Ma voltaképpen nem lenne érdemes újságot csinálni, ugyanis megtaláltam a Mandineren a tökéletes címet, sajnos, már egy hetes, miszerint „Pingponglabdával ánuszában, áramütés miatt, önkielégítés közben halt meg egy női fürdőruhát viselő férfi Csehországban”, ez túldobhatatlan, jobb, ha visszaadjuk az ipart, bár... azért van versenytársa, csak épp oroszul.

A Meduza számol be arról, hogy új tantárgyat vezetnek be az orosz egyetemeken, „Az orosz államiság alapjai” címmel, amiről lehetett tudni már korábban is, de most már egészen komolyan is gondolják. Maga a stúdium eléggé zavaros, helyenként érthetetlen is, de oktatni fogják, ha kell, hát kancsukával is.

Az oktatási minisztérium már szét is küldte az egyetemeknek „Az orosz államiság alapjai” című új tantárgy tervét, amelyet az elnöki adminisztráció politikai blokkjának irányításával készítettek el. Amint arról a Meduza már beszámolt, a Kreml abban a reményben hozta létre ezt az „ideológiai” kurzust, hogy a diákokból „hazafias értelmiségieket” farag. A tanterv szerint a kurzus elsajátítása után a hallgatóknak „fejlett állampolgári és hazafias érzéssel”, valamint „az orosz civilizációhoz való tartozás érzésével” kell rendelkezniük.”

A tantárgy tanulmányozására összesen 72 óra áll rendelkezésre. Jövő évtől kezdve a tárgyat minden szakos hallgatónak az első évfolyam első félévében fogják tanítani. Ezt lehetne fokozni, szigorított oktatás esetén lehetne ez folyamatos hetvenkét óra is, de azt kevesen élnék túl.

A kurzus tanterve kifejezetten kimondja, hogy „célja a diákok fejlett állampolgári és hazafias érzületének elősegítése”. A szerzők szerint az új kurzusnak az „orosz felsőoktatás realitásai” és „a fiatalabb generáció pszichológiai-viselkedésbeli sajátosságai” közötti „eltérésre” kell válaszolnia. A szöveg nem fejti ki, hogy miben áll ez az „eltérés”, de megjegyzi, hogy következményei „politikai destabilizációhoz, a társadalmi feszültségek eszkalálódásához, a meglévő (például generációs) szakadékok terjedéséhez és új társadalmi hasadások kialakulásához vezethetnek”.

A szerzők úgy vélik, hogy a tantárgy tanulmányozása után a diákokban „kialakul a hazafiság és az állampolgárság érzése”. Meg fogják érteni „az orosz állam történelmi útjának sajátosságait, politikai szervezetének identitását” is – és „egyéni érdemeiket és sikereiket” azonosítani fogják „hazájuk politikai stabilitásával”.

A tananyag öt blokkra oszlik (erről korábban az új tantárgy bemutatóján az Orosz Közéleti Kamarában is szó volt):

„Mi Oroszország?”
„Az orosz állam és civilizáció”
„Az orosz világkép és az orosz civilizáció értékei”
„Oroszország politikai felépítése”
„A jövő kihívásai és az ország fejlődése”

Az első blokkban a tanároknak az ország „érdekes és jellegzetes vonásait” kell kiemelniük - nevezetesen „példátlan területi kiterjedését” és „kivételes természeti gazdagságát”. A diákoknak külön-külön kell majd beszámolniuk a Yandex, a Sberbank és az Orosz Vasutak munkájáról (mint az ország legfontosabb üzleti eredményeiről), valamint az ország „kiemelkedő épületeiről” – a moszkvai Sztálin-féle felhőkarcolókról, a szentpétervári Lakhta-központról és a háború után újjáépített Groznijról. A Gazprom és aa Szurgutnyeftyegaz valahogy kimaradt, meg az Uralvagonzavod is, de a felelősöket már elindították Szibériába.

A tanárok beszélnek majd a „hősökről” is – orosz államférfiakról, tudósokról és „a haza érdekében végzett szolgálat és önfeláldozás kiemelkedő példáiról”. A dokumentum nem határozza meg az oroszok nevét, akikről minden felsőoktatási intézményben szó lesz, de vannak „regionális ajánlások”.

