Oh, az én próféta lelkem – sóhajtanám Hamlettel, de nincs kedvem sóhajtozni, ugyanis nagyon röhögök. Arról van ugyanis szó, hogy pár napja mintha csak megláttam volna a Párkák ujjait, amint Alekszandr Dugin életfonalát sodorgatják, ugyanis az egyik írásomban elkezdtem kissé gúnyosan félteni az „orosz világ” főideológusát, aki korábban alaposan kompromittálta magát Jevgenyij Prigozsin mellett.

Ez június 26-án történt, utána tartóztatták le Szurovikin hadseregtábornokot. Ami kissé gondolkodóba ejthette Dugint, aki lánya elhunyta óta (Darja Duginával pokolgép végzett autójának vezetése közben, máig nem tudni, nem az apjának szánták-e a bombát), valósággal hiperaktívan közölt mindenféle orosz nacionalista zöldséget, tücsköt-bogarat, olyasmiket, amiknek értelme csak a fanatikus hívei számára volt, így például – mint idéztem is – március elején a mennybe menesztette Prigozsint a Wagnerrel együtt, de tőle amúgy is azt szoktuk meg, hogy vad misztikummal, szinte őrjöngve követeli végső soron az orosz világdominanciát. És legyen szó akár a Kígyó-szigtről, akár Kijev ostromáról, akár a moszkvai szemétszállítás reformjáról, mindenből azt hozza ki végül, hogy az a pánszláv világuralom érdekében történt, és már csak pár lépés a végső győzelem.

Prigozsin ügyében viszont a Wagner-vezér bukása után feltűnően hallgatott. Hogyne hallgatott volna, hiszen korábban még azt is elmagyarázta a maga kifacsart logikájával, hogy a zsoldosok között a bűn az erkölcs, az erkölcs a bűn, és az apagyilkost is ki kell tüntetni, ha hadba vonul a Szent Oroszországért. Valószínűleg azt hihette tegnapig, hogy ezeket a dicshimnuszokat elfelejtik majd neki. De az írások megmaradtak, azokról írtam volt, miszerint:

„No, Dugin mester, ebből hogyan mosakszik ki? Ezt ugyan még a királyvíz sem viszi le: ez nyílt kiállás Prigozsin szupremátusa mellett.”

Hanem Szurovikin letartóztatása megijeszthette. Hát hogyne, ahol tábornokokat visznek a Lefortovóba, ott egy filozófus feje annyit sem ér, mint a bolond elveszett kopejkája. Akkor is, ha hiperlojális: rosszkor dicsérte Prigozsint, nagyon rosszkor, sőt, túl sokszor is. De nekiállt kimosakodni. Hogy ez aztán mennyire sikerül, az a jövő titka, a pálfordulását tegnap publikálta a RIA Novosztyiban, ami pedig a leghívebben követi a Kreml politikai irányvonalát, és ma délig nem érkezett hír a letartóztatásáról, de szerintem erősen megbánta, hogy cá ri filozófusnak állt, most jobb lenne neki inkább udvari bolondnak lenni, ha kedves az élete. Kopejka annak is jut. De lássuk, mit írt a neves, bár nem túl gerinces szerző, a Nagy Szláv Ideológus? Az írás címe már mutatja, mekkorát változott a véleménye Prigozsinról:

„A jó szándék, amellyel a Pokolba vezető utat kikövezték. Oroszország megmenekült!”

Attól függ, mitől menekült meg, bár ezt szerencsére elmagyarázza.

„Mindenki próbálja értelmezni a 2023. június 23-24-i katonai lázadást. Az események komolysága mindenki számára nyilvánvaló, még azok számára is, akik viccelődni próbálnak, vagy elvesznek a részletekben.

Oroszország majdnem elpusztult, és ezúttal nem a liberálisok és a nyugati titkosszolgálatok összeesküvésétől (amelytől valójában a 90-es évek elején pusztult el, és nagy nehezen, Putyin hihetetlen erőfeszítéseinek köszönhetően lassan kezdett feltámadni a hamvaiból), hanem két különböző irányzatú hazafias áramlat összecsapásától. Ez egyfajta rövidzárlat volt a patrióta szegmensben, nem annyira az irányultságok és célok, mint inkább a sebesség és a módszerek konfliktusa.”

Rövidzárlatnak elég hosszú lett, egy egész napig tartott, de látszik, mit próbál elmagyarázni a tulajdon bőre érdekében: azt, hogy senki sem hibás, senki sem bűnös, mindenki mindent hazafiságból tett, és a háború zavartalanul folyik tovább.

