Sokat beszélnek a hírek az orosz belpolitikáról vagy a harctér eseményeiről, de – kivéve a mindenkit felháborító gyermekrablásokat – viszonylag keveset a megszállt területekről. A partizánok akcióit még megemlíti az ISW napi összefoglalója, hiszen ezek is harci cselekmények, de arról, hogyan néz ki a közigazgatás Ukrajna megszállt területein, kevesebbet szól a fáma.

A kiváló Andrej Percev most kicsit utánajárt a The Riddle hasábjain ennek is és nagyon érdekes következtetésre jutott: az orosz hatóságok mintha nem is nagyon akarnának berendezkedni ezekben a tűzfészkekben, de hát tudjuk, hogy Herszonban még minden kollaboránsok legaljasabbikát és legbolondabbikát, Kirill Sztremouszov helyettes területi vezetőt is felrobbantották a nagy menekülés idején, azt nem tudjuk pontosan, melyik fél tette, ugyanis a hóbortos – mondjuk ki nyugodtan, őrült – Sztremouszov még a saját kenyéradói számára is kezdett kínossá és teljesen haszontalanná válni, tehát nem zárható ki az sem, hogy ők maguk szabadultak meg tőle. De elkövethették a merényletet a partizánok is. Mindenesetre Sztremouszov esete nem áll magában, más kollaboráns tisztviselők ellen is követtek el merényleteket, több tucatnyi alkalommal. Érthető, ha a jelenlegi Ukrajnában a hazaárulást nem tekintik nyugdíjas állásnak és életbiztosításnak, akármennyire jövedelmező is.

De az orosz hatóságok sem nagyon törekszenek egy kollaboráns elit kiépítésére. Mint Percev írja, a minapi választások után a Kreml véglegesítette az újonnan megszállt ukrajnai területek parlamentjeibe kinevezett elnököknek és a Föderáció Tanácsában lévő képviselőiknek a listáját. Ezek a kinevezések azt mutatják, hogy az orosz hatóságok képtelenek voltak egységes politikát kidolgozni ezekkel a területekkel kapcsolatban, és nem tudták kialakítani a Kremllel való együttműködésbe beleegyező elittel fenntartott kapcsolatok alapelveit. A néptanácsokba felvett elnökök különböző szakmai háttérrel rendelkeznek, de sem Oroszországban, sem Ukrajnában nincs komoly státuszuk. Ez arra utal, hogy az orosz hatóságok nem nagyon bíznak a kilátásaikban Ukrajna orosz hadsereg által megszállt területein, és inkább könnyű, könnyen összeállítható és gyorsan lebontható struktúrákat hoznak létre, mint hosszú távú, erős intézményeket.

Az Oroszország által tavaly elcsatolt ukrajnai területek néptanácsainak elnökei közül a legszembetűnőbb jelölés az volt, hogy Artyem Zsogát, a Szparta zászlóalj parancsnokát választották meg az önjelölt Donyecki Népköztársaság parlamentjének elnökévé. Zsoga helyi lakos, aki 2014 óta harcol a szeparatista zászlóaljakban, köztük a Szpartában. Ezt az egységet először a donbásszi háború egyik legmédiaérettebb alakja, Arszen "Motorola" Pavlov vezette, majd miután egy liftrobbanásban meghalt, őt Vlagyimir Zsoga (Artyem Zsoga fia, aki viszont fia halála után vette át a zászlóaljat) követte a parancsnoki székben. Az orosz média úgy mutatja be Zsoga kinevezését a donyecki „parlament” elnökévé, mint egy szimbolikus lépést, amellyel a szakadár erők elesett tagjainak állítanak emléket és tisztelegnek az Ukrajnával vívott háború résztvevői előtt. Zsogának természetesen nincs politikai tapasztalata (sőt, még főiskolai diplomája sincs). Kinevezése arról szólhat, hogy a Kreml szándékosan militarizálja politikáját az elcsatolt területeken. Más régiókban azonban nem egyenruhások kerültek a néptanácsok élére.

Az önhatalmúlag kikiáltott Luhanszki Népköztársaságban Denisz Mirosnyicsenkót, aki korábban a Régiók Pártjának önkormányzati képviselője és egy önkormányzati vállalat vezetője volt, ismét kinevezték elnöknek. A Herszoni Régióban az Oroszországhoz lojális néptanácsot Tatjana Tomilina vezeti majd, aki 2015-ig a Herszoni Állami Egyetem Miscsukov Akadémiai Líceumának igazgatója volt, majd a régió orosz megszállása után maga is az egyetem rektora lett. Viktor Jemeljanyenkót a Kreml által annektált zaporizzsjai területek „parlamentjének” elnökévé nevezték ki. Ukrajnában a Régiók Pártjának tisztségviselője, 2014-ig a Zaporizzsjai Terület kormányzóhelyettese volt, majd az orosz csapatok 2022-es teljes körű inváziója után visszatért erre a posztra.

