Nagyon nehéz feladat elemezni Orbán Viktor mai, Tusnádfürdőn (azért se hívom Tusványosnak, ha egyszer nem ez a neve) tartott beszédét, ugyanis még műfajilag is besorolhatatlan, talán a szürrealista költészet és a tudományos fantasztikum határán mozog, a szónok idetévedt egy párhuzamos világból és most kissé el van tévedve.

Bevezetésként azonban jeleznem kell, hogy ez az egész fesztivál a magyar köztudatban – minden politikai oldalon – teljesen tévesen rögzült. Ez nem valamiféle „nacionalista seregszemle” vagy „összmagyar ünnep”, hanem egészen pontosan egy fesztivál, zenékkel, sörökkel, lángossal, aki szereti, vehet magának kürtöskalácsot és székely köményes pálinkát is, márpedig Orbán beszédében ez utóbbinak komoly szerepe lehetett, de alapvetően nem politikai jellegű. A végén valóban elhangzik egy Orbán-beszéd, meg közben is tartanak mindenféle politikai fórumokat, de ezeknek a látogatottsága összesen nem éri el például a Quimby-koncert közönségének a felét sem. Na jó, a Quimby legalább ad is valamit azért a pénzért, például a Tébolyda című örökbecsűt, ami talán a legjobban összegzi a ma elhangzott alapvetés lényegét.

Tehát szó nincs arról, hogy „egymillió határon túli magyar csápol Orbánnak”, már csak azért sem, mert akárhogyan is filmezze a Hír TV vagy az M1 (Leni Riefenstahl óta a kamera számára nincs lehetetlen), ezekre a beszédekre már jó ideje csak meghívóval, regisztrációval lehet bejutni. Mint a Telex is beszámol róla:

„Tusványos-veterán kollégáink szerint idén jóval több a kordon a nagyszínpad körül, mint korábban. Közvetlenül a színpad előtt egy kisebb karámot jelöltek ki, itt székeket is kapnak a hallgatók, azt veszi körül egy kicsit nagyobb karám, ahova szintén csak a meghívott vendégek jöhetnek be (innen közvetíthet a sajtó is), majd végül a tér maradék részén állhat a többi érdeklődő.”

Tehát a közönség körülbelül 800-1200 emberből állhat, ezeknek a nagyobbik része is vagy követségi alkalmazott, vagy annak családtagja, ángya, nénje, körösztanyja térgye kalácsa, vagy sajtómunkás, vagy biztonsági ember, vagy – politikus. De mindegy is, hiába beszélek én, aki milliósnak akarja látni ezt a babazsúrt, annak is fogja.

Orbán Viktor orientációs zavarait mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy úgy kezdte a mondókáját, miszerint:

„Jó napot, kedves táborlakók, román hadakon átvágva érkeztünk meg ide, szeretnénk őket fogadóbizottságnak látni, amire jó okunk van, mert a kereszténységért folytatott küzdelmünkben szükségünk lesz a román ortodoxiára is.”

– ami azért érdekes, mert Románia kellős közepén az tényleg figyelemre méltó, sőt, talán meglepő lett volna, ha Shaka Zulu várja Orbán Viktort, assegayjal a kezében, vagy a thébai Szent Sereg egy szál semmiben, esetleg maga Robert the Bruce, skót szoknyás-tartanos serege élén, de az adott földrajzi helyen egy román had egyáltalán nem lett volna váratlan jelenség. Csakhogy ez még had sem volt: a Mihai Tîrnoveanu féle Nemzet Útja (Calea Neamului) valamint az Ortodox Testvériség nevű szélsőjobboldali, tegyük hozzá, erősen oroszbarát szervezetek kezdetben mintegy harminc, de később is maximum hatvan tagja demonstrált. Ennyi ember nem had, és hát Orbán Viktor saját állítása szerint egyszer már kizavarta minden segítség nélkül, pusztán a szájával Magyarországról a Vörös Hadsereget is, szóval ez az „átvágás” neki nem lett volna feladat, kifejezetten a gyengeség jelének tekinthető, hogy egy ekkora hős egyáltalán megemlítette a dolgot. Az, hogy szüksége van a román ortodoxiára, az ő dolga, beszélje meg a nagyboldogságú Daniel pátriárkával, ő az illetékes, de az már jobb kérdés, hogy a román ortodoxiának szüksége van-e őrá: erősen elképzelhető, hogy nincs, mert nem volna mihez kezdjenek vele.

