A legtöbbet vitatott kérdés manapság – vagy inkább a háború kitörése óta – az, hogy mi lesz Putyin után. Akárhogyan is rajonganak sokan az orosz elnökért, bizony, ő sem halhatatlan, sőt, mint Prigozsin példája mutatja, nem is csalhatatlan, sokféle módon távozhat a hatalomból, bár attól azért nem tartok, hogy jövőre ne választanák meg – az már kész tény, el van intézve, még a százalékos arányt is tudjuk előre a Meduzából.

De mit gondolnak a posztputyini korról a vezető orosz értelmiségiek, például Andrej Kolesznyikov, az aranytollas újságíró? Kicsit apatikusan írja le a véleményét a Carnegie Alapítvány honlapján, és ez az apátia felér a legfeketébb pesszimizmussal, ugyanis azt mondja, Putyin távozása után nem lesz semmi különös. Se jó, se rossz. Csak az örök orosz Nihil és reménytelenség. De lássuk, hogy fogalmaz ő maga.

Az oroszországi rendszerváltás nem vezet káoszhoz vagy összeomláshoz

A történelem azt mutatja, hogy Oroszországban a vezetőcsere szinte sosem polgárháborút, hanem liberalizációt hozott.

Amikor Vlagyimir Putyin elnök távozik hivatalából – bárhogy is történjék ez –, belépünk a Putyin utáni korszakba. Az orosz történelemnek ezzel a következő időszakával kapcsolatban sok minden bizonytalan, és sokan tartanak attól, hogy mit hozhat: talán egy még brutálisabb vezető lép fel, talán szétesik Oroszország, vagy káoszba süllyed.

Az ilyen apokaliptikus jóslatok látszólag megerősítést nyertek a nyári események során, amikor Jevgenyij Prigozsin Wagner-vezér elindította rövid életű lázadását. Az ebből eredő katonai összecsapás azonban valójában nem a káosz bizonyítéka volt; ehelyett a lázadás vezetői gyorsan meghaltak, támogatói pedig vagy átálltak a másik oldalra, vagy eltűntek Oroszország hatalmas pusztaságaiban.

Mivel a felkelést követően a gyanú elhatalmasodott, az orosz elit kénytelen volt megkettőzni erőfeszítéseit, hogy bizonyítsa a Putyin iránti lojalitását. Ugyanakkor az oroszok többsége – mint mindig – továbbra is csak abban érdekelt, hogy békén hagyják őket, és folytathassák az életüket. Azok számára, akiket nem sodort el a mozgósítás, vagy akik inkább nem jelentkeztek önként a frontra, elegendőnek tűnik a rendszer iránti imitált lojalitás kinyilvánítása.

Furcsa, hogy a világot egy Putyinnál szörnyűbb vezető kísértetével próbálják megijeszteni. Mi lehet rosszabb, mint a XXI. század legnagyobb katonai konfliktusa Európában, és nagyobb elnyomás Oroszországban, mint a néhai Szovjetunióban? A Kremlnek és a gerinctelen elitnek köszönhetően már most is egy disztópiában él ez az ország.

Ki az a jövőbeli szörnyeteg, aki átvenné a gyeplőt Putyintól? Talán a Biztonsági Tanács vezetője és hírhedt héja, Nyikolaj Patrusev? De vajon ő rosszabb, mint Putyin? Ő csak az egyik hangja a jelenlegi rezsimnek; az összeesküvés-elméletek és az Amerika-ellenesség szószólója.

Egy olyan katonai parancsnok, mint az elhunyt Prigozsin rosszabb lenne? Először is, senki sem hallott volna Prigozsinról, ha nem nevelte volna fel előbb a Putyin-rendszer, nem juttatott volna neki milliárdos állami pénzeket, és nem lett volna a Kreml legtehetségesebb szabadúszó munkatársa. Másodszor, ahhoz, hogy komoly fenyegetést jelentsen a hatalomra, az ő karizmájára, üzleti forrásaira és az állami pénzekhez való hozzáférés képességére van szükség. Egyszerűen nincs több ilyen ember.

Lehetséges a puccs? Nem tartozik az orosz politikai kultúrába. Azt gondolni, hogy egy összeesküvés a legvalószínűbb végeredmény, olyan, mintha komoly, tömeges tüntetéseket jósolnánk a csökkenő életszínvonal miatt.

Mindezek mellett fontos megjegyezni, hogy a mai rendőrállam pillanatok alatt szétverne minden nagyobb Putyin-ellenes utcai tüntetést. Valószínűleg még gyorsabban véget érne, mint az 1968. január 25-i események, amikor a rendőrség nyolc embert vett őrizetbe, akik a Vörös téren tiltakoztak Csehszlovákia szovjet megszállása ellen. Az egyik rendőr, aki aznap igazoltatta a másként gondolkodó Pavel Litvinovot, egy olyan mondatot ejtett ki a száján, ami bekerült a történelembe: „Te bolond - ha otthon maradtál volna, békés életet élhettél volna”. Pontosan ezt az üzenetet közvetítik ma a hatóságok a lakosság számára.

És még egy disztópiában sem bomlik fel Oroszország társadalmi szövete. Minden probléma ellenére az ország gazdasági rendszere viszonylag stabil maradt. Az orosz társadalom alkalmazkodóképességét alábecsülték: a politikai események iránti közömbösség mellett a legtöbb ember közömbösségén túl az alkalmazkodási képesség segít abban, hogy legalább némi támogatottságot kapjanak a hatóságok.

Az Oroszországban általánosan elterjedt közömbösség segíti az új rendszerre való rendezett átmenetet: az átlagemberek minden legitimnek tűnő uralkodónak engedelmeskednek. A szeretett Putyin már nem lesz szeretett, amint a hatalomváltás megtörténik. Ez mindig is így volt.

