Akkor ma kezdjük a napot egy kis rendcsinálással, mert kezd ellepni minket a hazugság és a mocsok áradata. Mindenki ismeri az elmúlt néhány nap legnagyobb vihart kavaró botrányát: a tizenegyedikesek számára készült orosz tankönyvben 1956-ot „fasiszták lázadásának” nevezte Megyinszkij, Putyin tanácsadója, az orosz Elnöki Adminisztráció egyik vezető munkatársa.
A hír igaz, csak jó magyar szokás szerint mindenki értelmezni kezdte – különben teljes joggal –, tömegével háborodtak fel a magyar állampolgárok, közöttük én is, aki csak számít, mind mondott a dologról valamit, aki nem számít, az meg pláne. Tisztán csak akkor láthatunk a kérdésben, ha végigkövetjük a hír útját. Ez az írás ennyivel foglalkozik, azt nem is érinteném, hogy mennyiben volt 1956 fasiszta megmozdulás, mert semennyiben, 1956-nak egyszerűen nem is volt egységes politikai jellege, illetve ha a résztvevők többségének véleményét nézzük, valamiféle élhető szocializmust-szociáldemokráciát szerettek volna, aktív munkástanácsokkal, többpártrendszerrel, katonai semlegességgel. Ezek viszont nem a fasiszta államra jellemző jegyek, sőt.
De lássuk a hírt. Először a G7-ben jelent meg, onnan vette át a magyar sajtó nagy része (meg persze egymástól). A G7 világosan bemutatja forrását:
„Miután a Meduza szerkesztőségén keresztül hozzájutottunk az új tankönyvhöz, először azt néztük meg, milyen magyar vonatkozások vannak benne. A leghangsúlyosabb rész 1956 tárgyalása (bár csak két bekezdés szól róla), amit a ledöntött Sztálin-szobor fotójával illusztrálnak.”
Jegyezzük meg ezt a pár szót: „a Meduza szerkesztőségén keresztül hozzájutottunk az új tankönyvhöz”. Tehát a tankönyv a forrás, nem a Meduza, a Meduza csak elküldte a kötetet. Menjünk tovább. A magyar sajtóban egyhangú volt a felhördülés, kivételesen egyetértett a kormányoldal az ellenzékkel és a független lapokkal: a sértés tűrhetetlen. Az Oroszországi Föderáció budapesti követsége kotlott egy darabig a dolgon, aztán kiköltött egy záptojást, bocsánat, egy hivatalos nyilatkozatot, idézzük ezt is – bocsánat, hosszú lesz, de ilyen ügyekben elengedhetetlen a pontosság.
„Nagykövetségünket többen azzal a kéréssel keresték meg, hogy kommentálja az Oroszországban kiadott új történelemtankönyvvel kapcsolatos magyar médiamegjelenéseket. Jelen bejegyzésben igyekszünk válaszolni minden feltett kérdésre. Az egyszerűség kedvéért támpontul Tompos M. úrnak az Oroszországi Föderáció magyarországi nagykövetéhez intézett nyílt levelét használjuk, amely elég átfogóan tükrözi az aggodalmak egész sorát.
Kezdjük azzal, hogy a velünk szemben megfogalmazott kritika sajnos egy olyan magyar hírportál közlésén alapul, amely – talán szándékosan, talán tudatlanságból – információforrásként és politikai kísérő narratívaként a lettországi székhelyű Meduza internetes kiadványt használta fel, amely oroszellenes hamis hírek gyártására és terjesztésére szakosodott, amiért Oroszországban méltán minősül külföldi ügynöknek.
Ez az anyag különösen az 1956-os magyarországi eseményeknek a kontextusból kiragadott, és az orosz álláspontot szándékosan negatívan bemutató értékelését tartalmazza. Ezzel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy a tankönyv augusztus 8-án Moszkvában tartott bemutatóján elhangzott, hogy az orosz sajtóhoz a tankönyvnek „legalább tíz különböző” tervezete jutott el. Nehéz megítélnünk, hogy a cikk megírásához melyik tervezetből indultak ki, de az általunk ismert tankönyvtervezetek egyike sem nevezi „fasisztának” az „56-os forradalmat” (ami a tankönyv végleges változatát illeti, az még nem jutott el a Nagykövetségre). Mindez a „súgóposta” gyerekjátékra emlékeztet bennünket, amikor egy szót vagy mondatot „a szomszéd fülébe” súgnak, és a végeredmény egyáltalán nem az, amit az elején mondtak.
A modern Oroszország ugyanis változatlan tisztelettel viseltetik a magyar nép történelmi emlékezete iránt, és elismeri, hogy közös történelmünkben vannak összetett kérdések, amelyek közé joggal sorolják az 1956-os eseményeket is. Ezért mindig is nagyon óvatosan és odafigyeléssel közelítettünk a kérdéshez, nem hagytuk, hogy azt politikai célokra használják fel, és a múlt eseményeit mai szemszögből, a történelmi kontextusból kiragadva vizsgálják. Ugyanígy elfogadhatatlan számunkra a történelemnek konjunktúralovagok általi átírása, a kényelmetlen tények elhagyása, és az aktív résztvevők szerepének elhallgatása. Itt alapvetően fontos, hogy levéltári anyagokra, kortársak tanúságtételére támaszkodjunk.