„Nyilvánvalóan Oroszország elnöke volt az, aki elindította a különleges katonai műveletet, és ez volt az egyetlen lehetséges megoldás abban a helyzetben Oroszország megmentésére, szuverenitásának megőrzésére és megerősítésére, amelyet a globalisták és a NATO vezetésének agresszív stratégiája megkérdőjelezett. Putyin vezeti az utat a Győzelem felé, és többször kijelentette, hogy a művelet addig folytatódik, amíg céljait teljes mértékben el nem éri. Ehhez pedig szükség van Ukrajna politikai terének teljes ellenőrzésére. Igen, a Győzelemhez vezető út nehezebbnek bizonyult, mint azt mindannyian reméltük, de Oroszország visszafordíthatatlanul halad rajta. Putyin nem csak a legitim hatalmat, az államot és a politikai rendszert képviseli. Ő egyúttal történelmi jelentőségű személyiség is. És éppen az Oroszország megmentése érdekében tett lépései miatt tette legitimmé hivatalát és magát a politikai rendszert. Vagyis Putyin több mint elnök. Természetesen egy fegyveres lázadás bármely állami vezető ellen rendkívüli dolog. De még az önkényuralom olyan teoretikusa is, mint az orosz szent, Joszif Volotszkij A megvilágosítóban megjegyzi, hogy a cár, akinek mindig és mindenben feltétel nélkül engedelmeskedni kell, elveszíti legitimitását, ha elárulja Istent. Még Isten felkentjének szent státusa sem menti meg a helyzetet, ha a nép és a társadalom legfőbb eszményeiről van szó. Putyin Oroszország megmentője, ezért sérthetetlen és tekintélye megingathatatlan – mindenekelőtt a hazafiak szemében. Ez nem formalitás, hanem mély igazság. Ezért az ellene irányuló bármilyen merénylet, az akaratával szembeni bármilyen ellenállás és a vele szembeni bármilyen kihívás automatikusan nemcsak a törvényen kívülre helyezi azt, aki ezt teszi, hanem az orosz történelem logikáján kívülre is. Nem számít, hogy a lázadók követelései tisztességesek-e vagy sem. Már maga a lázadás ténye is igazságtalan.”

Krrrrr! Joszif Visszárionovics Sztálin nagyot fordult a sírjában, neki szoktak régebben ilyen túlfűtött apológiákat írni meglett emberek, akik azonban nem érdemesek jobb sorsra. Ideális második bekezdés, ha valaki a bőrét akarja menteni. Tehát vonul Putyin Ukrajna ellen, mögötte jönnek a hazafiak, de közöttük elöl ül a soviniszta, ki a kéményt, ki a kéményt igazítja. Ez lenne Dugin. Vesszenek hát a lázadók? Dehogy vesszenek, hiszen a Wagner pusztulásával a saját végét is kívánná a szerző.

„De nem szabad elfelejteni, hogy a Wagner-harcosok igazi hősök és igazi orosz hazafiak. Ezt maga az elnök is elismerte és hangsúlyozta a konfliktus minden szakaszában – előtte és utána is. Azok a férfiak, akik vért ontottak a heves harcok mezején, akik dicsőséges győzelmeket arattak, amelyek az egész nemzet szellemét erősítették, akik a hősiesség példaképévé váltak a fronton és a hazai fronton, egyértelműen „a legjobbat” akarták. Az elkeseredett háború során az a keserű érzés alakult ki bennük, hogy sok katonai parancsnok és vezető nem tudott megbirkózni közvetlen felelősségével és akadályozta a győzelmet. A főváros tétlen elitje pedig egyáltalán nem hagyta, hogy a háború beléjük ivódjon, szórakozott és úgy élte ki magát, mintha mi sem történt volna, mintha a művelet el sem kezdődött volna. Úgy tűnt nekik, mint egyébként sokaknak a mi társadalmunkban, hogy a szakadék a hadszíntér és a hazai front között csak szélesedik. Egyesek áldozatkészsége és önzetlensége éles ellentétben áll mások közönyével és cinizmusával. Ha ehhez hozzávesszük az erőszakkal, a halállal és egy ádáz háború borzalmaival éjjel-nappal szembesülő emberek pszichéjének és tudatának elkerülhetetlen változását, akkor cselekedeteik bizonyos magyarázatot nyernek. De nem igazolást. És csak azért sikerült elkerülni a polgárháborút, mert Putyin megértette és elfogadta ezt a logikát. Az elnök nem ment bele a zavargók démonizálásába, hanem elmélyült az állapotuk megértésében. Elvégre ő is harcos, harcos és hős. Végül is ő kezdte az egészet – és viseli érte a teljes felelősséget.”

