Ma szenzációs hírek nincsenek, ellenben hét vége annál inkább van: jut időnk foglalkozni egy-két elméleti kérdéssel. Jelesül leginkább az ukrán–lengyel–orosz történelemmel, ugyanis akár a napi sajtót nézem, akár a magánemberek nyilvános megszólalásait, azt kell tapasztalnom, hogy a magyar közönségnek segédfogalma sincs szomszédai történelméről.

Ráadásul a jelenleg zajló háborút is sokan vezetik vissza olyan „történelmi” okokra, amelyeknek még az ellenkezője sem igaz: gondoljunk elsőként Putyin elnök tavalyelőtti cikkére, amely Ukrajna létezését és létjogosultságát is kétségbe vonja. De ez csak az első fecske volt, elég a magyar média jobbszárnyára vetni egy pillantást, és azt látjuk, hogy egymást kergetik a Moszkvából származó, inkább rosszul, mint jól lefordított rágalmak, amiket az olvasók magyarországi pártállásuk szerint fogadnak vagy utasítanak el. Hogy ezek még népmesének is gyengék, az senkit sem érdekel, ahogy a tények sem: ha hihetetlenek, annál inkább hisznek bennük, valamiféle tertullianusi „credo, quia absurdum est” jegyében – hát igen, hinni abban kell, ami abszurd, ami érthető, azt bőven elég tudni.

Elém került ennek jegyében a Carnegie Alapítvány honlapján René Nyberg írása, márpedig ő tudhat egyet-mást a kérdésről, hiszen hosszú ideig volt Finnország moszkvai nagykövete. Ő egy politikai állapot – a lengyel–ukrán–orosz „tragikus háromszög” – szempontjából elemzi annak történelmi hátterét, de bizony tanulságos dolgokat ír, amiket érdemes elolvasni is, megjegyezni is.

Zavarba ejtő Nyberg szerint, hogy az orosz történelem Nyugaton uralkodó ábrázolása még mindig az ősi Kijevtől Moszkváig és Szentpétervárig, majd ismét Moszkváig tartó egyenes út kanonizált leegyszerűsítése. Ez a mítosz a Kijevi Rusz szétszórt gyermekeinek újraegyesítéséről szól. Ezt a birodalmi orosz és sztálinista szemléletet vette át és tökéletesítette Vlagyimir Putyin orosz elnök, aki párhuzamot von Németország újraegyesítésével, és a német nép megértéséért folyamodik az orosz harmóniakeresés elfogadásához.

Bizonyos szempontból ez érthető. A történelmet a győztesek írják. De a Krím annektálása és a kimerítő dobásszi háború, most pedig az Ukrajna elleni teljes körű háború láttán kínos rádöbbenni, hogy elfogadtuk az orosz nézőpontot, amely két évszázadon át az interpretáció előjogával rendelkezett. Ez részben tudatlanságból, részben hanyagságból fakad.

Túlságosan leegyszerűsítő lenne azt állítani, hogy az orosz agresszió alapja a történelem ferde ábrázolása, bár a történelempolitika erős torzítása valóban befolyásolja a Kreml világképét. Azt az elképzelést, hogy Oroszország vagy birodalom, vagy nem létezik, az orosz propagandisták unalomig ismételgetik. Még ennél is elborultabbak azok a kijelentések, amelyek szerint Putyin nélkül nincs Oroszország. Zbigniew Brzezinski éleselméjű megfigyelése jól érzékelteti a lényeget: „Ukrajna nélkül Oroszország megszűnik birodalom lenni, de ha Ukrajnát alávetik, majd alárendelik neki, Oroszország automatikusan birodalommá válik” (Ennek az idézetnek bizonytalan a forrása – Sz. T.). Ugyanez a logika motiválta a birodalmi német vezérkart az ukrán szeparatisták támogatásában, ahogyan az első világháborúban a finn és a grúz szabadságharcosokat is támogatta.

