Ha valakit az Izraelt ért múlt szombati támadás okai és előzményei érdekelnek, nem kerülheti meg a kérdést: egyáltalán, honnan került elő a Hamász és hova tart? Miféle története van, mi mozgatja? Egyáltalán, hogyan történhetett meg, hogy a Hamász terroristái kerültek hatalomra a Gázai Övezetben, és a lakosok számára az egyetlen társadalmi létforma a dzsihád lett?

Mindennek Jurij Macarszkij újságíró járt utána a The Insider hasábjain (ő korábban a Gázai övezetben dolgozott, most az ukrán hadseregben szolgál, szülei viszont a háború elől menekülve Harkivból Izraelbe mentek, és most a Hamász támadja őket). Lássuk tehát, mi is a Hamász valójában!

A Hamász terrorcsoport egyedüli és alternatíva nélküli, tekintélyelvű kormányként való megjelenése a Gázai Övezetben olyan volt, mint egy hollywoodi horrorfilm. Mint a „Fűrész” vagy a „Halloween”. A világ általában a gázai csataként emlegeti ezeket az eseményeket, de magában az övezetben úgy emlékeznek rájuk, mint a 2007-es polgárháborúra. A Hamász még közel-keleti viszonylatban is meglehetősen egzotikus és igen véres módszerrel kényszerítette kapitulációra azokat, akik az abszolút hatalom útjában álltak – a szervezet harcosai elrabolták a rivális klánok és pártok képviselőit, majd amputálták a karjukat és/vagy a lábukat. Ne hallgassuk el, hogy néhány riválisuk is megpróbálkozott ugyanezzel, de a Hamász mind a kínzások mértékében, mind a brutalitásban felülmúlta őket. A mészárlásokat gyakran filmre vették és terjesztették a Gázai Övezet lakói között, szó szerint megbénítva az ellenzék ellenállási szándékát.

Nyilvánvaló, hogy az emberrablások és az amputálások messze nem az egyedüli eszközei voltak a hatalom megszerzésének, de ezek rémítették meg leginkább a Hamász ellenfeleit. Ahogy a Fatah szervezet egyik terepparancsnoka – amely 2007-ben a Hamász fő ellenfele volt Gázában – nyilatkozta, akkoriban sok bajtársa számára a megadás sokkal kisebb rossznak tűnt, mint annak a lehetősége, hogy egy rendkívül fájdalmas műtét eredményeként elveszítik a karjukat vagy a lábukat, és örökre a családjuk terhére lesznek.

Honnan jött a Hamász?

Minden úgy kezdődött, ahogy egy hollywoodi mészárlásnak kezdődnie kell: többé-kevésbé civilizált módon. 2006-ban a részben elismert palesztin állam politikai erői megállapodtak abban, hogy választásokat tartanak – az 1996-os választások után a történelemben másodszor, és egyelőre utoljára –, ezek eredménye alapján pedig törvényhozó tanácsot alakítanak. A Hamász akkor még abszolút politikai újonc volt. Az 1987-ben néhány muszlim prédikátor és híveik által alapított szervezet a 2006-os kampányig mindennel foglalkozott, csak politikával nem.

Az egyiptomi Muzulmán Testvériség palesztin ágaként létrejött Hamásznak sikerült egyszerre pozicionálnia magát jótékonysági szervezetként, amely humanitárius segélyeket osztogatott a szegényeknek, vallási intézményként, amely mecsetek és medreszék építésével és az ezekhez szükséges személyzet kiképzésével foglalkozik, valamint fegyveres Izrael-ellenes csoportként, amelynek célja a zsidó állam feltétel nélküli megsemmisítése (ez a hiposztázis volt kezdetben a fő, ahogy a szervezet teljes neve – „Iszlám Ellenállási Mozgalom” – is mutatja).

