Oroszország távol-keleti politikája egyre különösebben alakul: tavaly februárban, az orosz–kínai alapszerződés aláírásakor még megrettent a világ egy Moszkva-Peking tengely gondolatától, csak szerencsére közben kiderült, hogy Kína távolról sem veszi szó szerint a megállapodás minden pontját, inkább csak elvi nyilatkozatnak tekinti – és azt tesz, amit akar.
Márpedig Kína egyre különösebb dolgokat művel, a gyakorlati politikában épp úgy, mint a szimbolikus gesztusok terén. Amikor a kínai térképek pár hete az Usszuri egyes (egyébként kicsiny), Oroszországhoz tartozó szigeteit saját területükként tüntették fel, alig lehetett orosz reakciót tapasztalni erre, holott 1969-ben a Margitsziget méretének harmadát sem elérő Damanszkij-szigetért még véres harcokat vívtak és a világ rettegve leste, lesz-e az incidensből nukleáris háború. Ez most inkább csak szimbolikus gesztus volt mindkét fél részéről: a kínaiak kipróbálták, meddig mehetnek el, az oroszok pedig megmutatták, hogy a jelenlegi helyzetben szinte akármeddig.
Az már fájóbb volt, hogy néhány napja Kína bevezette a katonai célokra is felhasználható nagy teljesítményű, pilóta nélküli repülőgépek (UAV) szigorú exportellenőrzését, és ezzel gyakorlatilag megszűnt a 30 percnél hosszabb repülési időtartamú, 4 kg feletti felszállótömegű drónok szállítása Oroszországba. Betiltotta azoknak a drónoknak a szállítását is, amelyek úgy nevezett „ledobó funkcióval” rendelkeznek, amit katonai célokra lehet használni (bombavetés, gyújtó eszközök, kábító vagy mérgező gáztartályok). Hivatalosan az eddig szállított drónok is kizárólag civil célokat szolgáltak, csak épp könnyű volt katonai felhasználásra átalakítani őket, Kína meg vonogatta a vállát: mit tehet arról a kereskedő, ha a bicskát, amit eladott a vásárban, nem szalonnázásra használta a kedves vevő, hanem felebarátját szúrta le vele? Nos, mostantól ez a drónforrás is megszűnt, Pekingnek láthatóan kezd elege lenni ebből a háborúból, többet árt az üzletnek, mint használ, az orosz gazdaságot pedig már így is képes a befolyása alá vonni.
Ebben a helyzetben került sor Putyin elnök és Kim Dzsongun találkozójára a Vosztocsnij űrközpontban, amit mindenki sietett értelmezni, persze mindenki a maga módján. A Kreml elszálltabb hívei már Moszkva-Peking-Phenjan szövetséget emlegettek, új Eurázsiát és más hasonló színes lufikat, én eleinte lőszerek és lövegcsövek eladására gyanakodtam Észak-Korea részéréről (erre bizonyos mértékben sor is került), de a legjobb elemzést a Carnegie Intézet honlapja közölte, Andrej Lanykov tollából. Lássuk akkor, ő hogyan látja a találkozót és annak esetleges következményeit!
Szerinte Moszkva és Phenjan kapcsolatában még mindig számos probléma van, ami kétségessé teszi a túlzott közeledést. Ahhoz, hogy megértsük, miért korai Oroszország és a KNDK közötti szövetségről beszélni, érdemes megvizsgálni, hogyan alakultak (vagy inkább miért nem alakultak egyáltalán) Moszkva és Phenjan kapcsolatai a posztszovjet időszakban.
Az észak-koreai államot nagyjából a szovjet hadsereg hozta létre. Azonban már az 1950-es évek közepén Kim Ir Szennek, az egykori szovjet kreatúrának sikerült kiszabadulnia Moszkva befolyása alól, és olyan fokú autonómiát elérni, amiről a szocialista tábor országainak legtöbb vezetője még csak nem is álmodhatott. Sok minden, amit Kim akkoriban tett, nem tetszett Moszkvának. Ennek ellenére a Szovjetunió évtizedeken át támogatta a KNDK-t. Tette ezt részben azért, mert Észak-Koreát az orosz Távol-Keletet fedező ütközőzónának tekintette. De főként azért, mert Moszkva meg akarta akadályozni, hogy Phenjan egyértelműen Kína oldalára álljon át a kínai-szovjet konfliktusban.