Oroszország és Ukrajna története „összefonódott történelem” (histoire croisée), Andreas Kappeler professzor szavaival élve. Ez visszavezet minket Oroszország alapító mítoszaihoz, és ezek mítoszok. Egy gigantikus, 17,5 méteres Szent Vlagyimir-szobor leleplezése 2016-ban a Kreml Borovickij-kapuja előtt nem változtat azon a tényen, hogy Kijev Rusz nem volt sem orosz, sem ukrán. A keleti szláv törzsek ezeréves története arról szól, hogy Vlagyimir herceg Konstantinápolyból átvette a kereszténységet, szoros kapcsolatokat ápolt Európával, és harcolt az eurázsiai sztyeppéről származó nomád törzsek ellen, amíg Batu kán mongol seregének 1240-es támadása el nem hozta a Kijevi Rusz végét, és ki nem irtotta Kijev városát. Az Aranyhorda, a mongolok eltürkösödött kánsága elleni harc és az azzal való együttélés több mint két évszázadon át tartott. A távoli, nyugati Rusz területei körülbelül egy évszázadig maradtak önálló államok, mielőtt Lengyelország bekebelezte volna őket.

A történelem fontos fordulópontja a Kijevi Rusz örökösödési igénye. E fejedelemségek összevonásának nagyobbik része az úgynevezett Litván Rusz lett; az északkeleti terület Moszkóviaként konszolidálódott; a nyugati fejedelemségek pedig a Galíciai Királyságot alkották. Ezzel kezdetét vette a három keleti szláv törzs között az elsőségért folytatott harc: Oroszok (vagy nagyoroszok), ukránok (vagy ruszinok vagy kisoroszok, ahogyan őket nevezték) és fehéroroszok.

A vallás és az ortodox egyház szerepe döntő szerepet játszott a Kijevi Rusz utódállamainak fennmaradásában. Az ortodoxia volt a fejedelemségek társadalmi összetartó ereje, és ezt a tatár főurak is elfogadták. Még Szarajban, a Horda hatalmas fővárosában, a Volga alsó folyásánál is volt ortodox püspökség.

Az ezeréves orosz történelmet ünneplő emlékmű az ősi Velikij Novgorod városában szemlélteti a Litván Rusz jelentőségét az orosz történelemben. A szobrot 1862-ben avatta fel II. Sándor, és több sorban valós és mitikus történelmi személyiségeket ábrázol. Köztük van három litván nagyherceg, kezdve Gediminasszal (1316-1341), a Litván Nagyfejedelemség alapítójával. Legnagyobb kiterjedése idején, a XV. században a nagyhercegség Európa legnagyobb állama volt, területe a Balti-tengertől a Fekete-tengerig terjedt. A Litván Rusz meghatározó szerepet játszott az Aranyhorda és utódai, különösen a Krími Kánság elleni harcban. A fejedelemségek összefonódó történelmét jól mutatja, hogy a Gediminidák a moszkovita arissztokrácia egyik fő családja. A másik kettő a Rurikidák (a Kijevi Rusz alapítói és uralkodói) és a Dzsingiszidák (a mongol kánok leszármazottai).

De ki volt a Kijevi Rusz igazi utóda és az orosz földek igazi összegyűjtője? Ez a kérdés évszázadokon keresztül vitatott kérdés a történelempolitikai vitákban, és az is marad. A galíciai fejedelemség és királyság, történelmi nevén a Ruszin Királyság (Korolevsztvo Rusĭ), azért tekintette magát az igazi utódnak, mert jóval előbb szabadult meg a tatár uralom alól, mint a vlagyimiri-moszkvai fejedelemségek, amelyek a tatároknak való évszázados kitettség és a tatárokkal való együttélés által befolyásolt saját gyökereikből nőttek ki.