(Fotó: Pataky István, Maszol)

De lássuk, mi volt a mondókájának a lényege. Illetve, lényege nem volt, azzal a legjobb indulat mellett sem szolgálhatok, csapongott, mint pillangó a réten, témáról témára szállt, inkább csak részletek idézhetőek a beszédből, melyben szükségesnek tartotta megemlíteni, hogy kapott egy listát a román külügytől a kerülendő témákról. „Ne beszéljünk arról, ami román érzékenységet sérthet, ilyen a nemzeti szimbólumok.” Az eléggé példátlan volna, ha a román külügy előírná miről beszélhet egy másik ország miniszterelnöke, de valószínűleg nem erről lehetett szó, hanem a három nappal ezelőtti miniszterelnöki szintű tárgyalások alapján Ciolacu kormányfő meggyőződhetett arról, hogy partnere mindenre és bármire is képes, és úgy gondolhatta, aki ennyire, hm, felkészületlen, annak adjanak egy „puskát”, egy kis útmutatót, hogy legalább azt tudja, mit kéne elkerülnie. A kissé értetlen magyar minielnök meg felolvasta ezt a puskát. Mit csináljunk, van, aki annyira antidiplomata, hogy neki még súgni sem érdemes.

Aztán meghatározta – még mindig a listát felhánytorgatva – hogy mik a nyugati értékek. Szerinte ezek a migráció, az LMBTQ meg a háború, és azért nem kell őket rossz színben feltüntetni, mert megteszik azt maguktól is. Az egy dolog, hogy visszatalált régi rögeszméihez, de gondoljunk bele: ezt a Liberális Internacionálé valamikori alelnöke mondta a saját szájával. De ne legyünk vele teljesen igazságtalanok: Putyint ez alkalommal nem udvarolta körül, nem is lett volna rá ideje, mert inkább Kína iránti szenvedélyes (és valószínűleg plátói) szerelmét bizonygatta.

„A világ erőegyensúlya elmozdult, és ennek a következményeit nyögjük most. Több évtizedes történelmi nyugállapot után Kína elmozdította a világ egyensúlyát, ami Európa régi félelme volt. A döntéshozók három idősíkon döntenek: van a taktikai idő, a stratégiai idő és a történelmi idő. Ha rosszul sorolják be, a döntés nem várt következményekkel jár. Angela Merkel például rosszul sorolta be a migráció ügyét 2015-ben. Kína másként emelkedik fel, mint az Egyesült Államok. Az Egyesült Államok lett, Kína pedig van. Kína olyan problémát jelent, amit meg kell oldani, Kína termelési erőmű lett, és ezekben a percekben megelőzi az USA-t.”

Szóljon már neki valaki, hogy Teng Hsziao-ping, akinek irányítása idején talán lett volna ezeknek a gondolatoknak némi (nem túl sok) jogosultsága, már egy ideje elhalálozott, Kína jelenleg demográfiai és gazdasági, valamint egyes esetekben túltermelési válsággal küzd, szóval megvan a maguk baja, és tulajdonképpen a rivalizálásuk az Egyesült Államokkal is ezeknek a válságoknak a tünete: a kínai pártvezetés vékony selyemszálon egyensúlyoz egy lávató felett, szó nincs szuperhatalmi státusról, azzal küzdenek meg nap, mint nap, hogy minden polgárukat meg tudják etetni legalább kétszer és közben uralmon is maradjanak. De az Egyesült Államokat sem kímélte emberünk:

„Az USA a saját polgárháborúival úgy nőtt fel, hogy ő az első számú ország, a vezető gazdasági szerepe pedig a nemzeti identitása része, és amikor kihívások érték, azokat sorban visszaverték: a Szovjetuniót és az Európai Uniót is, de közben az látható, hogy az amerikai dominancia folyamatosan húzódik vissza, ez pedig láthatóan nem tetszik nekik. Csábító gondolat, hogy ott marad a világ tetején, de az élet igazsága az, hogy nincsenek állandó győztesek és vesztesek a világban. Még kellemetlenebb igazság, hogy a nemzetközi intézményekben is változás történik, hiszen Kína létrehozta a sajátjait. Ázsia és Kína felemelkedik, és eközben büszkeséget, ambíciót szabadít fel.”

Itt már érezhető a székely köményes hatása, amerikai polgárháborúból ugyanis tudtommal csak egy volt, de Orbán minimum kettőt lát belőle, míg Kínából felszabadul az ambíció, akár a vízből az oxigén és a hidrogén (csak akkor víz nem marad a végén, de ez már legyen Orbán baja). A kettős látás fokozódik:

„Kína távlati terve az, hogy újra naggyá tegyék az országukat. A középtávú programjuk pedig, hogy visszaállítsák a dominanciájuk Ázsiában. Mindemellett van ellenszerük az USA fő fegyverével, „az egyetemes értékek mítoszával” szemben. A kínaiak kinevetik az egyetemes értékek nyugati mítoszát, és ellenséges filozófiának tekintik a többi civilizációval szemben. Ebben a helyzetben nekünk, kisebbeknek nem osztottak lapot, de a nagyoknak el kellene fogadni, hogy „két Nap van az égen”, ez radikálisan más gondolkodás, mint az elmúlt pár száz évé. A két félnek egyenértékűnek kéne elfogadnia egymást.”

