Az orosz csodafegyverekről alkotott vélemény mára már hitbéli dogmává változott, aki hisz bennük, látja is őket, aki nem, az meg képtelen erre – a helyzet ennél jóval árnyaltabb, nem állíthatjuk, hogy egyáltalán nem léteznek modern orosz fegyverek, de azt igen, hogy a többségük nem több tervnél vagy rémmesénél, egyeseket azonban alkalmaztak már.

Jobban mondva egy típust: ez a Kindzsal hiperszonikus rakéta, amiből épp ma reggel szedett le egyet egy ukrán Patriot-üteg. Csakhogy a Kindzsal tulajdonképpen egy MiG–31-ről indított Iszkander rakéta, ami a hiperszonikus sebességét is a repülőgép indítósebességének köszönheti, az haditechnikai szempontból nem forradalmi innováció – a nukleáris meghajtású Burevesztnyik (més néven Avangard) cirkáló rakéta viszont nagy újdonság volna, de csak három helyen létezik, úgymint papíron, számítógépes animáción és Putyin fejében. Ugyanez a helyzet a Poszeidon nukleáris torpedóval, amivel kapcsolatban csak annyit tudunk, hogy a hajtóműpróbái pár éve kudarcot vallottak. A Szarmat rakéta bevethetősége is kétséges, az Armata harckocsik ugyan már jártak a fronton, de – telepített lövegként használták őket, szóval csodafegyverből eléggé pocsékul áll a világ második hadserege, nagyon kell hinni bennük, de akkor is alig néhány működik, és az se mindig.

Tekintsük a bot másik végét: az ócskavasakat, amik csoda, hogy még fegyverek. Azokból viszont épp elég tűnik fel a front mindkét oldalán, és van, amelyik még bevethető. Nyáron nagy hahota fogadta oroszpárti oldalon, hogy az ukrán alakulatoknál és főleg a légvédelemnél feltűntek itt-ott az első világháborús Maxim gépuskák, aztán már nem volt akkora a mulatság, mikor kiderült, hogy az iráni Shahed drónok ellen ideális fegyvernek bizonyultak. De láttunk LNK-gyalogságot szintén első világháborús (sőt: jóval régebbi) Moszin-Nagant ismétlőpuskákkal, nekik nyilván nem jutott különb fegyver, még a mai világban sem, amikor pedig az új-guineai kannibálok is AK–47-tel szokták rendezni a nézeteltéréseiket. Lássuk azonban a The Insider összefoglalóját az orosz hadseregben ténylegesen használt elavult haditechnikáról!

Az orosz csapatok legalább 1905 harckocsit, 2316 gyalogsági harcjárművet és 586 önjáró és vontatott tüzérségi löveget veszítettek el Ukrajnában – írja a Project Oryx. Az orosz ipar igyekszik minél gyorsabban új járműveket juttatni a frontra, hogy pótolják az elveszítetteket, de ezekből egyértelműen hiány van. Ezt tovább nehezíti, hogy a mozgósítás hat hónapja alatt új egységek alakultak, amelyeket szintén felszereléssel kell ellátni. A szovjet korból megmaradt felszerelés- és fegyverraktárak sietnek a segítségükre. A The Insider a legszembetűnőbb példákat mutatja be a fegyverekről, amelyek gyakran többszörösen idősebbek, mint az őket harcban használó katonák.

A T–62-es „diadalmas visszatérése”

A T–62-es, különböző módosításaival együtt, a hidegháború egyik legnagyobb tömegben gyártott szovjet harckocsija volt. Először 1962-ben gyártották, és 1968-ban, Csehszlovákia megszállása során esett át a tűzkeresztségen. A harckocsi részt vett számos konfliktusban a Közel-Keleten és Afrikában, a szovjet-afgán háborúban és két csecsen háborúban. Az orosz hadsereg utoljára a Grúziával folytatott 2008-as konfliktus során használta a T–62-est, mielőtt kivonták volna a szolgálatból.