A litván uralkodónak a Kijevi Rusz örökösének igénye meggyengült, miután Jogaila nagyherceget 1386-ban lengyel királlyá választották, és a litván elittel együtt áttért a katolikus hitre. A XIV. század folyamán a mai Ukrajna területét Litvániához és Lengyelországhoz csatolták. Az egyetlen kivétel Kárpát-Ukrajna volt, amely a trianoni békeszerződésig (1920) a Magyar Királysághoz tartozott, és csak 1945-ben vált Szovjet-Ukrajna részévé. Az 1596-os lublini unió létrehozta a Lengyel-Litván Uniót, amelynek belső határa a Pripjaty-mocsarak mentén húzódott, így a mai Litvánia és Fehéroroszország litván fennhatóság alatt maradt, Ukrajna pedig Lengyelország része lett.

Rettegett Iván volt az, aki legyőzte az Aranyhorda utódait, és maga is „fehér kánná” vált. Kiterjesztette a moszkvai uralmat az Urálig és azon túl, egészen a Kaszpi-tengerig, a perzsa világ felé fordítva a moszkovita arculatot. A Volga folyó a szaracénok kereskedelmi útvonalává vált. Nyugaton az orosz cárság a katolikus Lengyel–Litván Unióval állt szemben. Az igazi összecsapás, amely kialakult, az ortodox Oroszország és a katolikus Lengyelország közötti harc volt. A fehérorosz és különösen az ukrán területek a kettő közé szorultak.

Oroszország belső összeomlását Rettegett Iván utódainak uralkodása alatt és a Rurik-dinasztia végét Zavaros Idők (Szmuta) néven ismerjük. Ez Moszkva lengyel és svéd megszállásához vezetett, és lengyel kísérletekhez, hogy manapság „ál-Dmitrij” néven ismert szélhámosokat ültessenek az orosz trónra. A lengyelek legyőzése döntő fordulópont volt az orosz történelemben. Ez egyben a Romanov-ház uralmának kezdetét is jelentette. A tizenhetedik és tizennyolcadik század megszilárdította Oroszországot, mint európai nagyhatalmat, amely birodalommá fejlődött, de soha nem vált nemzetállammá.

Az 1648-1657-es kozák felkelés, amelyet Bohdan Hmelnyickij kozák hetman vezetett, Kelet-Európa legnagyobb felkelése volt. Kezdetben nem Lengyelország ellen irányult, hanem a lengyel katolikus szlachta (nemesi birtokosság) uralma ellen az ukrán ortodox lakosság felett. A Dnyeper bal partján a kozák hetmanátus, egyfajta proto-ukrán állam létrehozásához vezetett.

Az ukrán történetírásban a kozák hetmanátus a Kijevi Ruszból a Galíciai Királyságba vezető híd következő ívét jelenti. A tizennyolcadik században a Hetmanátus volt az egyetlen olyan régió, ahol a földbirtokos elit osztozott a lakosság kultúrájában. Galíciában például a katolikus lengyelek vagy a polonizált ukrán nemesek voltak a dominánsak.

A lengyelellenes felkelés sikere, valamint az Oroszország és Svédország által Lengyelország ellen vívott, egyidejűleg zajló háborúk véget vetettek a lengyel aranykornak, és a lengyel hatalom világi hanyatlását okozták a lengyel történelemben „Özönvízként” ismert időszakban. Száz évvel később Lengyelországot felosztották Oroszország, Poroszország és Ausztria között. A legfontosabb, hogy a háborúk a Dnyeper jobb partjának későbbi bekebelezéséhez vezettek az oroszországi cárságba. A kozákok az 1654-es perejaszlavi egyezményben hűséget esküdtek a cárnak, miközben széles körű autonómiát tartottak fenn egészen a Nagy Északi Háborúig, amelynek során Ivan Mazepa kozák hetman átállt és csatlakozott XII. Károly svéd királyhoz. Miután I. Péter 1709-ben Poltavánál legyőzte a svéd hadsereget és kozák szövetségeseit, a „mazepista” az orosz nyelvben az „áruló” szinonimájává vált. Nem meglepő, hogy Oroszország és Ukrajna nem tudott megegyezni a poltavai csata háromszázadik évfordulójának 2009-es közös ünnepléséről. II. Katalin 1764-ben megszüntette a Hetmanátust, amely ekkorra már elvesztette jelentőségét.