Mondom én, jó ital a köményes, de aki már két Napot lát tőle, az hagyja abba az ivását, mert megártott. Nem mellesleg, Kína orbáni értékeléséből egy szó nem sok, annyi sem igaz, viszont felfogható különösen durva diplomáciai sértésnek is, amit a kínai követség szóvá tehetne, legalább egy tiltakozó jegyzék erejéig, mert ennyire még a britek sem alázták meg őket a Gyöngy-folyó torkolatánál – hát mi az, hogy Kína kineveti az egyetemes értékeket? Dehogy neveti. Fittyet hány nekik, az igaz, főként gazdasági és politikai-hatalomtechnikai okok miatt, de ki nem neveti őket.

„Szorongás gyötri az Európai Uniót, és bekerítve érzi magát. Erre jó oka van szerinte, hiszen az unió 400 millió lakosa körül 7 milliárd ember van. Az Európai Unió jól látja magát: egy gazdag és gyenge unió.”

Most gondoljunk bele, Magyarország még ennél is rosszabbul áll: tízmillióan sem vagyunk, és körülöttünk van egyrészt 390 millió európai, másrészt az említett hétmilliárd ember mindösszesen. Csoda, hogy nem cserélünk percenként pelenkát. Aki annyira kicsi és gyenge, mint mi (Orbán logikája szerint) még az Európai Unióhoz képest is, az ne leckéztessen senkit. De leckéztet!

„Teszek egy ismeretterjesztő jellegű kitérőt: a nagy európai cégek nem akarnak leválni, már Oroszországból sem akarnak kijönni, 1400 cégnek csak a 8,5 százaléka vonult ki Oroszországból. Az ott maradt cégek 3,5 milliárd dollárnyi pénzt hagytak Oroszországban, ennek fényében az a támadás, amit az ukránok indítanak a szegény kicsi magyar OTP ellen, nem más, mint hungarofóbia, ezért ezt vissza is kell utasítanunk.”

Ez az állítás egyszerűen nem igaz, de az érvelés is hibás: az, hogy a negyven rabló útonállással szerezte a kincseit, még nem menti fel Ali babát, ha ő is rablásra vagy tolvajlásra adja a fejét.

„Birodalom vagy nemzetek, föderalisták és szuverenisták között kell választani a jövőben. A föderalisták ki akarják szorítani a szuverenistákat, ez történt Magyarországon is, ahol kormányváltást akartak, és ezért pénzelték az ellenzéket. Abban bízom, hogy a jövő évi EP-választás után egy számunkra kedvező egyensúlyi helyzet lesz Európában, és Lengyelországban, Ausztriában, Spanyolországban is nyernek a szuverenisták.”

Ebben már bízik egy ideje, csak sohasem jön össze, különben sem világos, mi lenne jó abban Magyarországnak, ha egy „szuverenista” Európában mindenki a maga pecsenyéjét sütögetné, amit a többiek csak szagolhatnának – nekünk még pecsenyénk se nagyon lenne. De ez a „nacionalista Internacionálé” is régi mániája, pedig hát súlyunk arányában mi ezen a szekéren maximum kerékkötők lehetnénk, igaz, hogy most is azok vagyunk. De mit üzen a magyaroknak?

„Azt az utat kell szem előtt tartani, amin 2010-ben elindultunk, amikor új korszakot nyitottunk. Bármilyen égzengés, villámlás, zivatar köszönt ránk, ezt nem szabad szem elől téveszteni. A szellemi alap az alkotmány, ami a legnyilvánvalóbban megkülönbözteti Magyarországot az unió más alkotmányaitól: a magyar középpontjában a mi áll, a többiben meg az én. Nekünk van egy közösségünk, életrendünk, kultúránk, nyelvünk. Az emberi életben azok a legfontosabb dolgok, amiket egyedül nem lehet megszerezni, ilyen a béke, család, közösségi szellem, még a szabadságot sem, mert az az ember, aki egyedül van, nem szabad, hanem magányos.”