A Primorszkij régióban a diákok előadást hallhatnak majd a „Lagutenko családról”: Ilja Lagutenkóról, a Mumij Troll együttes vezetőjéről, Vitalij Lagutenkóról, aki építészként többemeletes mintaházakat tervezett. Dagesztánban pedig Magomed Nurbagandov rendőrről lesz szó. Nurbagandovot 2016. július 10-én éjjel a Sergokala falu melletti erdőben fogták el fegyveresek, amikor rokonai körében pihent. Miután Nurbagandovnál megtalálták a belügyminisztériumi igazolványát, a harcosok azt követelték tőle, hogy hívja fel a kollégáit, Nurbagandov ehelyett azt mondta munkatársainak: „Dolgozzatok, testvérek!” - ami után agyonlőtték. A mondatot ma már gyakran használja az orosz propaganda, többek között az Ukrajnával vívott háború során is.

Említeni lehetne még a szverdlovszki körzetben a példamutató Pavlik Morozovot is, aki már tizenhárom éves korában feljelentette édesapját, a falusi szovjet elnökét, melynek jutalmaként agyoncsapták, de hát nem lehet minden tökéletes, valószínűleg a geraszimovkai hatóságok (odavalósi volt) azért be fogják emelni a tantervbe az ő felemelő történetét is.

A második részben, „Az orosz állam-civilizáció” címmel a tanárok az úgynevezett civilizációs történelemszemléletről beszélnek (amelyet a szakértői közösségben már sokszor kritizáltak). E megközelítés szerint a Földön egyszerre több „civilizáció” létezik, amelyek egymástól elszigetelten élnek. Mindegyik „civilizáció” bizonyos fejlődési szakaszokon megy keresztül: születés, növekedés, virágzás, hanyatlás és halál. E megközelítés követői gyakran rámutatnak arra, hogy a „nyugat-európai civilizáció” hanyatlóban van, míg Oroszország ezzel szemben „még nem érte el a csúcspontját”: „Mi a fejlődés útján haladunk”.

Az utóbbi mondatnak sok értelme nincs, hiszen ha egy társadalom halad, akkor fejlődik, és ha fejlődik, akkor halad, de nem árt néha leszögezni, hogy kétszer kettő négy, hogy el ne felejtsük. Hasonló bölcsességeket lehetett olvasni annak idején a „dialektikus materializmus” tankönyveiben, bár igazán nagyot ebben a műfajban Mao elvtárs alkotott, a Kis Vörös Könyvecskében, amikor leírta:

„Mit kell tenni, ha az ellenség gyűrűje körbevesz? Át kell törni az ellenség gyűrűjét.”

Ami aztán vagy sikerül, vagy nem.

Ezek a nézetek nyilvánvalóan közel állnak Vlagyimir Putyin véleményéhez, aki beszédeiben elég gyakran hivatkozik Lev Gumiljev történész elméletére, aki a „civilizációs megközelítés” szovjet-orosz változatának egyik fő ideológusa.

A „civilizációs állam” (amely természetesen Oroszországot is magában foglalja) jellemzőit a kurzusprogramban a következőképpen fogalmazza meg: „a keletkezés és fejlődés természetessége, értékállóság, politikai befolyás, hosszú történelem, valamint a nemzetközi kapcsolatok és a világpolitika különböző feltételeihez való dinamikus alkalmazkodás lehetősége”.

A kurzus harmadik szakasza az „orosz világnézetnek” és „identitásnak” van szentelve. Ennek a szakasznak az alapját egy cikk képezte, amelyet Szergej Kirijenko, a Kreml politikai blokkjának kurátorának közeli munkatársai – Andrej Polosin, az Orosz Nemzetgazdasági és Közigazgatási Akadémia prorektora, aki az „ideológiai” tantárgy fejlesztését felügyeli, és Alekszandr Hariscsev, az Államtanács Kreml-osztályának vezetője – írtak.

A cikk szerint az oroszok világnézete egy „pentabázisra”, azaz öt alapfogalomra épül. Ezek a fogalmak a következők: „személy”, „család”, „társadalom”, „állam” és „ország”. A Kreml ideológusainak elképzelése szerint ezeknek megfelelnek bizonyos „értékdominanciák”:

Az „ember, személy” egy a „kreativitással”.
A „család” a „hagyományt” jelenti.
A „társadalom” nem egyéb, mint „egyetértés”.
Az „állam” fogalma „bizalom az intézményekben”.
Az „ország” meg azonos a „hazafisággal”.

