Március tizenötödike egyike azon sajtószakmai kihívásoknak, amikkel évről évre meg kell birkózni. Az ember alapvetően hírekkel foglalkozik, napi aktualitásokkal, szóval egy nemzeti ünnepről leginkább azt szokás leírni, hogy mit ünneplünk, amit mindenki tud (vagy nem), miért szép, miért fontos, de ezt megteszi rutinból az összes lap – szerencsére a mai ünnepben van egy könnyítés. Ma van a Magyar Sajtó napja is.

A magyar sajtóról meg mégis könnyebb írni, ugyanis benne van az ember, ismeri, tapasztalja a viszonyait. Nos, tehát milyen éve volt ennek a mi szakmánknak?

Hát nem mondom, elég pocsék. Ráadásul az sem egyértelmű, már több, mint tíz éve, mit tekintünk sajtónak, mit nem. Hogy úgy mondjam, vélemény és világnézet kérdése lett a dolog, amit bonyolít, hogy csak kormányoldalról nézvést kétféle a magyar olvasó világnézete, máshonnan vizsgálva még csak nem is három-, hanem ezerféle. Olvasom Huth Gergely sajtónapi írását a Magyar Nemzetben „A nemzeti sajtó küldetése” címmel, és nézek magam elé. Hát, ha ő így látja, szíve joga, de bár ennyire egyszerűek lennének a dolgok. Azt írja ugyanis:

„Meg kell becsülni ikonjainkat, és médiaügyeinket elhivatott, autonóm és a nemzet iránt elkötelezett újságírókra alapozzuk.”

Ha ezt 1848-as értelemben mondaná, nem lenne semmi baj, de mindannyian tudjuk: nem úgy érti. A „nemzet” nála kormányt jelent, ami baj, mert a kormány változhat, a nemzet mindig marad: sőt, a kormány véleménye változik a leggyakrabban, alig bírják követni a médiumaik, néha nem is sikerül nekik, bár ritka, hogy ezt retorzió kövesse. De térjünk vissza a sajtó általános helyzetéhez: a kormánymédiát ismerjük, ezt a mondatot tekinthetjük az ő mottójuknak is. Ők rengetegen vannak, bár nem túl olvasottak. Léteznek rajtuk kívül ellenzéki pártlapok, elég kevés, de a kormánytól és az ellenzéktől is független sajtó az, ami jelenleg még képes némi forgalmat elérni, csak azt kenheti a hajára, mert a jelenlegi reklámpiaci viszonyok között a bevétel többnyire még az önfenntartást is alig fedezi. Ez viszont már a központi irányítás alá került hirdetési piacnak és a techóriások kapzsiságának köszönhető: a Google AdSense nevű hirdetési cége, amely még hajlandó reklámokat elhelyezni a mi felületeinken, nem jótékonysági intézmény, minimális összegeket fizet és utóbbi időben valószínűleg manipulálja is a forgalmat egy készülő amerikai törvény miatt, ami nagyobb részesedést követel a tartalmak előállítói számára a hirdetési bevételből. Szóval, a klasszikus huszadik századi sajtómodell, mely szerint a lap vagy olcsó vagy ingyenes, és a hirdetésekből él meg, nem működik.

A magyar sajtónak marad az állami dotáció – mármint a kormánypárti részének – vagy az olvasói támogatás. Esetleg az előfizetés. Ebből élhet meg, csak ez sem hoz sokat a konyhára. Illetve a kormánylapoknál még fut a szekér, de már náluk is csak azoknál, amelyek még egyáltalán léteznek, ugyanis az idei év nagy rendet vágott a soraikban. Erre utal Huth már idézett írásában azzal, hogy:

„Furcsának tűnhet, de „történelmileg” úgy alakult, hogy az újságírók itt a nemzeti jobboldalon alacsonyabb kasztokba szorultak, egyesek még azt sem restek hangoztatni, hogy az újságírók ideje kitelt, irány a panoptikum. A helyüket majd átveszi a profi kommunikáció és a virtuális bűvészkedés. Így ha március 15-e közeledtével felmerül, hogy sajtóügyekben is kellene valamit virítani, ezt a feladatot a kijelölt aktorok nem bízzák holmi újságírókra. Inkább különféle központok, intézetek és kollégiumok korifeusait kérik fel, hogy mondják már el a tutit a médiáról. Az egyszeri jobboldali újságíró pedig érdeklődve figyeli, mit kell tudnia önmaga helyzetéről.”