Valójában a funkcióknak ez a sokszínűsége tette népszerűvé a csoportot a palesztinok körében. Nyílt vallási elfogultsága pedig számos palesztin muzulmán szemében kedvezően különböztette meg a Hamászt hangsúlyozottan világi versenytársaitól. Mindenekelőtt az 1950-es évek végén alapított Fatahtól („Palesztin Nemzeti Felszabadítási Mozgalom”), amely terrorszervezetként indult, de az 1980-as évek végére formálisan felhagyott az Izraellel való fegyveres konfrontációval a politikai párbeszéd kedvéért. Sem a Fatahot sokáig vezető Jasszer Arafat, sem Mahmúd Abbász, aki 2004-ben bekövetkezett halála után vette át a szervezet irányítását, nem használt dzsihadista retorikát, és általában kerülték a vallási témákat. A Fatah az Izrael elleni háborúját „nemzeti felszabadítási harcnak” nevezte, a palesztin keresztények és ateista kommunisták mindig is a szervezet és szövetségesei prominens alakjai között voltak, és miután Arafat és társai felhagytak a fegyveres harccal, az izraeli zsidók jogainak tiszteletben tartásáról kezdtek beszélni. A vallási elfogultság megkülönböztette a Hamászt a palesztin muszlimok szemében világi riválisaitól.

A Hamász egészen másképp cselekedett. Azonnal ellenségnek nyilvánított minden zsidót, az ellenük folytatott háborút szent dzsihádnak nevezte, és egész politikai programját egy nagyon egyszerű és érthető képletre redukálta: Izrael és az izraeliek elpusztítására, valamint a saría szigorú értelmezésén alapuló állam felépítésére.

Hamász kontra Fatah. A 2006-os választások és a polgárháború

A populista iszlamista jelszavak és a szegények istápolóinak és a mecsetek gondnokainak már kialakult imázsának ez a keveréke biztosította a Hamász meggyőző győzelmét a 2006-os választásokon. A mozgalom jelöltjei a palesztin törvényhozásban 74 helyet szereztek a 132-ből. A második helyen végzett Fatah 45 képviselői helyet szerzett a parlamentben.

Ezeket a választásokat többször elhalasztották, több jelöltet, köztük azokat is, akik végül mandátumot szereztek, az izraeli hatóságok a szavazás előtt letartóztattak, és néhány szavazóközpontot az izraeli hadsereg lezárt. Az igazi kihívások azonban még előttük álltak. A parlament és a megalakult palesztin kormány működésének biztosítása sokkal nehezebb volt, mint a választások megtartása. Nem sokkal azután, hogy a parlament megkezdte munkáját, Izrael letartóztatott több tucat Hamász-képviselőt a Gilad Shalit izraeli katona elrablásában való részvétel gyanújával. A rácsok mögött a Ciszjordániának nevezett palesztin területen megválasztott parlamenti képviselők ültek. Ciszjordániát több tucat kilométernyi izraeli terület választja el a Gázai Övezettől.

Az övezetből származó képviselők és miniszterek be sem léphettek a parlamentbe vagy a kabinetbe, mivel sokukat azonnal letartóztatták volna ugyanebben a Shalit-ügyben, ha a palesztin területen kívülre utaznak. Egy ideig videokapcsolaton keresztül tartottak üléseket, de ennek hatékonysága finoman szólva is nagyon megkérdőjelezhető volt. Ennek eredményeképpen a Fatah mérsékelt világi tisztviselői és a Hamász iszlamista sólymai, akik amúgy is ellenszenvvel viseltettek egymás iránt, már egyáltalán nem találtak közös nevezőt. Politikai válság tört ki - a közös kormányzati szervek tétlenkedtek, a Fatah azzal vádolta a Hamászt, hogy túl kemény, ami csak feldühítette Izraelt, és egyre több letartóztatáshoz és letartóztatáshoz vezetett. A Hamász a maga részéről felháborítónak találta a Fatah kompromisszumkészségét Izrael iránt.

A válság idővel egyre súlyosbodott, és egészen addig tartott, amíg a Hamász úgy döntött, hogy átveszi a teljes hatalmat a Gázai Övezetben, ahol a szervezet székhelye és a legtöbb támogatója volt, Ciszjordániát pedig riválisaira hagyja. A riválisok – elsősorban a Fatah – nem fogadták el a Hamász hatalomátvételi kísérletét, és fegyverhez nyúltak. Így kezdődött a 2007-es polgárháború. Több százan haltak meg benne, és legalább ezren megsebesültek, többek között amputációs fűrészektől... A háború a Hamász győzelmével ért véget, amely így megszerezte a hatalmat.