Az egyenlőségben és testvériségben élő szabad kozákok mítosza ma is Ukrajna központi nemzeti szimbóluma. Erre hatott a Lengyel nemesi köztársaság arisztokratikus politikai kultúrája, és szembeállította a cári Oroszország központosított önkényuralmával. Oroszországban a kozákság mítosza a birodalom határait védelmezők története.

A metaforaként választott „tragikus háromszöget” az ukránok által évszázadokon keresztül érzett kettős nyomás illusztrálja, de ami fontos, ma már nem ez a helyzet, mert a lengyel–ukrán feszültségek már a múlt ködébe vesztek. Az ukrán elit polonizációja és/vagy ruszifikációja következett be. A vallás minden esetben fontos, bár változó szerepet játszott. Az Orosz Birodalom szívesen integrálta a lutheránus német-balti elitet, később pedig a cári hadseregben szolgáló finneket. Ugyanez vonatkozott a különféle keresztény bevándorlókra, tudósokra és katonatisztekre is. Az egyetlen követelmény a császár iránti hűséges szolgálat volt. Az ortodox ukránok esetében még a nyelvi akadály is elhanyagolható volt, bár a korai Romanov-korszakban az ukrán ortodoxoktól újrakeresztelkedést követeltek meg. A császári mentalitás élénken tükröződik Joseph Roth Radetzky March című regényében, amelyben Trotta kormányzó dühösen tagadja a nemzet létezését. Számára a nemzet egy „cseh találmány”. „Csak a császár és a nép (nur der Kaiser und das Volk) létezik” – mondja.

Történelmi tény, hogy a Dnyeper jobb partján az oktatás színvonala magasabb volt, mint a moszkvai területen, amely a tatárokkal való évszázados harcok és együttélés során elvesztette kapcsolatát Európával. Ezt drámaian mutatták az 1660-as évek liturgikus reformjai, amelyek végül az orosz ortodox egyházban raszkol néven ismert tartós szakadáshoz vezettek. A magasan képzett ukrán papság a nyugati gondolkodást és a görög világgal való kapcsolatot jelentette, amelytől Moszkva a saját elzárkózása miatt el volt vágva. A Lengyel–Litván Unió intenzív kulturális kapcsolata Európával szintén hatással volt az ortodox papságra.

Fontos megjegyezni, hogy a császári orosz uralom kiterjedt arra, amit ma Kelet- és Közép-Ukrajnának nevezünk, és később, az oszmánokkal vívott újabb háború után a Fekete-tenger partvidékére is, de arra a területre, amit ma Nyugat-Ukrajnának nevezünk, nem: Galícia–Volhínia továbbra is Lengyelország része maradt. Nyugat-Ukrajna szovjet fennhatósága csak 1939-ben és 1945-ben alakult ki. Galícia lakossága – röviden a rutének (vagy ruszinok) - és nyelvük képezte a modern ukrán nyelv alapját.

A breszti unió (1595-1596) során a ruszin egyház görögkatolikus és görögkeleti fennhatóságokra szakadt. Ez volt az a történelmi fordulópont, amikor a Lengyel-Litván Nemzetközösség ruszin földjein élő ortodox hierarchák többsége Konstantinápolyból Rómába, az Ökumenikus Patriarchátusból a Szentszékhez helyezte át egyházi fennhatóságát. Ezt az uniót támogatta III. Zsigmond lengyel király és Litvánia nagyhercege, de ellenezte az ukrán önrendelkezésért induló kozák mozgalom. Az ukrán görögkatolikus egyház, vagy más néven unitus egyház, a görög rítushoz ragaszkodik és elfogadja a papi házasságot, de teljes közösségben van a Szentszékkel. Az unitus egyházat az orosz uralkodók soha nem tűrték meg, és a szovjet rendszer is betiltotta. A Szovjetunió összeomlása és Ukrajna újra függetlenné válása után az egyház újjáalakult, és ma Ukrajna harmadik ortodox egyházát alkotja.