Oroszország először 2017-ben szabadította fel a T–62-esek készleteit. Akkor ezek a harckocsik Szíriában kötöttek ki, Baszar el-Asszád diktátor erőinél. Eredetileg az 5. hadtest részeként kellett volna harcolniuk, amely szövetség kifejezetten azért jött létre, hogy szárazföldi támogatást nyújtson az orosz légierő harccsoportjának. A harckocsikat az 1980-as években korszerűsített T–62M változatban szállították – ezt a jellegzetes kiegészítő toronypáncélzatról lehet felismerni, amelyet a szovjet hadseregben „Iljics szemöldökének” (Brezsnyev főtitkár után) becéztek. A „DSB” jelzésekből ítélve a harckocsik a Wagner PMC „önkéntes rohamzászlóaljainak” fegyverzetébe is bekerültek. Prigozsin már akkoriban sem volt a legjobb viszonyban az orosz védelmi minisztériummal, így nehezebben jutott modern felszereléshez.

Ráadásul a T–62-eseket a mozgósítási kiképzés során kezdték el kipróbálni. Valószínűleg ez volt az oka annak, hogy viszonylag gyorsan a frontra küldték őket: az első vonatrakomány ilyen harckocsi már 2022. május végén megérkezett Melitopolba. Ezt követően a legtöbbjük a Donbásszban és a Dnyeper jobb partján kötött ki.

Bernhard Kast hadtörténész szerint a T–62-esek nem lényegesen rosszabbak, mint a konfliktusban szintén használt korábbi T–72-es típusok. Ezek a harckocsik azonban nem bizonyítottak a harcokban: sokuk megsemmisült vagy hadizsákmánnyá vált, különösen a Herszon irányában indított ukrán ellentámadás során. Az ukránok a zsákmányoltakat ma már főként kiképző harckocsiként, illetve javító- és mentőjárművek bázisaként használják.

2022 novemberében Andrej Guruljev, az Állami Duma képviselője a Telegram-csatornáján arról a tervről számolt be, hogy 3 év alatt 800 ilyen járművet modernizálnak egy transzbajkáliai harckocsijavító üzemben. A harckocsikat most dinamikus védelmi egységekkel és viszonylag modern hőkamerákkal szerelik fel. A munka azonban elmarad a tervezettől: Gurulev öt hónappal később azt mondta, hogy az üzem „egy zászlóaljat és még néhány harckocsit”, azaz összesen legfeljebb 30 járművet szállított le.

A D–1-es löveg „sztálini minősége”

Az 1943-as 152 mm-es D–1-es páncéltörő löveg az orosz–ukrán háborús fegyverzet legszembetűnőbb példája, amellyel szó szerint „a nagyapák harcoltak”. Az ágyúkat a második világháború utolsó szakaszában aktívan használták, és egészen az 1980-as évekig szolgáltak a szovjet hadseregben. A The Military Balance szerint 2021-ben 700 ilyen ágyú volt raktáron az Orosz Föderációban.

Andrej Morozov oroszbarát blogger és LNK-tiszt a Telegram-csatornáján azt írta, hogy a D–1 2022 augusztusában kezdett el érkezni a csapatokhoz – szintén a régebbi 152 mm-es lövedékek bevetése céljából. Az első felvételek azonban csak októberben jelentek meg erről a típusú lövegtípusról a Donbásszban. Morozov később olyan felvételeket tett közzé a D–1 harci alkalmazásáról, amelyek a jelek szerint 2022 nyarára datálódnak.

A D–1 „sztálini minőségét” ironikusan jegyezte fel az azóta elhunyt „haditudósító” Vladlen Tatarsky. Valóban van ok az iróniára: a D–1-es löveg kétszer olyan nagy hatótávolságú, mint az 1970-es évekbeli 2A65 „Mszta-B2”, amely a teljes körű háború előtt az Orosz Fegyveres Erőknél szolgálatban álló legtömegesebben gyártott vontatott löveg volt.