Ezzel a véres győzelemmel kezdődik a ma ismert Hamász története, ezé a kiterjedt terrorszervezeté, amely kizárólagos irányítást gyakorol a szektor kétmillió lakosa felett, és amely évek óta készül fő céljának megvalósítására.

A Hamász céljai, módszerei és finanszírozása

A Hamász címerében két keresztbe tett görbe szablya, a jeruzsálemi iszlám szentély, a Sziklamecset, valamint a szervezet által megvalósítani kívánt palesztin állam térképe látható. Ez a térkép nemcsak a Gázai Övezetet és Ciszjordániát, hanem egész Izraelt is magában foglalja. A Hamász politikai kiáltványa külön is kimondja a szervezet elkötelezettségét a zsidó állam elpusztítása mellett. De 2007-ben még a legbuzgóbb palesztin vezetők számára is világos volt, hogy ahhoz, hogy szembeszállhasson Izraellel, a Hamásznak növelnie kell erejét és – ami nem kevésbé fontos – bővítenie pénzeszközeit. A Hamász ezt egyedül nem tudta volna megtenni – a háború borzasztóan drága dolog, folyamatos pénzinjekciókat igényel, amiből a Gázai Övezetben még a legjobb időkben is kevés volt, a gázai csata és a térség Izrael és a szomszédos Egyiptom által elrendelt gazdasági blokádja után pedig egyáltalán nem akadt egy fitying sem.

A Hamász politikai kiáltványa a zsidó állam elpusztítására tesz ígéretet. A Hamász, más iszlamista csoportokhoz hasonlóan, pénz- és fegyversegélyt kapott a közel-keleti radikális szervezetektől, gazdag emberektől, sőt egyes kormányoktól is. Ez elég volt ahhoz, hogy a Hamászt fenntartsa, és még a Gázai Övezet lakosainak is szétosztotta a csekély humanitárius segélyt, de egy erős ellenséggel vívott valódi háborúhoz nyilvánvalóan nem volt megfelelő mennyiségű. Ráadásul a külföldi szponzoroktól érkező pénzáramlás néha elapadt - elvégre a legtöbb arab ország így vagy úgy, de függ az Egyesült Államoktól, és Washington időről időre mindenféle kellemetlenségekkel fenyegette meg őket, ha nagyon aktívan támogatják a terroristákat.

Így aztán a Hamász a gázai hatalom átvétele után szinte azonnal szó szerint az Iráni Iszlám Köztársaság karjaiba rohant – Irán Izrael legelszántabb ellensége a térségben, amely, miután már minden lehetséges nyugati szankciónak ki volt téve, megengedhette magának, hogy figyelmen kívül hagyja az Egyesült Államokat. A Hamász már korábban is kapott pénzt az irániaktól, de Teherán sokáig csak egy volt a szervezet számos támogatója közül. Kiemelkedő, de messze nem a legfontosabb. A Hamász pénzt kapott az irániaktól, de ezt nem hozta nyilvánosságra. Végül is Irán egy síita állam, amely hosszú évek óta ha nem is hidegháborús, de mindenképpen komoly ideológiai konfliktusban állt és áll a Hamász többi támogatójával, a Közel-Kelet gazdag szunnita monarchiáival.

E monarchiák közül többnek is sok síita alattvalója van – Bahreinben a szunnita király uralma alatt ők alkotják a túlnyomó többséget, Szaúd-Arábiában pedig az ország devizáját biztosító olajmezők szinte mindegyike a síita keleti tartományban található –, és uralkodóiknak nem is nagyon alaptalan kétségeik vannak az országukban élő síiták lojalitásával kapcsolatban, akik gyakran nem ismerik el uralkodóik vallási fennhatóságát. Ezek a kétségek annál is inkább jogosak, mivel Irán azután vált iszlám köztársasággá, hogy a radikális síiták megdöntötték egyetlen uralkodóját, a sahot, majd felszólították a világ összes muszlimját, hogy kövessék példájukat.