Nos, eddig nem tudtam, hogy az Unió többi tagállamának nincs alkotmánya, illetve ha van is, az a miénkhez nem fogható. Mert a miénk mindenkire vonatkozik, a többieké meg – hát, a többieké is. Olyan törvény nincs, amit egyénre szabnak, illetve csak Magyarországon létezik ilyesmi, máshol az nem is lehetne törvény. De fontos a közösség, a többi ember, tagadhatatlanul fontos, hiszen ha például egy ostobaságokat fröcsögő politikusnak azt kívánom magamban, hogy éljen vadházasságban a kedves, elaggott nénikéjével, egymagában erre sem volna képes, kell hozzá a nénike is. Azt viszont már kívánhatom, hogy töltsön szenvedélyes éjszakákat saját magával, az kizárólag egyedül lehetséges.

„A mi alkotmányunk megerősíti a férfi és női mivoltunkat, mert ezt hívjuk családnak, de az alkotmány megerősítette a határainkat is. Csak közösségi, gyermekvédelmi alapon lehet szembeszállni az LMBTQ-propagandával. Nem döntöttünk rosszul, amikor a magyar alkotmányt 2011-ben megalkottuk.”

Ezek szerint akinek nincs családja, aki egyedülálló, az sem nem férfi, sem nem nő. Különben nézetem szerint meg is ette a fene azt a nemiséget, ami megerősítésre szorul, ráadásul alkotmányosra, aki ide jut, menjen inkább moziba, azzal jobban jár. És akinek a szexuális preferenciáit képes megingatni bármilyen „propaganda”, annak is inkább ajánlom a filmszínházat, mint az ágy örömeit.

„Mi nem kívánjuk, hogy mindenkinek ugyanaz legyen a hite, ugyanolyan családi életet éljen, de ahhoz ragaszkodunk, hogy van közös otthonunk, nyelvünk, kultúránk, és ez az alapja a magyarok biztonságának és jólétének, ezt mindenáron meg kell védeni. Nem engedünk sem politikai, sem pénzügyi zsarolásnak.”

Ennek így semmi értelme, senki sem akarta elvenni sem az otthonunkat, sem a nyelvünket, sem a kultúránkat, aki meg találkozik a biztonságunkkal és a jólétünkkel, szóljon nekik, hogy jöjjenek vissza, már régóta hiányoljuk őket.

„Tizenhárom éve építjük az új gazdasági rendszerünket. Az volt a tervünk 2010-ben, hogy olyan gazdaság legyen 2030-ra, amely kiszolgálja Magyarországot. A céljainkkal időarányosan jól állunk, a magyar gazdaság összteljesítménye tizenhárom év alatt megháromszorozódott. Az a cél, hogy 2030-ra 160 ezer milliárd forint legyen a magyar GDP. A magyar gazdaság exportját az elmúlt tizenhárom évben megdupláztuk, és az energiaimport függőséget is terv szerint csökkentjük. Az a cél, hogy a villamosenergia-importunk 2030-ra nulla legyen, épül Paks 2 és több erőmű.”

Boldog ember, tudja, hol lesz 2030-ban. Pontosabban: úgy tudja, az ország élén lesz, bár erre én nem fogadnék nagyobb összegben. De ő igen.

„A gazdasági célok elérését azonban két „bökkenő” is visszavetette: a Covid-járványot átvészeltük, azonban jött a háború, ami letérített minket az útról, ahová 2024 nyarán tudunk visszatérni, és a júniusi EP-választásra újra azon a pályán leszünk, amit 2030-ig elterveztünk, és akkor reményeim szerint jövőre Tusványoson már a 2040-ig tartó tervekről is beszélhetünk.”

Tervekről? Tervekről bármikor beszélhetünk, bármennyit, tetszőleges távra, én például hosszú ideje tervezem, hogy elutazok az Indiákra és tengeri rablónak állok, csak az életkorom már nem ideális ehhez, de ha még sok ilyen beszédet kell elemeznem, ennyi sületlenséggel, istenbizony belevágok, inkább a cápák és a kartács, meg a falábú, félszemű, kampókezű kapitány, mint ez.

Körülbelül ennyit mondott Orbán Viktor, de ennek legalább se füle, se farka, az ember kínjában a már idézett Quimby-számot dúdolgatja:

„A másik oldalon mindig fúj a szél
Sötét nyirkos köd szitál
Ingujjba rejtett altatókon él
Egy megtébolyodott világtalan király

Mesébe illő szereplők
Egyenként Kharón ladikján
Retúr jegyekkel farzsebükben
Integetnek, hogy milyen kár
- hogy itt maradtál”

Vigyél el innen, kicsi eső... vigyél messze innen el.

De az se rossz megoldás, ha őt viszed el, mondjuk Kínába, az elég messze van, csak már történjen valami.

Szele Tamás