Nos, nagyon fájhat neki a Pesti TV... bár nem csak az szűnt meg náluk, az alvégen, hanem nagyon sok egyéb médium is. A kormány mágusai ugyanis a választási eredményeket elemezve úgy találhatták, hogy a Megafon influencerei sokkal olcsóbbak és hatékonyabbak, mint a hagyományos online vagy papíralapú sajtó. Azért ez az olcsóság viszonylagos, így is százmilliókat vitt el tőlük havonta és ezért cserébe csak csinos számokat, adatokat termelt, de mégis kevesebbe kerültek, mint a közmédia, a KESMA és a Mediaworks együtt. Ahol aztán komoly leépítésekre került sor. A mór megtette a kötelességét, a mór mehetett. Ráadásul a mór ideológiai alapon annyira elkötelezte magát a korábbi évek folyamán a kormány mindenkori és bármiféle politikája mellett, hogy most már függetlenségről nem is álmodhat.

Aztán itt van ez a „dollármédiázás”. Mivel a kormánysajtót mindig is nagyon sok pénzből csinálták (igazság szerint minden sajtót sok pénzből kéne csinálni, csak nem jut rá), a probléma alapja az, hogy el sem tudják képzelni, miszerint elő lehet állítani elég kevésből is fogyasztható médiát. Sőt, még jól is sikerülhet. Csak alacsonyak lesznek a bérek, nem lesznek majd kiküldetések, szakmai utak, a munkaeszközét mindenki maga vásárolja meg, olyan is lesz, amilyen, és rengeteg munkával jár – ez napi 12-16 órát jelent. Kevés ember dolgozik nagyon sokat minimális összegért. Viszont – nem lehetetlen. Nyilván milliókba kerülne havonta a független sajtó, ha a kormánymédia bérezési tarifáját használná, de így maximum a tizedébe, van, hogy annyiba sem. Ezt nem értik már több, mint tíz éve, nem is akarják megérteni, ezért terjesztenek legendákat „Soros-támogatásokról”, „dollármédiáról” – és ezért vágnak nekik vissza rubelmédiázással. Amiben annyi igazság van, hogy a magyar kormány sajtója menthetetlenül Putyin-barát. Valószínűleg leginkább lojalitásból az.

Voltak idén független oldalon is veszteségek, például megszűnt az Azonnali, amellyel ugyan nekem volt egyszer sajtóvitám, de ettől még jó, értékes lap volt, épp a napokban törölték teljesen, az archívumával együtt. Eltűnt minden egy elszámolási vita következtében: csak találgatni lehet, hogy valóban késett az átutalás, vagy valaki úgy akart megszabadulni egy számára kellemetlen írástól, hogy a teljes orgánumot töröltette, mindenestől. Béke az Azonnali poraira.

Igen, a köztudatban úgy él, hogy „az internet nem felejt”. Dehogynem. Létezik ugyan a Wayback Machine, egy nemzetközi szolgáltatás, amellyel már törölt írásokat, lapokat lehet előbányászni a feledésből, de az sem ment el mindent. Időről időre készíti a „pillanatfelvételeket” a világhálóról, ha keresünk valamit rajta, vagy meglesz, vagy nem. Így veszett oda a nyilvánosság számára annak idején az önálló Gépnarancs archívuma is a lap tulajdonosváltásakor, de a 168 óra régebbi évfolyamait is csak az Arcanumon találjuk meg. Ennyit arról, hogy a leírt szó „ércnél maradandóbb”. Talán a Horatiusé, de azt is ki tudja... a világháló, amit annak idején a sajtó demokratizálójaként üdvözöltünk, sajnos nem garantál semmit, aki ügyes, használhatja rosszra is.

És egyre rosszabb dolgokra használják. A pár hónapja feltűnt nyilvános mesterséges intelligenciák kezdik felborítani a sajtószakmát: egyrészt valóban képesek „emészthető” szöveget előállítani, ami konkurenciát jelenthet az eleven sajtómunkásoknak sok téren, másrészt, mint kiderült, gátlástalanul képesek hazudni, ha kell, forrást is hamisítanak, csak ne derüljön ki, hogy nem mondtak igazat. Ettől teljesen relatívvá válik a valóság.