Az újonnan megszállt ukrajnai területek egy részén a Kreml bábfigurákat alkalmaz, akiket Oroszországból „importáltak”, hogy induljanak a néptanácsok elnöki tisztségeiért egyes megszállt területeken. Például a zaporizzsjai „területi képviselői tanács” élére Roman Batrsin, a szmolenszki területi bíróság volt elnökhelyettese került, a herszoni parlament élére pedig Igor Kastukevics, a mostani Egységes Oroszország volt voronyezsi állami duma-képviselője, az Összorosz Népfront ifjúsági szervezetének volt vezetője (végül a herszoni területi tanácsot képviselő szenátor lett). Voltak olyan találgatások is, hogy Szergej Tolmacsev orosz politológus (jelenleg a Zaporizzsjai Terület elcsatolt részeinek alkormányzójaként dolgozik, e kinevezése előtt Szevasztopol helyettes vezetője volt) esetleg a Zaporizzsjai Néptanács elnöke lesz. Renat Karcsaa, a Roszatom politikai technológusa szintén az „Egységes Oroszország” párt listáján szerepelt a zaporizzsjai választásokon. Ő is logikus jelölt a tanácselnöki posztra. Ezen kívül a Kreml tisztviselői is indultak a néptanácsi választásokon az „Egységes Oroszország” párt listáján, azzal a feltételezett elvárással, hogy több legyen belőlük, mint egyszerű képviselő. Ennek eredményeként a Kreml politikai blokkja a helyi kollaboránsok mellett döntött. Ez a logika nem magyarázható a népszerű személyiségekre való hivatkozással: sem Tomilinát, sem Jemeljanyenkót nem választották meg korábban soha semmilyen jelentős közhivatalba, még Viktor Janukovics idején sem. Nyilvánvaló, hogy a Kreml illetékesei a szokásos logikát alkalmazták az elnöki kinevezéseknél, és alkalmanként belpolitikai alkormányzókat vagy egyetemi rektorokat választottak erre a feladatra. Más szóval, a kinevezési formula egyszerű volt: csináljuk úgy, „ahogy Oroszországban szokás”, sablon szerint, tekintet nélkül a kiválasztott elnökök valós tekintélyére és népszerűségére. Maguk között a képviselők között azonban aligha vannak népszerű figurák. Jellemző, hogy az elcsatolt területek oroszbarát önkormányzatainak vezetői sem lettek elnökök.

A Kreml döntése, hogy nem „importált” elnököket alkalmaz (bár egyes orosz régiókban már alkalmazták ezt a gyakorlatot), valamint az önkormányzati tisztviselők vonakodása, akik most a valós pénzmozgásokat kezelik, hogy átvegyék a helyi „parlamentek” vezetését, nagyon jól jelzi ezeknek a „parlamenteknek” a valós politikai súlyát és az elnöki adminisztráció velük kapcsolatos terveinek komolyságát. Azok a helyi szereplők, akik lehetőséget kaptak a költségvetések kezelésére, kivétel nélkül a pénzt választják, nem pedig a tanácselnöki tisztséget, ami azt jelenti, hogy nem hiszik, hogy ez a pozíció komoly politikai súlyt vagy befolyást hordoz. Azok a kesztyűbábok, akiknek volt idejük dolgozni a területeken, szintén elutasíthatják az elnöki pozíciót, miután felmérték annak valós súlyát és jövőbeli kilátásait. Az elnöki adminisztráció úgy döntött, hogy sem a helyieket, sem az „importált jelölteket” nem kényszeríti arra, hogy induljanak a tanácselnöki tisztségekért, ami azt jelentheti, hogy a Kremlnek sem voltak különösebb tervei ezekkel a parlamenti közgyűlésekkel. Kiderült, hogy a Kremlnek elég volt arra, hogy formálisan megválassza ezeket a névteleneket a helyi „parlamentekbe”, állítólag lenyűgöző támogatottsági adatokkal (az „Egységes Oroszország” párt állítólag átlagosan a szavazatok mintegy 80%-át nyerte el az elcsatolt területeken), és néhány ismeretlen személyiséget ültessen a vezetésbe, akiknek csak formális „egyetemi rektori” vagy „alkormányzói” státusz fűződik a nevükhöz. Világos, hogy Moszkvának nem áll komolyan szándékában egy lojális elitet létrehozni, azt képviselői székbe ültetni, pozíciókkal elcsábítani, vagy ezt az elitet állandó jelleggel az újonnan elcsatolt területekre importálni. A tanácsokat inkább az elszámoltathatóság kedvéért hozták létre: létezésüket az orosz törvények írják elő, így az elnöki adminisztráció politikai blokkjának sietve kellett felállítania őket. Annál is inkább, mert mindezek fő megbízottját – az elnököt – nem érdekli más, mint a kormánypárt papíron lenyűgöző eredményei.