Ha valaki nem érti, fogadja szimpátiámat – én sem értem, ez már akkora ostobaság, hogy fényévvel kéne mérni, de tényleg ez van odaírva.

A negyedik blokkban, amelyet Oroszország politikai rendszerének szentelnek, a diákokat arról győzködik, hogy az Oroszországi Föderáció „szociális állam”, „demokratikus elvekkel” és az elnökség intézményével, „amely minden hatalmi ág felett áll” (a kurzus nem említi, hogy ez ellentmond a demokrácia lényegének).

Külön-külön a tanárok mindhárom orosz elnök életrajzát ismertetik: Borisz Jelcin, Dmitrij Medvegyev és Vlagyimir Putyin. „Ez lehetővé teszi, hogy a diákok kevésbé szakralizált, de tudatos képet alakítsanak ki az elnökség intézményéről” – írják a kurzus szerzői. Mondjuk Borisz Nyikolajevicsről nehéz is lenne szakralizált képet kialakítani, hiszen elnöksége utolsó periódusában leginkább az egyensúly megtalálásával volt elfoglalva, de talán épp ezért őt még lehetett is kedvelni, ez volt benne az emberi. Putyint viszont még elképzelni is rémítő volna egy literes vodkásüveggel.

Az utolsó részben, „A jövő kihívásai és az ország fejlődése” címmel a hallgatók „Oroszország civilizációs fejlődésének mércéiről” hallhatnak. Összesen négy van: „stabilitás”, „küldetés”, „felelősség” és „igazságosság”.

A kurzus szerzői egyenesen azt követelik, hogy a tanárok a „stabilitásról” mint „az orosz politikai rendszer előző évtizedekbeli konszolidációjának legfontosabb eredményéről”, vagyis Vlagyimir Putyin uralmának eredményeként beszéljenek. A szöveg nem részletezi, hogy mi számít „stabilitásnak” egy olyan országban, amely agresszív háborút robbantott ki, rekordszámú szankció alatt áll, és folytatja a belső elnyomást.

Ugyanakkor a program szerzői szerint „Oroszország küldetése” most „az orosz érdekek és az orosz civilizáció védelme”. Ez a „küldetés” kapcsolódik „Oroszország globális szerepének aktualizálásához, mivel az emberi értékek és az eredeti fejlődés letéteményese”.

Itt már kezd beállni a dühöngő fázis a hallgatókban, mint az igori állomásfőnöknél, de még lehet fokozni. Azt mondja a tanterv, hogy a „felelősség” viszont „az ország polgári identitásának és politikai életének javításához szükséges következő szakasz”. Az „igazságosságot” a diákoknak „Oroszország legjelentősebb stratégiai feladataként és értékorientált céljaként” kell értelmezniük (ezek a fogalmak a programban nincsenek világosabban megfogalmazva).

Ebben a blokkban az előadóknak rá kellene mutatniuk arra, hogy bizonyos területeken „az orosz szereplők szinte nagyobb sikereket értek el, mint a legtöbb európai állam”, és beszélniük kellene a hallgatóknak „korunk politikai kihívásairól”. Nevezetesen, hogy egyre több nyugati országnak kell szembenéznie:

– A politikusok populizmusával (a Kreml maga is sok nyugati populista pártot támogat);
– „a kormányzás nem megfelelő racionalizálásával” (hogy ez mit jelent, nem világos);
– valamint a „kulturális folytonosság elvesztésével” és a „multikulturális gyakorlatok kudarcával”.

Mindezek eredményeként a tanároknak és a diákoknak azt tanácsolják, hogy vonjanak le egy nagyon egyszerű következtetést: „Oroszország civilizációs fejlődése ismét egy potenciálisan sokkal előnyösebb és ígéretesebb helyzetbe hozta Oroszországot ezekkel a negatív tendenciákkal szemben”.

Ehhez még csak annyit lehetne hozzátenni, hogy a rádiót is Popov találta fel, nem Marconi, és már helyben is volnánk.

Ennyit lehet tudni pillanatnyilag az új orosz egyetemi tantárgyról, és ez már több a szükségesnél, sőt az elviselhetőnél is – ha lehetne választani eközött és az írás kezdetén említett Mandiner-anyag között, a hallgatók többsége már kérné is a pingponglabdát. De hát nem lehet.

Vagy bele fognak őrülni, vagy megedződnek: de azért nem lennék mostanság orosz egyetemi hallgató.

Szele Tamás