Irán kontra Izrael

Maga a Hamász mindig is szigorúan szunnita szervezet volt (a közelmúltig nem, vagy alig voltak síiták Gázában), de a pénzügyi megfontolások elsőbbséget élveztek a vallási megfontolásokkal szemben. A szervezet nem szakította meg a kapcsolatokat korábbi támogatóival, köztük történetesen Oroszországgal sem, de 2007 óta Irán lett a fő partnere. Az irániakat és a Hamászt céljaik közössége hozta közelebb egymáshoz – egyikük sem titkolja, hogy Izrael elpusztításáról álmodik. Az irániak motivációja azonban némileg eltér a palesztinokétól. A Hamász számára az Izrael elleni háború szent, de mégiscsak az életterekért, a palesztinok által sajátjuknak tekintett területekért folytatott harc, ám az iráni motiváció némileg bonyolultabb. Teherán mindent megtesz azért, hogy ne csak a síita világban, hanem az iszlám világ egészében is vezető szerepet töltsön be.

Ezek a kísérletek most reménytelennek tűnnek, tekintve, hogy a síiták a világon a muszlimok összlétszámának csak mintegy 20%-át teszik ki, és a szunniták hatalmas része Indonéziától Marokkóig egyáltalán nem ismeri el a síitákat hitbéli testvéreinek. Számukra a síizmus az igazi iszlám eltorzítása, egy furcsa eretnekség, amelynek szinte semmi köze a vallásukhoz. Az iráni hatóságok Izrael legyőzésével kívánnak eretnekből az iszlám világ elismert vezetőivé válni. Jeruzsálem visszatérése a muszlimok uralma alá és „a hitetlenek kiűzése”, ahogyan az Iránban uralkodó ajatollahok számára tűnik, meg fogja győzni az iszlám követőit az egész világon, hogy Teherán mostantól az iszlám világ fő központja.

A Nyugat számára ezek az elképzelések logikátlannak és furcsának tűnhetnek. Elvégre tiszta őrültség évtizedeket pazarolni és dollármilliárdokat költeni a saját fejlődésünk helyett, egy olyan állam elpusztítására, amellyel még csak közös határunk sincs (Szíria és Irak területei választják el Izraelt Irántól), és az eredmény egyáltalán nem garantált. De Iránról beszélünk, egy olyan államról, ahol a racionalitás nyugati felfogása nem működik, ahol például az alkotmány garantálja a vallási előírásokat szigorúan betartó hívőknek a halál utáni megtérést Allahhoz. (És ha mégsem sikerül a dolog? Nos, eddig senki sem reklamált).

Bár a gazdaságát temető, fülsiketítő nemzetközi elszigeteltségben lévő, és saját polgárait Ukrajna elpusztítására irányuló mániákus vágya miatt nap mint nap értelmetlen mészárlásokba kergető Oroszország mellett Irán példája nem is tűnik annyira egyedülállónak.

A Hamász nem Irán egyetlen eszköze az Izrael elleni háborúban, de mindenképpen a legfontosabb. Teheránnak rendelkezésére áll a libanoni Hezbollah is, amely egyszerre egy egész terrorhadsereg és az ország egyik vezető politikai pártja; ott van Bassár el-Aszad uralkodó rezsimje Szíriában, amelynek politikai és katonai döntéseiről gyakran iráni tanácsadók és tábornokok határoznak; valamint egy sor kisebb szervezet és frakció. Még magában a Gázai Övezetben is ott van az Iszlám Dzsihád és a Sabirin („A várakozás”), amelyek teljesen vagy szinte teljesen Irántól függenek. Az előbbi egy meglehetősen komoly terrorista csoport, amely osztja a Hamász ideológiáját, de tagad minden politikai tevékenységet, például a választásokon való részvételt, míg az utóbbiak a Hamász és az Iszlám Dzsihád harcosai, akik iráni befolyás alatt áttértek a síitizmusra, és gyakran üldözik őket korábbi bajtársaik.