Bizonyos értelemben az unitus egyház, marginális szerepe ellenére, a mumust szimbolizálja az orosz nacionalizmus számára: Róma, a latinok, a jezsuiták, a pápisták és a katolikus Lengyelország mind bele tartozik így vagy úgy. A lengyel származású Zbigniew Brzezinski 1977-es kinevezése Jimmy Carter amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadójává és egy évvel később, 1978-ban a lengyel pápa, II. János Pál megválasztása véletlen egybeesés volt, de a Kreml ideológusai, mint például Mihail Szuszlov, baljós összeesküvésnek tekintették.

A felosztott Lengyelország a bécsi kongresszus után Kongresszusi Lengyelország néven királyságként alakult újjá, amelyet politikai és dinasztikus unió kötött az Orosz Birodalomhoz. Az 1830-1831-es és az 1863-1864-es lengyel lázadások leverése az autonómia minden maradványának felszámolását eredményezte. Lengyelországot 1888-ban átnevezték Visztula-földre („Priviszilinszki terület”).

A ruszifikáció volt az ösztönös orosz válasz a lázadásokra, de Lengyelországban előreláthatóan korlátozott eredménnyel. Bár a lengyel arisztokrácia egészen a bolsevik forradalomig földbirtokkal rendelkezett Ukrajnában, a lengyel kísérletek, hogy az ukrán parasztokat bevonják a felkelésbe, kudarcot vallottak. Az orosz gyűlölet minden ukrán kulturális törekvés ellen irányult. Ez az orosz uralom alá került unitusok „ortodoxizálására” irányuló koncentrált erőfeszítéseket eredményezett. Paradox módon a Habsburgok ugyanazért támogatták az unitusokat Galíciában, amiért Oroszország üldözte őket: a jól szervezett lengyel függetlenségi mozgalom ellensúlyaként tekintették őket.

Ukrajna védelme a lengyel befolyással szemben évtizedekre az orosz politika vezérmotívumává vált. Ez vonatkozik az ukrán nemzeteszme kialakulására és az ukrán írásbeliség megjelenésére is. Tarasz Sevcsenko irodalmi örökségét a modern ukrán irodalom alapjának tekintik. Egy 1863-as császári ukáz betiltotta az ukrán nyelvű vallási és oktatási irodalmat, kivéve a szépirodalmi műveket. Az ukrán nyelvű tankönyvek és kezdő szintű könyvek növekvő számának okát „a lengyelek politikai érdekeiben” és egyes „kisoroszok szeparatista szándékaiban” látták. Ezt Pjotr Valujev orosz belügyminiszter így foglalta össze: „Külön kisorosz nyelv soha nem létezett, nem létezik és nem is fog létezni, a köznép által használt nyelv pedig nem más, mint a lengyel befolyás által megrontott orosz”. Ez az ítélet egészen az 1905-ös első orosz forradalomig érvényben maradt, amikor az Orosz Tudományos Akadémia az ukrán nyelvet („kisorosz” néven) önálló nyelvként ismerte el.

Az első modern ukrán állam 1918-ban emelkedett ki a császári Oroszország romjaiból, de aztán a Vörös Hadsereg leverte. Az ukrán államiság és függetlenség emléke azonban nem veszett el, több szempontból is emlékezetes például Szimon Petljurának, az Ukrán Néphadsereg parancsnokának és az Ukrán Népköztársaság elnökének neve a függetlenségi háborúk idején. Az 1921-ben véget ért lengyel-szovjet háborúban az egykori osztrák Galíciát Lengyelországhoz csatolták. Az Ukrán Népköztársaság szimbólumai – a kék és a sárga szín, az arany háromágú szigony mint címer és a hrivnya mint nemzeti valuta - akkor kerültek újra bevezetésre, amikor Ukrajna a Szovjetunió összeomlása után visszanyerte függetlenségét.