Ami Tompos M. úr azirányú aggodalmait illeti, miszerint Oroszország elnöke „visszasírja a Szovjetuniót”, szeretnénk tisztázni: Putyin úr szerint a Szovjetunió összeomlása „geopolitikai katasztrófa” volt, amelynek következtében 25 millió orosz nemzetiségű és oroszul beszélő állampolgárt fosztottak meg hazájától, akik ezáltal egyik pillanatról a másikra szülőföldjük határain kívül találták magukat. Sokan közülük „másodrendű állampolgárrá” váltak, mint történt ez például az „ultrademokratikus” balti államokban és Ukrajnában. Honfitársainknak ezzel kapcsolatos érzései érthetőek és együttérzést keltenek minden magyar emberben, akinek szívét hazaszeretet tölti el, aki szereti népét és nemzetét; mindazokban, akiket nyomaszt a „trianoni tragédia”, amelynek következtében Magyarország nemcsak területének jelentős részét, hanem lakosságának több mint felét is elvesztette (Tompos úr tájékoztatására: Oroszország nem vett részt a „trianoni békediktátumban”).
Végezetül nem mehetünk el az orosz Nagykövetség munkatársainak a Terror Házába történt tréfás meghívása mellett. Az ebben a múzeumban található kiállítást jól ismerjük, ám úgy véljük, az aligha szolgálhat egy ilyen nem helyénvaló „humor” alapjául. De bízzuk ezt Tompos M. úr lelkiismeretére.”
Ebből minket most kutatási szempontból az a bekezdés érdekel csak, miszerint:
„Kezdjük azzal, hogy a velünk szemben megfogalmazott kritika sajnos egy olyan magyar hírportál közlésén alapul, amely – talán szándékosan, talán tudatlanságból – információforrásként és politikai kísérő narratívaként a lettországi székhelyű Meduza internetes kiadványt használta fel, amely oroszellenes hamis hírek gyártására és terjesztésére szakosodott, amiért Oroszországban méltán minősül külföldi ügynöknek.”
Nem, nem a Meduza volt az információforrás, még kevésbé a kísérő narratíva szerzője. A Meduza valóban egy emigráns orosz ellenzéki orgánum, kiváló szerzőkkel, remek írásokkal, valóban Rigába menekült a szerkesztőség, de hamis híreket nem közöl, mikor – igen ritkán – téved, akkor is mindig helyreigazítást tesz közzé, de ez évente egyszer-kétszer, ha megesik. Ráadásul az nagyon is igaz, hogy az új orosz nacionalista tantervvel bőven foglalkozik, de Magyarországról vagy 1956 megítéléséről egy szót sem írtak. Szóval, nem is lett volna mit átvenni tőlük, ahol nincs, ott ne keress. Az meg mégis nevetséges ötlet volna, hogy külön nyomtattak egy több száz oldalas tankönyvet, kizárólag azért, hogy átverjék a magyar sajtót.
Itt érünk el ahhoz a ponthoz, ahol most a magyar közönség toporog. Ugyanis egy állítás áll szemben egy tagadással, és az oroszbarátok, vatnikok legfőbb argumentuma az, hogy ha létezik a tankönyv, ám mutassák meg nekik.
Kérem, nagyon szívesen. Ezer örömmel.
A tankönyv létezik és pontosan azt írja benne, amit a G7 idézett.
Én magam egy úgynevezett inverz kereséssel jutottam a nyomára, a G7 írásában szereplő képben található szövegre kerestem, és lám: egy másodperc alatt meglett, nyilvános is, ahogy ez egy tankönyvhöz illik, itt található, elérhető.
Akkor mit is olvashatunk ebben az általam kiemelt, keretes részben?
„Снесённый памятник Сталину в Будапеште. Венгрия. 1956 г. Восставшие радикалы, среди которых было немало бывших бойцов вооружённых формирований ещё фашистской Венгрии, «отметились» в ходе восстания не только вандализмом против советских памятников и символов, но и многочисленными убийствами представителей Венгерской партии трудящихся, сотрудников органов правопорядка и членов их семей. Жертвами зверских расправ становились даже солдаты-срочники, охранявшие режимные объекты.”
Vagyis:
„Lerombolt Sztálin-emlékmű Budapesten. Magyarország. 1956. A lázadó radikálisok, akik között sokan a fasiszta Magyarország fegyveres erőinek egykori harcosai voltak, a felkelés során nemcsak a szovjet emlékművek és szimbólumok megrongálásával „tették le a névjegyüket”, hanem a Magyar Dolgozók Pártja képviselőinek, rendfenntartó erők tagjainak és családtagjaiknak számos meggyilkolásával is. Még a rezsim létesítményeit őrző sorkatonák is brutális mészárlások áldozatai lettek.”
Erről beszéltünk, kérem, semmi másról. Az idézet létezik, és pont annyira sértő, ahogy azt elsőre találtuk, benne van a tankönyvben, mely szintén létezik, be is mutatom. Szóval, nem érdemes fölényeskedni, fröcsögni, a G7 munkatársát kikezdeni, átkozni a független sajtót: Megyinszkijt tessék szidni, aki volt kulturális miniszter létére is marhaságokat engedett be az általa szerkesztett tankönyvbe.
Ez most nem rokonszenv kérdése, ez ténykérdés, itt olvasható a bizonyíték is.
Akkor erről ennyit, tessék nyugodtan tovább dobálni a sarat.
A tények már eldőltek.
Szele Tamás
