és elfelejthetetlenek.
Tavaly április harmadikán jelent meg például a mindig hivatalos kormányálláspontot képviselő RIA Novosztyin Tyimofej Szergejcev filmproducer írása
címmel, ami már programba foglalta a civilek elleni háborút, Ukrajna „ukránmentesítését”, sőt, a népirtást is – ez például tipikus esete az uszító propagandának, annak idején foglalkoztam is vele. De nem egy ilyen írás, műsor, megszólalás akad, hanem számtalan.
Amikor Oroszország megszállta Ukrajnát, Vlagyimir Putyin elit propagandistái pezsgőt akartak bontani a stúdióban, hogy méltóképpen megünnepeljék a pillanatot. Az állami propagandaügynökség, az RT vezetője, Margarita Szimonjan „elsöprő eufóriaérzésnek” adott hangot, és hozzátette: „Nyolc éve várok erre ... végre megtörtént. Ez az igazi boldogság”.
Tavaly március 6-án Tretyakov, a Televíziós Főiskola vezetője hangsúlyozta, miszerint orosz katonai bázisokat kell létrehozni Ukrajna egész területén, „hogy ellenőrizni lehessen a terület mentalitását”. Azt állította, hogy az ukránok „állatokká váltak”, és Oroszországnak ennek megfelelően kell megterveznie akcióit.
Szintén márciusban történt, hogy az Az Állami Duma képviselője, Vlagyimir Samanov tábornok, Oroszország légideszant-csapatainak volt főparancsnoka úgy becsülte, hogy az ukránok közül legalább két generáció „átnevelésére” lesz szükség, mielőtt megtűrnék az orosz uralmat. A 60 perc című műsorban Samanov a következő következtetést vonta le: „Ma már egyértelműen megjósolható, hogy 30-40 évig Ukrajnában kell maradnunk”.
Ugyanebben a műsorban Igor Korotcsenko katonai szakértő azt találgatta: „Nyilvánvaló, hogy Ukrajna denazifikációs folyamata legalább 15-20 évig fog tartani”. Azt jósolta, hogy az orosz csapatoknak ukrán területen kell maradniuk, jelentős orosz jelenléttel a belátható jövőben.
Vlagyimir Szolovjov egy júliusi műsora után azt mondta:
„Amikor egy orvos féregtelenít egy macskát – az orvos számára ez egy különleges művelet, a férgek számára háború, a macskának pedig tisztogatás”.
Októberben az RT műsorigazgatója, Anton Krasovszkij ukrán gyerekek vízbe fojtását, ukrán házak felgyújtását javasolta – a lakókkal együtt –, és azt állította, hogy az ukrán nagymamák szívesen fizetnének azért, hogy orosz katonák megerőszakolják őket. Ragaszkodott ahhoz, hogy Ukrajnának a jelenlegi formájában kell megszűnnie, és az egyetlen megmaradt részét sertéstenyésztésre kell kijelölni. Krasovszkij szükségét érezte, hogy tisztázza, amikor azt mondta, hogy „disznók”, akkor nem az ukrán nőkre gondolt.
Ugyancsak októberi történet, pedig már túl voltak az első nagy vereségeken, hogy Pavel Gubarev orosz politikus, aki 2014-ben a donyecki régió „népi kormányzójának” kiáltotta ki magát, majd később a Donbászi Népi Milícia vezetőjeként kifejtette, hogy az ukránok „orosz emberek, akiket megszállt az ördög”, és Oroszország célja, hogy „meggyőzze őket” arról, hogy nem ukránok. Hozzátette:
„De ha nem akarjátok, hogy megváltoztassuk a véleményeteket, akkor megölünk benneteket. Annyit fogunk megölni közületek, amennyit csak kell. Meg fogunk ölni 1 milliót vagy 5 milliót, mindannyiótokat ki tudjuk irtani”.
Elég könnyű megérteni a kapcsolatot az ukránokat rendszeresen állatokhoz, bogarakhoz vagy férgekhez hasonlító, dehumanizáló megszólalások és az olyan atrocitások között, mint a bucsai civil lakosság vagy az ukrán hadifoglyok kínzása és meggyilkolása, a civilek megfagyasztására és éhen veszejtésére tett kísérletek, a kritikus infrastruktúra lerombolása és az ukránok – köztük gyermekek – Oroszországba való erőszakos deportálása.