Tegnapi hír volt, hogy egy oroszbarát amerikai orgánum – a Greyzone – azt állította, miszerint Navalnijt nem mérgezték meg, már eleve betegen szállt fel annak idején a repülőgépre. Ez persze hazugság, és persze mindenki azt ír, amit akar vagy amit nem szégyell, ebben az esetben az volt érdekes, hogy a szerző egy mesterséges intelligenciát használt tájékozódásra, attól vette a forrásait. Közzé is tette naiv módon a beszélgetésükről készített képernyőmentést: abból világosan kitetszik, hogy a tendenciózusan feltett kérdésére kapott tendenciózus választ a géptől, majd mikor bizonyítékokat kért, az M.I. előbb forrásokat emlegetett, majd hamis hivatkozásokat adott meg, melyek mögött nincs tartalom. Mi lesz, ha ezek az M.I.-k bejárást kapnak a sajtóarchívumokba? Megmondom: percenként fog változni a történelem, sosem lehet majd tudni, mit hoz a tegnap. Mert képesek lesznek millszekundumok alatt bizonyítékokat hamisítani, azokat antedatálni, és el is helyezni a szerkesztőségi adattárakban.

Szóval a sajtómunkásnak lassan már hazudnia sem kell, az is gépesíthető, elég, ha elhiszi, és máris tévúton jár. Ennek fényében elég kesernyés válasz adható arra a kérdésre, hogy milyen lesz a média és ezen belül a magyar sajtó jövője.

Természetesen fényes és ragyogó, ha úgy tetszik parancsolni, legfeljebb én látom sötéten.

Egyrészt dokumentációs és hitelességi válságba fogunk kerülni a fentebb említett okok miatt: az M.I.-k megfelelő alkalmazásával a világ összes nem létező, csak mesékben és konteókban említett dokumentumát elő fogják állítani gondos kezek ügyes szoftverekkel, és a közönség majd eldönti, kinek hisz – márpedig a közönség becsapható, ezer eset volt már rá. Ez az egész világon így lesz, nem csak nálunk, minálunk legfeljebb szenvedélyesebbek lesznek a viták és erősen politikai jellegűek.

Másrészt – ez már magyar specifikum – szűkülni fog a munkaerőpiac, kevesebb lesz a munkalehetőség. Már nem az lesz a fontos, hogy ki hogyan tud megírni valamit, hanem az, hogyan tudja megíratni a géppel. És ahhoz másféle tehetség kell, mint az újságíráshoz. A sajtómunkás szerepe háttérbe szorul: a kreativitásra továbbra is szükség lesz a nagy, éppen hogy csak fogyasztható, bár informatív szövegek tengerében, de a laptulajdonosok már csak a legjobbakat fogják alkalmazni.

A munkaerőpiac szűkülése nem jelenti azt, hogy az olvasottság is csökkenni fog, hiszen olvasóból nem lesz kevesebb, de sokan fogják úgy értelmezni a helyzetet, hogy eljött a kenyérharc ideje: csúnya, elfajult, minden eszközt bevető rágalomhadjáratokra számítok, még a mostaniaknál is rosszabbakra. Politikai oldalak között épp úgy, mint azokon belül. A végére biztos, hogy a mostaninál is kevesebb és silányabb sajtótermék marad majd fenn. Ezekhez csatornázódik majd be az olvasottság, de nem valószínű, hogy a kevés, ám látogatott médium gazdasági sikerrel jár majd.

Ami a külpolitikai eseményeket illeti, azok már most is kulcsfontosságúak és viszonylag kevesen foglalkoznak velük alaposan: ez a folyamat a szakmában a rendszerváltáskor kezdődött el, mikor úgy 1990 körül megindult a többpárti élet és minden orgánum legfontosabb rovata a belpolitikai lett, az évtized végének bulvárosodása idején már a külpolitikai rovatokat is átalakították „színes sztárvilággá” – ez üt most vissza, és nem pótolja az események figyelését, elemzését az, ha a szívünkhöz közelebb álló oldal híreit némi késéssel másodközöljük. Szakmai szempontból évtizedek mulasztásait érezzük most a bőrünkön: persze, már aki érzi. Egy biztos: megérzésem szerint nagyon nehéz dolga lesz nemsokára annak, aki ezzel foglalkozik.

Ettől még mához egy évre lesz magyar sajtó, csak olyan lesz, amilyen.

Már most is rosszul áll a szakma, ennél csak rosszabb lesz a helyzet.

Szívemből kívánom, hogy ne legyen igazam, de a jelek riasztóak.

Vigyázzunk erre a kis, szegény, maradék magyar sajtóra, míg lehet.

Szele Tamás