Az elcsatolt területek „parlamentjeiről” kiderült, hogy könnyen összerakható konstrukciók, amelyekbe a Kreml nem vette a fáradságot, hogy legalább némi súllyal és perspektívával rendelkező elemeket építsen be. Ez azt jelenti, hogy ezek a konstrukciók könnyen lebonthatók, ha például az ukrán ellentámadás sikerrel jár. A Kreml egyértelműen úgy döntött, hogy nem vonja be az orosz ellenőrzésű parlamentek megalakításába a valódi kilátásokkal rendelkező politikusokat és tisztviselőket, és hasonlóan közelítette meg az elcsatolt területek vezetőinek kinevezését is.

A helyi szereplők többnyire maradtak ezekben a hivatalokban, sokszor különösebb tekintély nélkül. Vegyük például Denisz Pusilint, az MMM (a világ egyik legnagyobb ponzi-rendszerének) egykori alkalmazottját és a Donyecki Népköztársaság „vezetőjét”. Tavaly komoly vita alakult ki arról, hogy szövetségi politikusokkal kellene-e helyettesíteni ezeket a figurákat, vagy sem. Az elnöki adminisztráció sem tesz erőfeszítéseket arra, hogy saját, koherens politikát dolgozzon ki a megszállt területeken, ehelyett különböző mesterséges modellek foltozgatására támaszkodik. A Donyecki Népköztársaság szándékosan eltúlzott militarizmusa kevéssé hasonlít a Luhanszki Népköztársaság stagnáló, szovjet típusú valóságához, és az orosz csapatok által megszállt Zaporizzsjai és Herszon megyék területein eleve nem is alakultak ki ilyen modellek. Ugyanakkor a távol-keleti szövetségi körzet régióiban, amelyek már évek óta a Kreml figyelmének középpontjában állnak, vannak ilyen közös vonások: vezetőik a korszerű fejlődés különböző területeit kreálják, fesztiválokat és fórumokat tartanak, hogy a Kreml figyelmét magukra irányítsák. A Donyecki Népköztársaság, a Luhanszki Népköztársaság, a Zaporizzsjai és a Herszoni Régió külön körzetének létrehozása, amelyet tavaly tárgyaltak, szintén elvesztette aktualitását.

Az orosz hatóságok még nem találtak alternatívát a „rotációs váltás módszerére” az elcsatolt területek fejlesztésében. Az Oroszországból importált vezetők az elcsatolt területek kormányaiban dolgoznak, így könnyen eltávolíthatják őket hivatalukból, és visszahelyezhetik őket korábbi vagy azzal egyenrangú pozícióikba. A tanácselnöki tisztség komolyabb kötődést feltételez a helyhez, és ezt a kockázatot senki sem akarja vállalni. A Donyecki Népköztársaságban, a Luhanszki Népköztársaságban, a Zaporizzsjai és a Herszoni Régióban dolgozó szövetségi politikusok fokozatosan átkerülnek a szövetségi pozíciókba. Mint korábban említettük, Igor Kastukevics, a Herszoni terület parlamenti képviselője és az „Egységes Oroszország” párt kurátora ebből a térségből vált szenátorrá. Még decemberben az elnöki adminisztráció korábbi tagját, Darja Lantratovát megerősítették az önhatalmúlag kikiáltott Luhanszki Népköztársaság szenátoraként (idén meghosszabbították a mandátumát). Dmitrij Rogozsin, volt miniszterelnök-helyettes és a Roszkozmosz volt vezetője, aki a háború első hónapjaiban azt remélte, hogy a Kreml által az elcsatolt területek alapján létrehozni kívánt szövetségi körzet vezetője lesz, szintén távozott, hogy szenátor legyen. A körzetet soha nem hozták létre, és Rogozsin számára nem maradt más pozíció.

Mindez azt jelenti, hogy a Kreml nem túl magabiztos az elcsatolt területeken a kilátásait illetően, és egyelőre nem próbál ott valódi, működő szervezeteket létrehozni, a bevett orosz gyakorlatok formális és kaotikus másolására szorítkozik.

Összegezve elmondható: a megszállást tehát igazából senki sem kívánja konszolidálni, intézményesíteni, az orosz politikusok mindegyike szívesen elfogadná ugyan Tavria hercegének vagy Novorosszija kormányzójának címét, ha csak előnyökkel járna, kockázat és hátrány nélkül, de így nem fűlik hozzá a foguk, Ukrajna pedig természetesen minden erejével küzd az elcsatolt területek visszafoglalásáért – nem értem, ha senki sem szereti ezt a megszállást, minek erőltetik, miért nem hagyják abba?

Mindenki jobban járna, legfeljebb nem válnának valóra Putyin lázálmai.

Szele Tamás