Az Észak-Koreával szembeni hozzáállás a kései Szovjetunióban egyértelműen negatív volt. Észak-Koreát nem kedvelte az ellenzék-közeli értelmiség sem, amely abban annak sokszorosított megtestesülését látta, amit a Szovjetunióban nem kedvelt. A külügyminisztériumi és központi bizottsági apparátusok, akik számára Phenjan hálátlan és megbízhatatlan szövetséges volt, szintén rosszul bántak a kapcsolatokkal. Ezért az 1990-es évek elején Moszkva különösebb sajnálkozás nélkül „levette a KNDK-t a tábláról”, és megszüntette a vele való gazdasági kapcsolatok támogatását. Ilyen támogatások nélkül az Észak-Koreával folytatott kereskedelem nem folytatódhatott volna a korábbi volumenben: az orosz vállalatoknak nem volt igénye a legtöbb olyan árura, amelyet Észak-Koreában elfogadható áron és elfogadható minőségben lehetett volna előállítani. A támogatások megvonása ahhoz vezetett, hogy az 1990-es évek elején az orosz-észak-koreai kereskedelem volumene néhány év alatt mintegy tizedére csökkent.
A másik oka annak, hogy Moszkva az 1990-es évek elején teljesen elvesztette érdeklődését Észak-Korea iránt, az az akkoriban széles körben elterjedt meggyőződés volt, hogy az észak-koreai állam az utolsó éveit éli. Miután egész Kelet-Európa – látszólag racionálisabb módon, mint a KNDK – elhagyta a szocializmus eszméit, szinte minden megfigyelő meg volt győződve arról, hogy Észak-Korea nem fogja túlélni az alapító atya halálát. Mint ma már tudjuk, Kim Ir Szen 1994-ben meghalt; halála után Észak-Korea katasztrofális éhínségen ment keresztül, de a rezsim túlélte.
2000 körül Moszkvában kezdett megváltozni az Észak-Koreával kapcsolatos hozzáállás. Ez a változás részben annak a felismerésnek volt köszönhető, hogy a KNDK nem fog eltűnni a világ térképéről, és hogy az országgal valahogyan foglalkozni kell. Bizonyos szerepet játszott ebben az is, hogy Oroszországban nőtt az elégedetlenség a Nyugattal szemben, sokan úgy gondolták, hogy Észak-Korea kész elvi alapon és kompromisszumok nélkül szembeszállni a NATO-val. Putyin 2000-es phenjani látogatása a változás fontos jele volt. Putyin volt az első vezető az orosz-posztszovjet történelemben, aki Észak-Koreába látogatott: sem Brezsnyev, sem Hruscsov, sem Sztálin nem járt Phenjanban.
2000 után néhány évente orosz-észak-koreai csúcstalálkozókra került sor. Ezek a találkozók azonban üresek és formálisak: a napirend csúcstalálkozóról csúcstalálkozóra alig változott, és a meghozott döntések általában súlytalan nyilatkozatok maradtak. A felek rendszerint kinyilvánították, hogy növelni kívánják a kölcsönös kereskedelem volumenét, amely ettől függetlenül folyamatosan csökkent.
Az infrastrukturális projektekkel kapcsolatos kérdések is rendszeresen felmerültek. Ezekben a projektekben azonban Észak-Koreának mindig szerény szerepet szántak, mint olyan térségnek, amelyen át kell haladni, hogy Oroszországot összekapcsolják a dél-koreai piaccal. A legfontosabb az a vasútépítési terv volt, amely a KNDK területén áthaladva kötné össze a dél-koreai vasúthálózatot a transzszibériai vasúthálózattal. A szibériai mezőkről Észak-Koreán keresztül Dél-Koreába vezető gázvezeték terveit is rendszeresen megvitatták – eredménytelenül.