A Hezbollah és a szíriai hadsereg az országukban zajló folyamatos válságokkal van elfoglalva, míg az Iszlám Dzsihád és a Sabirin általában helyi, egyszeri terrortámadásokra összpontosít. A politikai szervezettség hiánya (mint az Iszlám Dzsihád esetében) vagy a gyakorlatilag titkos pozíció (mint a Sabirin esetében) megakadályozza ezt a két csoportot abban, hogy nagyszabású akciókat hajtson végre, amelyek gondos tervezést és a külföldi szponzorokkal való koordinációt igényelnek. Általában azután válnak aktívvá, hogy a Hamász megkezdi Izrael elleni rakétatámadásait.

A Hamász mint a Gázai Övezet ura

A Hamásznak mindene megvan ahhoz, hogy nagyszabású terrorakciókat szervezzen – kiterjedt, a Közel-Keletet, Észak-Afrikát és Oroszországot lefedő kvázi-diplomáciai hálózat, a külföldi szponzoroktól származó folyamatos bevétel, hatalmas fegyverkészletek, az iráni hírszerzés és katonai stratégák segítsége, valamint óriási mennyiségű emberi erőforrás. Különböző források szerint a Gázai övezetben két-három millió ember él. És ők mindannyian így vagy úgy, de a Hamásztól függenek. A munkanélküliek – ők adják a régió munkaképes lakosságának egynegyedét, de talán egyharmadát is – csak a Hamász által szétosztott külföldi (elsősorban izraeli) humanitárius segélyekből élnek. A postától a helyi tűzoltóságig minden kormányzati szerv, amelyet a gazdag Öböl-államokból származó adományokból tartanak fenn, egyszerűen a Hamász függvényei. És a Hamász dönti el, hogy mennyi pénzt fizet az intézmények alkalmazottainak, vagy hogy egyáltalán fizet-e nekik.

A Gázai Övezetben minden média a Hamász ellenőrzése alatt áll, és versenytársainak, mint például a már említett Sabirin vagy a néhány éve a térségben való jelenlétét bejelentő ISIS, még propagandalapok nyomtatására sincs lehetősége – Izrael megtiltotta a nyomdai papír szállítását a Gázai Övezetbe, így csak a Hamásznak van lehetősége propagandát nyomtatni, hiszen a csempészáruk (köztük a papír) minden útvonalát ellenőrzi. A Gázai Övezet lakói szó szerint a Hamásztól kapnak élelmet, pénzt és információt.

És a Hamász ezt sikeresen kihasználja, egyrészt úgy, hogy a térség lakóit gyermekkoruktól kezdve arra tanítja, hogy gyűlöljék Izraelt és a zsidókat, másrészt pedig úgy, hogy csak egyetlen utat hagy nekik a többé-kevésbé elfogadható élethez – az Izrael elleni fegyveres terrorista harcot. Igen, a Gázai Övezetben vannak jómódú emberek, akik nem foglalkoznak terrorizmussal – a helyi lovasklubnak van néhány tucat tagja, akik orvosként, ügyvédként és mérnökként dolgoznak –, de ők elenyészően kevesen vannak ahhoz a több százezer szegény, alacsonyan képzett emberhez képest, akik számára a társadalmi felemelkedés egyetlen útja a dzsihád.

A Jom Kippur-i háború és következményei

Izrael utoljára pontosan fél évszázaddal ezelőtt – az 1973 októberében lezajlott Jom Kippur-i háború idején – szembesült azzal, hogy létezését valódi veszély fenyegeti. Akkor a zsidó államot egyszerre támadták meg Szíria és Egyiptom hadseregei, amelyeket jordániai és iraki egységek, marokkói és szaúd-arábiai katonák és tisztek, sőt még észak-koreai és kubai katonai szakemberek is erősítettek. A palesztin frakciók is a megszálló hadseregek oldalára álltak. Ez a háború körülbelül három hétig tartott, és izraeli győzelemmel végződött. Az izraeli politikusok azonban megértették, hogy a környező ellenséges államokból érkező újabb támadások veszélye csak növekedni fog.