A „mozgékony és fürge” BTR–50

A szovjet ipar a második világháború alatt nem gyártott páncélozott személyszállító járműveket, így a Vörös Hadsereg gyalogságának be kellett érnie a kölcsönbérleti szállítmányokkal érkezőkkel, vagy leggyakrabban páncélozott harckocsikra és önjáró lövegekre kapaszkodva kellett csatába szállnia. A háború után a szovjet hadiipari komplexum elkezdte behozni a lemaradást – az első sorozatgyártású lánctalpas páncélozott személyszállító jármű a BTR–50 volt, amelyet 1954-ben állítottak szolgálatba. Ennek a páncélozott személyszállítónak a korai szériája abban különbözött a ma használt páncélozott harcjárművektől, hogy nincs rajta a csapattér-tető (egyébként legfeljebb 20 fő befogadására alkalmas), és a BTR–50 képes könnyű tüzérségi ágyút vagy aknavetőt hordozni és abból tüzelni (akár úszva is).

A BTR–50-esek aktívan részt vettek az arab-izraeli háborúkban, ahol mindkét fél használta őket. Izraelnek sikerült jelentős mennyiséget zsákányolnia belőlük, csakúgy, mint más, arab országoknak szállított szovjet páncélozott járművekből. Ukrajnában a teljes körű háború előtt kísérleteket tettek a BTR–50-es korszerűsítésére, de ennek a projektnek a sorsáról semmit sem tudni.

Az első fotót a BTR–50-esről „a különleges katonai művelet zónájában” Kirill Fedorov oroszbarát blogger tette közzé. Később a Ukraine Weapons Tracker projekt posztolt egy fotót a páncélozott személyszállítóról, amely nyilvánvalóan jobb időket is látott. A szakértők megjegyzik, hogy a képen látható BTR–50PU a jármű parancsnoki változata. Azt azonban nehéznek találják megtippelni, hogy pontosan hogyan fogják használni. Elemzők az orosz BTR–50 megjelenését az ukrajnai háborúban a páncélozott járművek hiányának tulajdonítják, beleértve a könnyű páncélzatúakat is, mint például az MT-LB többcélú vontatókat.

A legtöbb Z-csatorna a BTR–50-esek megjelenését a fronton borúlátóan és elfogadóan kezelte. Voltak azonban olyanok is, akik azt állították, hogy a jármű „manőverezőképességben és mozgékonyságban fölényt biztosít az ukrán járművekkel szemben.” Meg kell jegyezni, hogy a BTR–50 fajlagos motorteljesítménye (lóerő/tonna) fele az ukrán hadseregnek tömegesen szállított MT-LB vagy az amerikai M113-as páncélozott személyszállító járművekének. Tekintettel azonban a gépesített eszközök hiányára a konfliktusban résztvevő mindkét oldalon, még a BTR-50 is használható a közeli hátországban, például a személyzet vagy a lőszer szállítására, valamint a sebesültek evakuálására.

Az MT–12-es ágyú

Amióta a harckocsik megjelentek a harctereken, a speciális páncéltörő ágyúk az egyik fő fegyver ellenük. Közvetlen találat esetén általában páncéltörő lövedékekkel csapnak le a harckocsikra. Ezek a lövegek a második világháborúban élték fénykorukat, majd fokozatosan felváltották őket a viszonylag könnyű és mozgékony páncéltörő gránátvetők és rakétavetők. Az ilyen ágyúk fejlesztése azonban a háború után is folytatódott – például a 100 mm-es T–12-est 1955-ben állították szolgálatba.