Az eredménytelenség oka nyilvánvaló: Észak-Korea csak kevés árut tud értékesíteni a világpiacon – és ezek közül szinte egyikre sincs szüksége Oroszországnak. A 2010-es években az észak-koreai export fő tételei a szén (az összes kivitel mintegy harmada), a vasérc és más ásványi anyagok, a hal és a tenger más gyümölcsei, valamint a ruházati és könnyűipari termékek voltak. Egyértelmű, hogy az orosz vállalatoknak nincs szükségük észak-koreai szénre, és az észak-koreai tőkehalra alig van kereslet az orosz piacon. Csak a könnyűipari termékek kelthetnek némi érdeklődést Oroszországban, de az ilyen termékek Észak-Koreából történő szállítása rendkívül kis volumenű. Másrészt az észak-koreai vállalatok valószínűleg nem bánnák, ha vásárolnának némi orosz árut, de nem volt és nincs lehetőségük arra, hogy piaci áron fizessenek érte.
Az egyetlen kivételt az észak-koreai vendégmunkások jelentik, akiknek a szolgáltatásaira évtizedek óta mutatkozik kereslet Oroszországban. Először 1946-ban jelentek meg a Szovjetunióban, és a következő 75 évben nem volt olyan év, amikor Oroszország nélkülözte volna őket. A projekt sikerének titka az volt, hogy a munkaerőimport mindig is tisztán kereskedelmi projekt maradt, amely minden érintett fél – Észak-Korea, Oroszország és maguk a munkások – számára előnyös volt.
Az infrastrukturális projektek egészen más okból vallottak kudarcot. Az ilyen projektek drágák, és a potenciális befektetők nem voltak hajlandóak befektetni egy politikailag instabil régióban. Amint a későbbi események megmutatták, ez az óvatosság jogos volt: ha valaki a 2000-es évek elején befektetett volna a Vlagyivosztok-Phenjan-Szöul vasútvonalba, valószínűleg csak pénzt veszített volna. Az egyetlen infrastrukturális projekt, amely mégis elindult, egy szénterminál építése volt az észak-koreai Rason (Rajin) kikötőjében, 50 kilométerre az orosz határtól. Ennek a projektnek a sorsa azonban talán csak megerősíti azok igazát, akik a 2000-2020-as években óvatosak voltak, és nem akartak ilyen projektekbe befektetni. A RasonConsTrans orosz társalapítója, az Orosz Vasutak mintegy 350 millió dollárt fektetett be az út és a móló építésébe, de soha nem termelt profitot. Az újabb koreai nukleáris válság és az ENSZ Biztonsági Tanácsa által 2017-2018-ban elrendelt különösen kemény szankciók után az addigra már munkára kész projekt megbénult.
Phenjan nukleáris rakétaprogramja sem járult hozzá az orosz-észak-koreai kapcsolatok fejlődéséhez. Az orosz diplomácia a szovjet időkben kialakult hagyományt követve negatívan viszonyult az atomsorompó-rendszer aláásására irányuló kísérletekhez, és Észak-Korea hosszú évek óta szinte a fő felbujtója az ilyen kísérleteknek. Ezért 2020-ig az ENSZ-ben az orosz diplomaták olyan határozatok mellett szavaztak, amelyek újabb és újabb szankciók bevezetéséről rendelkeztek Észak-Korea ellen.
A mostani, Putyin és Kim Dzsongun közötti találkozót úgy alakították ki, hogy átlátható módon utaltak a Moszkva és Phenjan közötti katonai-technikai együttműködés lehetséges újraindítására. Ez az együttműködés valóban fontos szerepet játszott a szovjet-koreai kapcsolatokban az 1980-as évek végéig. Akkoriban azonban szinte kizárólag a szovjet költségvetés terhére valósult meg, és ennek megfelelően 1990 után megszűnt. Ezenkívül a KNDK-val való katonai-technikai együttműködés minden formáját, valamint az észak-koreai fegyverek exportját vagy importját az ENSZ Biztonsági Tanácsának vonatkozó határozatai kategorikusan tiltják. Ebben az összefüggésben furcsának tűnhet az a ragaszkodás, amellyel Moszkva most azt a katonai-technikai jelleget hangsúlyozza, amelyet az orosz-észak-koreai kapcsolatok a várható „újjáéledés” után kaphatnak. Elvégre az ENSZ Biztonsági Tanácsa határozatainak megsértéséről van szó, vagyis olyan cselekedetekről, amelyeket logikus lenne minden lehetséges módon eltitkolni és tagadni, nem pedig nyilvánosságra hozni.