Szóval a hazafiak hősök, mert vért ontottak a heves harcok mezején. Igaz, Bucsában, Mariupolban, Kramatorszkban, Kremencsukban és általában minden településen, amit sikerült elfoglaljanak, fegyvertelen civilek, asszonyok, öregek, gyermekek vérét, a nemi erőszakot és a fosztogatást sem kerülték, de Dugint azért tartják, hogy elmagyarázza a kellően tompa elméknek, hogy ez igenis jó és patrióta dolog, hiszen „a legjobbat akarták”. Hogy miképpen lehet gyilkosság, kínzás és nemi erőszak útján jót akarni, annak megfejtéséhez már olyan álfilozófus kell, mint emberünk, nekem konkrétan Csernomirgyin egyik sokat idézett mondása jut eszembe, ami viszont tökéletesen leírja a helyzetet:

„Хотели как лучше, а получилось как всегда.”

vagyis:

„A legjobbat akartuk – de úgy alakult, mint mindig.”

Háború esetében ugyanis a legjobb szándék is a legrosszabb eredménnyel járhat. Ezek szerint a Wagner zsoldosai a legjobbat akarták harc közben is, háborús bűnök elkövetése közben is, sőt, lázadás közben is? Ezt mondja az írás. De mivel úgy sikerült minden, ahogy szokott, valakinek meg kellett menteni a helyzetet.

„Persze, hogy a katonai zsarolásnak, a lázadók követeléseinek eleget tenni lehetetlen és helytelen dolog. Senki sem tette volna ezt. De Putyin volt az, akinek hazaszeretete, hazaszeretete, felelősségvállalása és győzni akarása mélyebbnek, teljesebbnek és alapvetőbbnek bizonyult, aki képes volt megoldani a végzetes konfliktust.

A majdnem végzetes konfliktus megoldásában óriási, sőt életmentő szerepet játszott Alekszandr Lukasenka elnök. Szerényen visszautasítja, hogy hősként ismerjék el, pedig pontosan az. Az Oroszország számára nehéz pillanatban ő bizonyult a legfőbb barátnak, államiságunk tartóoszlopának. Tisztelet és dicsőség neki ezért.”

Kell ez a nyalintás Minszk irányába, nagyon is kell, nem tudhatja Dugin, mikor kell futnia Moszkvából, és ahol Prigozsint befogadták, juthat még neki is egy kuckó vagy kemencesut, amiben elbújik. Nyugatra nem mehet, Kínában sem fogadnák tárt karokkal, Észak lakhatatlan, Délen maximum ajatollahnak állhatna: Belarusz viszont egy ideig megfelelne, persze, ha Moszkva kéri, akkor onnan is kiadják, akár mindkettőjüket is. De haladjunk, mert közeleg a magyarázat.

„Tehát nem ideológiák összecsapása volt ez, hanem két irányvonal összecsapása – a front maximalistái szembeszálltak a centrum mérsékeltebb és rugalmasabb politikájával, amely azonban ugyanazt a célt tűzte ki célul.”

Kedves Vlagyimir Vlagyimirovics, itt igazából mindenki jó gyerek volt, ne lövessen főbe senkit, jót akartunk, ha rosszalkodtunk is! De akkor ki tehet a bajokról?

„A következőkre hívnám fel a figyelmet: az elmúlt három évtizedben először fordult elő, hogy a liberálisok, akik az 1990-es években uralkodtak, és a 2000-es években döntő szerepet játszottak a Putyinnal szembeni ellenzékben, ezúttal nincsenek jelen. Teljesen kirekesztették őket az állam és a társadalom ideológiai életéből, és a közelmúlt förtelmes, de erőtlen fantomjának számítanak. Nincs helyük Putyin hazafias kurzusában, és a front számára egyszerűen közvetlen célpontok, még akkor is, ha nem hirdetik hangosan elveiket. Nem véletlen, hogy a Wagner-vonulást az igazságosság jelszava alatt tartották, és névlegesen az oligarchia és a korrupció ellen irányult, amelyek a hírhedt 1990-es évek egyenes folytatásai, a modern Oroszországban soha teljesen ki nem alvó, de abban semmilyen politikai pozíciót nem elfoglaló jelenségek. Az ideológiai terep Oroszországban ma visszafordíthatatlanul a hazafiság zónájába tolódott. És most már nem Oroszország támogatói és ellenzői (liberálisok és nyugatiak), hanem kizárólag hazafiak csapnak össze egymással – bár különböző nagyságrendben, különböző sebességgel.”