Amerikai és európai partnerek segítségével az izraeliek tárgyalásokat kezdtek az arab szomszédokkal való kapcsolatok normalizálásáról. Az első békeszerződést 1978-ban írták alá Egyiptommal. 1994-ben Jordániával is békét kötöttek. Nagyjából ugyanebben az időben tárgyalások folytak a Szíriával való kapcsolatok normalizálásáról. Akkor azonban Háfez al-Aszad szíriai elnök elutasította a békét Izraellel. Valószínűleg a hozzá nagyon közel álló Irán nyomására. Mindenesetre a négy szomszédos arab állam közül kettő elismerte Izrael létjogosultságát, és felhagyott a megsemmisítésének gondolatával. Két másik – Libanon és Szíria – formális hadiállapotban maradt a zsidó állammal, de ezekben az országokban a belső válságok, ellentmondások és konfliktusok nagyon valószínűtlenné tették, hogy a formális háborúból valódi háború legyen.

Ez a geopolitikai konfiguráció – két szomszéd nem hajlandó háborúzni, két másik túlságosan el van foglalva a belső problémáival – évtizedek óta létezett, és gyakorlatilag garantálta Izrael számára a többé-kevésbé nyugodt helyzetet a külső határain. Valójában az 1990-es évek vége óta a fő és egyetlen valódi fenyegetést Izrael számára Irán és annak proxy erői – elsősorban a Hamász – jelentették. A Hamász többször támadta Izraelt a Gázai Övezetből indított rakétákkal, vagy küldött öngyilkos merénylőket izraeli városokba. Válaszul az izraeli repülőgépek, tankok és hajók tüzet nyitottak gázai célpontokra. Bizonyos mértékig ez rutinná vált: az izraeliek tudták, hogy bármelyik pillanatban, amint a Hamász elegendő rakétát halmoz fel, több száz vagy ezer rakéta indul a városaik ellen, amelyek egy részét a Vaskupola légvédelmi rendszer elfogja, de egy részük így is eléri a lakónegyedeket, és megöli vagy megsebesíti a helyiek egy részét. Az emberek egyszerűen elfogadták ezt, mint elkerülhetetlen rosszat.

Hogyan váltak lehetségessé az október 7-én történtek?

Előre láthatták volna-e azok az izraeliek, akik évtizedek óta a „rakéták jönnek Gázából, várjuk ki a fenyegetést egy óvóhelyen” üzemmódban éltek, hogy mi történik 2023 októberében? Sejthették volna, hogy ez nem korlátozódik néhány száz rakétára és néhány öngyilkosra, akik buszokon vagy bevásárlóközpontokban robbantják fel magukat? Képesek lehettek volna rá. Mi több, egyesek tudták, hogy pontosan ez fog történni. Körülbelül hat hónappal ezelőtt az izraeli katonai hírszerzés jelentette, hogy a Hamász következő támadása sokkal nagyobbnak ígérkezik, mint bármelyik korábbi. A hírszerzés tisztjei figyelmeztettek, hogy ez már nem korlátozódik majd rakétakilövésekre és magányos, öngyilkosok támadókra, akiknek sikerül földalatti alagutakon keresztül elmenekülniük Gázából. Hogy a rakétatámadás a korábbiaknál sokkal masszívabb lesz, és még a rakéták felszállása közben a Hamász semlegesíti a gázai határon lévő megfigyelőállásokat, több helyen lebontja az enklávét körülvevő falat, és jelentős, több száz vagy akár több ezer fős haderővel hadműveletet indít a térséggel szomszédos izraeli települések elfoglalására. Hírszerzési jelentések arról is szóltak, hogy a települések elfoglalását a lakosok nyilvános lemészárlása kíséri majd. Pontosan ez történt.