Ráadásul, ha történelmi előzményekről beszélünk, a vezetőváltás Oroszországban szinte mindig liberalizációval járt együtt, nem pedig véres káosszal („hruscsovi olvadás” Sztálin után, Gorbacsov peresztrojkája Brezsnyev gerontokráciája után, Jelcin reformjai a Szovjetunió megszűnése után). Még a csúcson zajló hatalmi harcok sem vezettek történelmi értelemben véve általános káoszhoz.

Említésre méltó, hogy a Szovjetunió összeomlása nem vezetett igazán komoly zavargásokhoz Oroszországban. A legtöbb ember a túlélésre, az alkalmazkodásra és – ami a legfontosabb – az új lehetőségek kihasználására összpontosított. Igaz, hogy az ország tanúja volt az elnök és a parlament közötti csatározásnak, amely 1993 októberében egy rövid polgárháborús incidenssel végződött. De a legtöbb ember nem vett részt ebben, és elfogadta azt az oldalt, amelyik győzött. Röviden, semmi sem utal arra, hogy Oroszország közelgő hatalomváltása, amely előbb-utóbb bekövetkezik, a sors fintoraként egy agreszívebb rezsimhez vagy káoszhoz vezet.

Egy másik mumus, amelyet egyes elemzők hirdetnek, Oroszország szétesése. Ez azonban még kevésbé valószínű, mint a polgárháború vagy egy Putyinnál rosszabb vezető megjelenése. Az 1990-es évek elején Oroszországban a szuverenitásért folytatott küzdelem annak az eredménye volt, hogy a régiók megpróbáltak túlélni az új gazdaság és az új állami intézmények kiépítésének nehézségei közepette. Amikor az 1990-es évekre emlékezünk, gyakran megfeledkezünk az akkori kormány előtt álló hatalmas kihívásokról: az állami hivatalok és a bürokrácia megszűnésétől az üres kasszákig.

Meggyőző gazdasági, költségvetési és politikai-vezetési okok szólnak amellett, hogy Oroszország nem fog szétesni a Putyin utáni korszakban. Oroszország nem egy különösebben gazdag ország, és a vagyoni egyenlőtlenségeket a regionális egyenlőtlenségek is súlyosbítják, ami számos területet a szövetségi támogatásoktól tesz függővé. Röviden, a regionális gazdaságok önmagukban nem tudnak fennmaradni, és az Orosz Föderációból való kilépés komoly problémákat okozna.

Ha volna is vágy a regionális vezetők körében a függetlenségre, az csak az orosz nemzetiségű tagköztársaságokban létezik – de ezek többsége ismét csak nettó támogatásban részesül, és politikai befektetéseket kap a társadalmi nyugalom biztosításáért cserébe (nem véletlen, hogy a megszállt krími Szevasztopol kikötőváros költségvetésébe befolyó pénzösszeg 54 százalékkal nőtt 2023 első felében).

Ráadásul az elmúlt években a regionális vezetők technokratákká váltak, akiknek minden lépését szorosan ellenőrzi a szövetségi központ. Mindenben Moszkvától függenek, és a Kremlnek tartoznak elszámolással – nem pedig a helyi lakosságnak. Minden ilyen regionális vezető arra törekszik, hogy a szövetségi kormányban kapjon idővel kiemelt állást, nem pedig arra, hogy erős helyi vezető legyen.

Meg kell adni a Kremlnek: sikeresen létrehozott egy olyan rendszert, amelyet lojális technokraták népesítenek be, akik ideiglenes menedzsereknek tekintik magukat, akiket tetszés szerint lehet alkalmazni vagy kirúgni. Ez a biztosíték a regionális szeparatizmus ellen.

A hatalomváltás viszonylag optimista forgatókönyve az, hogy Putyin utódja egy technokrata lesz. Nem biztos, hogy helyére egy olyan személyt választanak, akit sokan ajánlottak erre a szerepre (Patrusev fiától, Dmitrij Patrusev mezőgazdasági minisztertől kezdve az Egységes Oroszország vezetőjén, Andrej Turcsakon, az Állami Duma elnökén, Vjacseszlav Volodinon vagy Szergej Kirijenkón, a Kreml kabinetfőnök-helyettesén át). Ugyanilyen könnyen lehet valaki más is, például Mihail Misusztyin miniszterelnök (a Levada Központ felmérése szerint a második legmegbízhatóbb politikusnak tartják Oroszországban) vagy Szergej Szobjanyin moszkvai polgármester. Misusztyin és Szobjanyin mindig igyekeztek megőrizni pragmatikus menedzser-hírnevüket.

Tekintettel arra, hogy Putyin kormányzási modellje fokozatosan és elkerülhetetlenül kimerül – pénzügyileg, társadalmilag, gazdaságilag, pszichológiailag és politikailag –, egy technokrata vagy ideiglenes vezetőnek képesnek kell lennie arra, hogy biztosítsa az átmenetet a normalizáció felé. Ennél rosszabb már semmiképpen sem lehet...

Eddig tart Kolesznyikov esszéje, és innen, Európa peremvidékéről nézve elég elszomorító írásnak tűnik minden látszólagos optimizmusa és pozitív gondolkodása dacára. Hiszen Oroszországgal jelen állapotában az a legrosszabb, ami történhet – ha nem történik vele semmi.

Ugyanis akkor jön a Nihil, a reménytelenség és az évszázados sötétség kicsit megint feketébb lesz. Ennél a stagnálásnál talán még egy összeomlás is többet használna annak az országnak.

Szele Tamás