Egyértelmű: mindenről a liberálisok tehetnek, oly módon, hogy ott sem voltak. Oroszhonban egyrészt megszűnt az oligarchia és a korrupció (ettől az állítástól megrepedt a Cár-harang a Kreml udvarán, levált belőle egy hatalmas darab és Dugin tyúkszemére esett), másrészt mindenki patrióta, hazafi a csibész és hazafi a rendőr, ha kergetik egymást, az is csupa hazafiság. Liberálisok nincsenek, megszűntek, felszívódtak, mint egy vakbéltünet, tehát ők a hibásak.

„A lázadásnak vége. Oroszország megállta a helyét, és csak megerősödött, miután átment egy ilyen kemény próbatételen. Nemcsak Putyin győzött, bár ő mindenképpen győztes, és valójában senki sem kérdőjelezte meg a tekintélyét. A hazafias kurzus győzött. Nyilvánvaló, hogy a felkelők formális követeléseit nem fogják teljesíteni. De a Kreml nem mulaszthatja el levonni a következtetéseket a történtekből. Semmi sem marad a régiben. És a rendszerben elkerülhetetlenül jönnek a legkomolyabb változások. Ekkor mindannyian tudatosan a Győzelem zónájában fognak elhelyezkedni. Az igazságot nem lehet erőszakkal követelni, ezzel az állam létét veszélyeztetve – legádázabb ellenségeinek örömére. Különösen bűnös egy olyan ország és nép ellen lázadni, amely halálos háborút folytat a legerősebb ellenség – a kollektív Nyugat – ellen. De az is világos, hogy az igazságosság valójában hiányzik, méghozzá kritikusan. Putyin, miután megnyerte a második (nehezebb) csecsen hadjáratot, a tegnapi ellenfeleket hűséges híveivé tette, akik a különleges művelet során is hősöknek bizonyultak, életüket adták és vérüket ontották a nagy Oroszországért. És persze a mieink – a legmélyebb értelemben – Wagner katonái és mindazok, akik teljes lélekkel, teljes szívvel a győzelemre törekszenek. Ha társadalmunkban emelkedik az igazságosság szintje, különösen akkor, amikor a közelgő katasztrófa árnyékában néhány magas rangú személyiség (különösen az oligarchák közül) a legundorítóbb fényben tüntette fel magát, az csak megerősíti elnökünk amúgy is alapvető pozícióját, és a front hálás hősei lesznek a legmegbízhatóbb őrei, az új, igazi elit magja – ahogyan maga az elnök mondta egyenesen a katonákkal való találkozón.

Kétségtelen, hogy ebből a szörnyű válságból az ország és az állam megújulva, megerősödve és a győzelem útjának világosabb megértésével fog kikerülni. Hiába örültek az ellenségek, amikor a Wagner Moszkva felé tartó mozgását figyelték. A helyzet tisztázódott, és most már minden menetelésünk az ellenkező irányba indul majd.”

De menetelés előtt Oroszhon egy emberként öleli át az elnököt, Vlagyimir Vlagyimirovicsot, gyengéd szeretetük jeléül, hatalmas embertömeg nyüzsög majd egymás hegyén-hátán, mert „kicsi a rakás, nagyobbat kíván”, aztán a nagy összeölelkezés végén mindenki énekel, ahogy a valódi, Rejtő-féle Wagner úr mondaná. Leghangosabban az oligarchák énekelnek, akik az előző bekezdésben még ki voltak veszve, de ebben már rejtelmes módon feltámadtak.

Dugin tehát kimagyarázta magát a legjobb orosz hagyományoknak megfelelő módon, kifejtette, hogy mindenki ártatlan, de az oligarchákat és a liberálisokat kell hibáztatni, főleg, mert nincsenek és ezáltal összeesküdtek az állam ellen.

Nem értik? Mert nincs is mit. Összevissza beszéd az, amit a nagy pánszláv „filozófus” előadott, mentegetőzés, inkább illik udvari bolondhoz, mint ideológushoz.

És van egy rossz híren: Duginnak még a bolond státusáért is meg kell majd küzdenie. Pár nappal ezelőtt előkerült ugyanis pályatársa és valamikori legnagyobb riválisa, Szurkov a naftalinból (vagy inkább a házi őrizetből, ahova a Beszeda-ügy miatt került), szóval itt a konkurencia a nyakán. Ráadásul Szurkov Prigozsin simfelésével kezdte a nyilvános megszólalást, és korábban nem is állt módjában kompromittálódni a Wagner mellett, hiszen őrizet alatt állt.

Befizetnék a kettejük párbajára, annyi szent. Ha Putyinnak lenne humora, mármint olyan kegyetlen humora, mint Nagy Péternek volt, meg is rendeztetné, méghozzá a Luzsnyiki stadionban.

Minden pofon jó helyre menne, az is biztos.

Ha tényleg megrendezik a bolondviadalt, abbahagyom a jósolgatást.

Szele Tamás