Nemrégiben a megszállt Krímben lévő Jevpatoria lakói láttak egy ilyen ágyút. A T–12-esről készült fotót a Conflict Intelligence Team (CIT) tette közzé, amely az orosz hadsereget figyeli, többek között nyílt forrásokon keresztül. Abból ítélve, hogy a T–12-est egy katonai teherautó vontatja, a fegyvert aligha múzeumba vagy parádéra szánták, valószínűleg a frontra vagy a Krímben kialakítandó védelmi vonalak egyikére tartott.

A T–12-es ukrajnai harci alkalmazásáról egyelőre semmit sem tudni. Az 1970-ben továbbfejlesztett MT–12 Rapira-t azonban mindkét fél hagyományos tüzérségi lövegként használja. Az ukrán hadsereg rögtönzött önjáró tüzérségi egységeket készít az MT–12-esből, az MT-LB többcélú szállító vontatóra helyezve. Az egyik ilyen jármű látható az ukrán Kozak System csoport klipjében. Az MT–12-est rendeltetésszerűen is használták – az ukrán hadsereg orosz járművek lelövésére használta. Hozzá kell tenni, hogy az orosz oldal pedig haditengerészeti légvédelmi ágyúkat hegeszt az MT-LB-kre, ezt a harcjárművet hívják mindkét oldalon „Frankentanknak”.

Versenyképtelen T–54 és T–55 harckocsik

A T–54-es és továbbfejlesztése, a külsőleg tőle megkülönböztethetetlen T–55-ös az a harckocsi, amely a hidegháború egyik szimbólumává vált. E járművek első példányai még 1945-ben látták meg a napvilágot, az első „harci” bevetésre pedig a T–62-eshez hasonlóan az 1956-os magyar forradalom leverése során került sor.

Azóta a harckocsi gyakorlatilag minden jelentősebb katonai konfliktusban részt vett (és vesz ma is). A szudáni fegyveres erők például a T–54-est és a T–55-öst használják a gyorsreagálású erők ellen.

Érdekesség, hogy Ukrajna teljes körű inváziója során az ukrán fegyveres erők kaptak elsőként T–55-ösöket. Az M–55S szlovén modernizációjáról beszélünk, amelyet új 105 mm-es NATO kaliberű löveggel és modern számítógépes tűzvezető rendszerrel szereltek fel. A The Insider forrásai szerint ezek a harckocsik, valamint az amerikai gyártmányú M2 Bradley gyalogsági harcjárművek az ukrán ellentámadásra kiképzett egyik dandár szolgálatában állnak.

Hivatalosan Oroszországban a T–55-ösöket csak 2010-ben vonták ki a szolgálatból, néhányat még mindig raktárban tartanak. A CIT kutatói elsőként számoltak be a T–54/55-ösök lehetséges visszatéréséről az orosz erőkhöz, amikor képeket szereztek a Távol-Keleten egy ilyen tankokból álló kötelékről. Még a mindig pesszimista oroszbarát blogger, Andrej Morozov is azt találgatta, hogy a T–54/55-ösök a T–62-esek és a BTS vontatók pótalkatrészeinek donorjaként szolgálnak-e majd. Hamarosan azonban felbukkant az első fotó az egyik ilyen harckocsiról

a frontvonalon, a Zaporizzsjai Területen. A kép alapján az oroszok úgy döntöttek, hogy lemondanak a modernizációról.

A T–55-ösök gazdag története nem maradt észrevétlen az információs térben. Így egy nyugalmazott német katona (becenevén Der Gepardkommandant) a Twitterén tette közzé a T–54/55-ösök és a Leopard 1 (amelyeket szintén az AFU szolgálatába terveznek állítani) fotóit azzal a megjegyzéssel, hogy „természetes riválisok”. Nyilvánvalóan arra gondol, hogy ezeknek a harckocsiknak a hidegháború forró szakaszba való átmenete esetén Európa mezőin kellett volna szembenézniük egymással, és most esélyük van arra, hogy valódi harcban találkozzanak.