Putyin Lenint hibáztatja a Szovjetunió bukásáért, és egyfajta kifacsart logika szerint igaza is lehet. A bolsevikok vezették be az elszakadás jogát az államalkotó szovjet köztársaságok számára, ami 1991-ben meg is valósult. Ráadásul a bolsevikok olyan államot építettek, amelyben a belső határok az etnikai megosztottságot követték. Ezzel párhuzamosan Lenin és Sztálin is folytatta a nagyorosz sovinizmus elleni harcot. Az eredmény Ukrajna és Fehéroroszország hajnala lett, mivel elismert etnikai alapú entitások voltak.

A korenizatszija (szó szerint: „gyökeret ereszteni”), vagyis a nativizálás volt a korai bolsevik nemzetiségi politika, amely Ukrajnában, Fehéroroszországban és minden szovjet köztársaságban és autonóm egységben lehetővé tette a helyi nyelvek oktatását és kultúrájuk népszerűsítését. Terry Martin a Szovjetuniónak ezt a szakaszát „pozitív diszkriminációs birodalomként” jellemzi. Az ukrán nyelv egy, főként a parasztok által használt dialektusból Szovjet-Ukrajna hivatalos nyelvévé vált. Mindennek az 1930-as évek közepén Sztálin terrorja és a különböző nemzetiségek deportálása vetett véget. A legsúlyosabban érintett nemzetiségek a szomszédos országokból származó kisebbségek voltak: A lengyelek, a lettek és a finnek, a németekről nem is beszélve. A szovjet hazafiság zökkenőmentesen kapcsolódott a császári orosz hazafiság hagyományaihoz.

Az ukrajnai kényszerkollektivizálás okozta hatalmas éhínség (Holodomor) idején Sztálin emlékeztette megbízható segítőjét és Szovjet-Ukrajna pártfőnökét, Lazar Kaganovicsot Ukrajna fontosságára, mert „Pilsudsky nem tétlenkedik”. Sztálin Ukrajnát, akárcsak Putyin, főként Lengyelország szomszédjának látta. Nyikolaj Osztrovszkij klasszikus sztálinista regényének (Az acélt megedzik) van egy sokatmondó passzusa, amelyben a főhős szülőföldjéről származó ismerősöket lengyel diplomataként azonosítják egy fényűző vasúti kocsiban, és árulóként kezelik őket.

Vjacseszlav Molotov szovjet külügyminiszter szavai, miszerint Lengyelország Versailles fattya, összefoglalják a második világháborúhoz vezető utat. Lengyelország negyedik felosztása Galíciának a Szovjetunióhoz való csatolásához vezetett. Ukrajna legvadabb gerillaerői Galíciából származtak, és Sztyepan Bandera vezetésével a háború különböző szakaszaiban harcoltak a németek és a szovjetek, de a lengyel alakulatok ellen is. Bandera az árulókra használt orosz szókészletet egy újabb szinonimával gazdagította: „banderovci”, a „mazepiszti” és a „petljurovci” szavakkal azonos értelemben.

A szovjet megszállókkal szembeni ellenállás Nyugat-Ukrajnában és Litvániában tovább tartott, mint más bekebelezett területeken, egészen az 1950-es évek elejéig. Szerhij Plokhy szerint Nyugat-Ukrajnát belső határvidékké alakították, ahol a rezsim az Ukrajna többi részén folytatott politikától eltérő politikát folytatott.