Az sem világos, hogy Oroszország pontosan mit kaphat cserébe, ha folytatja a haditechnika Észak-Koreának történő átadását. Phenjan nem tud és nem is akar fizetni. Ráadásul, mint a tapasztalatok mutatják, Észak-Korea elkezdheti ezeket a technológiákat és fegyvereket továbbértékesíteni harmadik országoknak – kereskedelmi alapon és jó áron.
Sokkal valószínűbb, hogy az orosz haditechnika KNDK-nak történő átadásáról szóló tárgyalások elsősorban azért folynak, hogy Szöulnak és részben Washingtonnak üzenjenek. Dél-Korea nemrégiben az ukrán fegyveres erőknek történő lehetséges fegyver- és lőszerszállításokról tárgyalt. Kijev eddig csak kevés segélyt kapott Szöultól, és dél-koreai tisztviselők szerint egyelőre nem terveznek fegyverszállításokat. Köztudott azonban, hogy az Egyesült Államok aktívan lobbizik az ilyen szállítmányokért, és Szöul hajlamos hallgatni a washingtoni hangokra.
Feltételezhető, hogy Moszkva úgy döntött, hogy diplomáciai zsaroláshoz folyamodik, és most megérteti Szöullal, hogy ha Dél-Korea nagymértékű katonai segítséget nyújt Ukrajnának, Oroszország megtorolja, és számos katonai technológiát ad át Észak-Koreának. Ha ez a feltételezés helytálló, akkor az, hogy Dél-Korea nem hajlandó fegyvereket szállítani Ukrajnának, azt jelenti, hogy Észak-Korea nem kap semmilyen technológiát.
Ami a lőszerszállításokat illeti, ha valóban megtörténtek, meglehetősen szerények. Nem is lehetnek nagyszabásúak: Észak-Korea kis ország, apró gazdasággal, az észak-koreai hadiipari komplexum termelési kapacitása korlátozott, és nem könnyű gyorsan növelni. Így, még ha az észak-koreai lőszerek szállítása Oroszországba már folyamatban is van, aligha befolyásolhatja a háború kimenetelét.
Van még egy – valószínűtlen, de nem teljesen lehetetlen – forgatókönyv. Moszkva dönthet úgy, hogy újra elkezdi támogatni az Észak-Koreával folytatott kereskedelmet. Ha ilyen döntés születik, a kereskedelem gyorsan növekedni fog – bár még mindig nem valószínű, hogy utoléri Észak-Korea Kínával folytatott kereskedelmét. Oroszország nehéz gazdasági helyzete és a Koreai-félsziget csekély jelentősége azonban valószínűtlenné teszi ezt a forgatókönyvet. Valószínűleg Moszkva nem fog versenyezni Kínával, a KNDK fő támogató forrásával.
Így a Vosztocsnij űrközpontban tartott, sokat emlegetett csúcstalálkozóról kiderülhet, hogy nem sokat változtat Oroszország és a KNDK kapcsolatain. Kétségtelen, hogy az orosz újságok mostantól kevesebb szarkazmussal próbálnak majd írni az észak-koreai ügyekről, és időnként Phenjan hivatalos propagandáját fogják ismételni. A két ország tisztviselői között is több lesz a kapcsolatfelvétel, valamint több grandiózus nyilatkozat és közlemény jelenik majd meg a közelgő eredményekről és áttörésekről. Ezek a nyilatkozatok azonban aligha fogják megváltoztatni a valóságot.
Összegezve: a találkozónak a legnagyobb valószínűség szerint nem az volt a célja, hogy a két ország összefogjon, szövetséget kössön, hanem csak az, hogy Dél-Korea ne támogassa Ukrajanát.
Bonyolultak az orosz távol-keleti diplomácia útjai, az már egyszer biztos.
Szele Tamás