Itt kell megjegyezni, hogy a Leopard 1 az A5 módosításban minden tekintetben jobb, mint a T–54/55, amely a későbbi harckocsikkal ellentétben nem rendelkezik tűzvezető és lövegstabilizáló rendszerrel, így csak rögtönzött tüzérségi egységként vagy fix tűzpontként használható. Azonban még ebben a minőségében sem valószínű, hogy felveszi a versenyt az M2 Bradley-kkel és a francia AMX–10 RC „kerekes harckocsikkal”, amelyek már az Öböl-háborúban is szembe kerültek az iraki T–55-ösökkel, és ez Szaddám hadseregének vereségével és menekülésével végződött.

T–34 és ISZ–3: hamisítványok és mémek

Az orosz hadseregben egy-egy „új” elavult felszerelés megjelenése viccek hullámát váltja ki a közösségi médiában. A Twitter-felhasználók azt sugallják, hogy Oroszország hamarosan eljut a híres T–34-esek bevetéséig, amelyek még mindig megtalálhatók a felvonulásokon és a talapzatokon szerte az országban.

Eközben egyes fiókok azt állítják, hogy ezek és más második világháborús tankok valóban úton vannak a frontra. Az ilyen jelentések azonban (eddig) hamisítványnak bizonyultak. Chuck Pfarrer amerikai elemző például arról írt, hogy T–34-eseket szállítanak az ukrán frontra. A tweet olyan népszerűnek bizonyult, hogy a Twitter moderátorainak egy disclaimerrel kellett kiegészíteniük. Mint kiderült, a Pfarrer által közzétett felvételek valójában 2019-ben készültek, amikor Oroszország egy szállítmány üzemképes T–34-est kapott Laoszból, hogy részt vegyen a felvonulásokon.

Egyes fiókok 2023 márciusában „küldtek” ISZ–3 harckocsikat Ukrajnába, amelyek a második világháború végén jelentek meg, és nem volt idejük részt venni a harci műveletekben. Ezt az információt azonban cáfolta Twitter-fiókjában egy Status–6 becenév alatt beszélő elemző. Szerinte a közösségi oldalakon keringő ISZ–3-as fotó valójában 2021-ben vagy 2022-ben készült. Ráadásul semmi sem utal arra, hogy ez a felszerelés Ukrajnába tartana.

Néhány Twitter-felhasználó a hamisítványok készítése helyett a mémekre koncentrált. A Calibre Obscura nevű fiók például 2023. április elsején olyan „hírt” tett közzé, hogy az Uralvagonzavod ötven T–34-es modernizálását tervezi, új motorokkal, automata töltőkkel, a Contact–1 dinamikus védelemmel (amely maga is mémek tárgya lett) és Szergej Sojgu plüssfigurájával felszerelve.

Bár T–34-esek valószínűleg nem lesznek a fronton (belátható időn belül), más elavult járművek megjelenése a háborúban komoly problémákat jelez az orosz csapatok tüzérséggel és harcjárművekkel való ellátása terén. A cikkben említett legtöbb típus használhatósága a modern harctéren nagyon korlátozott. A jelenlegi körülmények között azonban, amikor az orosz ipar nem képes megbirkózni a teljes körű háború igényeivel, úgy tűnik, hogy a hadsereg és a zsoldosok egyre inkább „nagyapáik módjára” kénytelenek harcolni, és továbbra is súlyos veszteségeket szenvednek.

Mindezek fényében megkockáztathatjuk, hogy lehetséges, miszerint a minapi dróntámadás nem Vlagyimir Putyin vagy a Szenátus Palotája ellen irányult. Van a Kreml udvarán valami más is.

A Cár-ágyú. Azt akarhatták elpusztítani, mielőtt még lovakkal kivontatják Bahmutba az oroszok, és harcba vetik.

Képesek rá – látjuk, mi minden egyébre is képesek.

Mindenesetre az orosz hadsereg már bevezette a szittya harcmodort: fegyvereik többsége csodaszarvas. Tagoltan az.

Szele Tamás