Nem meglepő, hogy a jelenlegi háborúban az orosz–ukrán–lengyel háromszög meghatározó. Lengyelország Ukrajna legelkötelezettebb barátja, és a lengyel-ukrán határ hátországa minden nyugati – halálos és nem halálos – segítség központja. A legendás éjszakai vonatjárat Kijevbe éppen a lengyel határon túlról indul.

A határok drámai eltolódása a második világháború után figyelemre méltó módon változtatta meg Lengyelországot. A történelem során először Lengyelország szinte teljesen egynemzetiségű és egyvallású lett. Amikor a Szovjetunió elvesztette külbirodalmát, a Varsói Szerződést, majd nem sokkal később a belső birodalmát is, megnyílt az ukrán–lengyel határ. A Lengyelországban dolgozó ukránok száma gyorsan nőtt. A vízumkorlátozásokat 2017-ben feloldották.

A legfontosabb, hogy amikor Ukrajna 1991-ben újra felemelkedett, a lengyel kérdés feleslegessé vált, mert Lengyelország elismerte az ukrán határt. Timothy Snydert idézve, ez „egy lengyel antiimperialista lépés volt - önmagukkal szemben”. A Solidarnosc mozgalom szellemi eredménye volt, hogy újragondolták a lengyel–ukrán viszonyt.

Az EU-Ukrajna társulási megállapodásról 2013-ban folytatott tárgyalások drámai véget értek, és 2014 februárjában a Majdan-forradalomhoz vezettek, amely megdöntötte Viktor Janukovics elnök Moszkva-központú bábrendszerét. A mindig éber orosz propaganda történelmi utalásokkal tarkított szitokszót talált ki. Új „poltavai koalíciónak” nevezte az EU azon kísérletét, hogy Ukrajnát közelebb vonzza az EU-hoz, mivel a megállapodás legaktívabb támogatói Lengyelország és Svédország voltak.

2014-ben, a Krím annektálása és a Donbasz bekebelezésén túl egy új „Novorosszija” létrehozására, vagyis Ukrajna Fekete-tengertől való elvágására tett kísérlet után Vlagyimir Zsirinovszkij nacionalista orosz politikus levelet írt a lengyel szejm marsalljának, amelyben azt javasolta, hogy Lengyelország csatlakozzon Ukrajna feldarabolásához. A Frankfurter Allgemeine Zeitungnak adott nemrégiben megjelent interjújában (2023. május 11.) a moszkvai Lengyel Kulturális Központ egykori vezetője azt állította, hogy Putyin ugyanezt a geopolitikai szempontból archaikus javaslatot tette Donald Tusk miniszterelnöknek, aki bölcsen úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja az ajánlatot.

Akárhogy is, Putyin soha nem gondolta volna, hogy az általa kirobbantott háború gyökeresen megváltoztatja Európát. Finnországot és Svédországot a NATO-ba terelte, és megnyitotta az ajtót Ukrajna uniós tagsága előtt. Amikor a háború véget ér, Oroszország a határainál két katonailag elkötelezett, ütőképes szomszéddal fog szembenézni, akiknek közös ellenségük van. Lengyelországot és Ukrajnát erősebben összekötötte, közelebb állnak egymáshoz, mint a történelem során bármikor.

A háromszög metaforája ezzel megszűnik. A háromszög ellaposodott, és csak két pólus maradt.

Ezt találja fontosnak tehát René Nyberg, és valljuk meg: ez a megközelítés nem csak a magyar, de a nyugat-európai vagy amerikai elemzések között is ritka, ugyanis történelmi hátteret ad a jelenleg zajló eseményeknek, sőt, sok érthetetlennek tűnő jelenséget meg is magyaráz.

Nem is fogják sokan magukévá tenni – nekik marad a propaganda, ami jóval kevésbé terjedelmes, jóval egyszerűbb és velejéig hazug magyarázatot képes adni mindenre és bármire.

Legfeljebb nem igaz a magyarázat. Kit érdekel?

Minálunk senkit, máshol sem sokakat.

Szele Tamás