A propagandisták hitvallását a legtökéletesebben Elena Ponomareva, a Moszkvai Állami Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének professzora fejtette ki Szolovjov műsorában márciusban:
„Soha ne hagyd, hogy az erkölcs megakadályozzon abban, hogy helyesen cselekedj. Megértem a humanitárius komponens fontosságát... de az erkölcs nem állhat az útjába.”
Igaz, volt olyan is, hogy a propagandisták aggodalmaskodtak kissé. Novemberben az állami televízió „Este Vlagyimir Szolovjovval” című műsorában megjelent Margarita Szimonjan azt mondta:
„Hadd mondjam el, hogy ha sikerül veszítenünk, Hága – akár valósan, akár hipotetikusan – még a Kreml mögötti macskaköveket takarító utcaseprőért is el fog jönni”.
Ugyanebben a hónapban Olga Szkabejeva, a 60 perc című állami tévéműsor házigazdája ugyancsak azt jósolta, hogy ha Oroszország elveszíti az Ukrajna elleni háborút, minden oroszt bűnösnek fognak tekinteni. Azzal érvelt, hogy egy elsöprő győzelem az egyetlen módja annak, hogy „elkerüljük a hágai törvényszéket, a büntetőügyeket és azt, hogy jóvátételt kelljen fizetnünk”.
Az aggodalmak a háború kitörésének évfordulója körül csak fokozódtak. 2023. február 28-án az „Este Vlagyimir Szolovjovval” című műsorban megjelent Karen Sahnazarov filmrendező megjegyezte:
„Ez a helyzet nagyon súlyos következmények veszélyét hordozza magában, ha veszítünk. Számolnunk kell a vereség lehetőségével. Nem értek egyet azokkal, akik azt mondják: „Nem kell ezt figyelembe venni, győzni fogunk!”. Én ebben nem vagyok olyan biztos.”
Andrej Guruljov, az Állami Duma képviselője, Oroszország déli katonai körzetének volt parancsnokhelyettese szintén gyakran szerepelt az állami televízióban, és szintén javasolta a nukleáris fegyverek bevetését a NATO-országok ellen. Most ő is megváltoztatta a hangnemét. Szolovjov kérdéseire, mely szerint:
„Képes-e a hadseregünk a jelenlegi állapotában, a jelenlegi létszámával és a katonai-ipari komplexumunkkal teljesíteni a céljait – amelyek nem az Ukrajna elleni háborúról szólnak, amely nem is létezik –, hanem a NATO ellen?”
válaszolva Guruljov komoran sejtette:
„Mindannyian nagyon jól értjük, hogy a NATO ellen harcolunk, ezt már sokszor megbeszéltük. Azt kérdezik tőlem: „Le tudjuk-e győzni a NATO-t?” Ha matematikát használunk, és kiszámítjuk az erők és eszközök összefüggéseit, a legjobb esetben is csak magunkat tudjuk megvédeni.”
Ezzel együtt sem mondható, hogy az orosz háborús propaganda szelídülne. Pusztán annyiról van szó, hogy míg vonakodva elismerik, hogy Oroszország nem áll készen a NATO elleni harcra, és csendben mellőzik nukleáris fenyegetésaiket, az állami televízió „szakértői” továbbra is hangsúlyozzák nemcsak az ukránok, hanem Oroszország belső ellenzéke eltiprásának fontosságát, miközben fáradhatatlanul a Nyugat elleni jövőbeli támadás különböző módszereinek fejlesztésére buzdítanak. Oroszország propagandamódszerei talán változnak, de a Putyin birodalmi ambícióinak véres megvalósításának ellenállókkal szembeni dühe csillapíthatatlan.
Ebből valószínűleg felelősségre vonás lesz előbb vagy utóbb. A Kreml propagandistáinak bőven van okuk az aggodalomra; az utcaseprőknek és más átlagpolgároknak jóval kevesebb. Az ukránok elleni háborús bűnökkel kapcsolatos agitációt (állatnak és még rosszabbnak nevezve), a náciként való jellemzésüket, és az otthonaik és a polgári energiahálózatuk elleni támadásokon való örvendezést végül is nem az utca embere sugározta, hanem a közmédia. Putyin sakktáblájának legalacsonyabb bábuitól kezdve a propaganda királynőiig, mint Szimonjan és Szkabejeva, az államilag ellenőrzött média központi szerepet játszott abban, hogy a Kreml ösztönözze, bátorítsa, racionalizálja és normalizálja a szomszédos nép lemészárlását.
Nem az a kérdés tehát, bíróság elé állítják-e az orosz háborús propaganda uszítóit.
Az a kérdés: mikor?
Szele Tamás