Az ugyanis, hogy a Hamász újabb támadásokra készül, már hónapokkal ezelőtt egyértelmű volt a szakértők számára. Izrael az Egyesült Államok közvetítésével az elmúlt években valódi áttörést ért el a kapcsolatokban számos arab országgal – Szudán, Marokkó, Bahrein és az Egyesült Arab Emírségek is elismerték a létezéshez való jogát. A zsidó állam Szaúd-Arábia általi elismeréséről szóló tárgyalások szintén a célegyenesbe értek. A szaúdiakat nagyrészt az Iránnal való igen feszült viszonyuk kényszeríti arra, hogy békét kössenek Izraellel.

Most éppen a szaúdi uralkodóház által uralt területen találhatóak a legfontosabb muzulmán szent helyek, Mekka és Medina, így a dinasztia az iszlám világ legfőbb uralkodói címére tarthat igényt – éppen arra a címre, amelyet Irán fog kikezdeni (nem kizárt, hogy nukleáris fegyverek segítségével, amelyek fejlesztésével Teherán valószínűleg már régóta és nem teljesen sikertelenül foglalkozik). Szaúd-Arábia nagyon szeretne biztonsági garanciákat kapni fő nemzetközi partnerétől, az Egyesült Államoktól egy Iránnal vívott háború esetére. Az USA kész megadni ezeket a garanciákat, de számos feltétellel. A legfontosabb Izrael elismerése. Irán számára egy egyértelműen ellene irányuló szaúdi-amerikai katonai szövetség az egyik legborzalmasabb rémálom lenne. Hiszen ez nemcsak a térségbeli fő versenytársának megerősödését jelentené, hanem a Szaúd-Arábia felé orientálódó muzulmán országokat is a béke és az Izraellel való együttműködés felé terelné.

Minél vészjóslóbbá és hihetőbbé váltak a pletykák arról, hogy Irán kész saját atombombát építeni, annál előzékenyebbé váltak a szaúdiak. A nyár végére a béke aláírása közöttük és az izraeliek között kész ténynek tűnt. És a jelek szerint ekkor döntött úgy Irán és proxyja, a Hamász, hogy aktív lépéseket tesz. Olyan akciókat, amelyek célja, hogy demonstrálják az arab világnak, hogy a palesztinok készek a nagyszabású harcokra, és ami talán még fontosabb, hogy ugyanennek a világnak demonstrálják a Gázai Övezetben az Izrael által garantált megtorló csapásokat követő áldozatokat és pusztítást. Mindennek egy egyszerű és világos jelszót kell sugároznia:

„Az arabok nem köthetnek békét Izraellel, amely háborút folytat palesztin testvéreik ellen”.

De ha az izraeliek tisztában voltak a Hamász által jelentett veszéllyel, ha a hírszerzés figyelmeztetett a zsidó állam elleni példátlan támadás előkészítésére, ha a nemzetközi helyzet azt jelezte, hogy erre a támadásra a közeljövőben sor kerül, miért nem tettek semmit az izraeli hatóságok egy ilyen fejlemény megakadályozására? Erre a kérdésre egyszerű a válasz. A poltikusok azt mondták:

„Mi van, ha a hírszerzés tévedett, mi van, ha a Hamász még mindig nem képes bonyolult, merész akciókra? Kezdjünk el emberek ezreit evakuálni, hívjunk be egész dandárokat tartalékosokból, költsünk dollármilliókat és -milliárdokat, hogy megelőzzünk egy olyan fenyegetést, amely talán nem is létezik? És mi lesz azzal a kormánnyal, amelyik elköltötte ezeket a milliókat és milliárdokat, elszakította az embereket a munkájuktól és a tanulmányaiktól, hogy egyenruhába öltöztesse őket, és elküldje őket a Gáza körüli fal őrzésére? Mennyi időbe telik, amíg a vészmadárkodás és az inkompetencia vádjaival illetik ezt a kormányt? És meddig fog ezután még kitartani egy amúgy is népszerűtlen és instabil kormány?”

A választók körében Netanjahu jelenlegi izraeli kabinetjénél jóval népszerűbb ukrán hatóságok 2022 telén nem hajtottak végre tömeges evakuálást a határ menti régiókban, és még akkor sem jelentettek be nagyszabású mozgósítást, amikor az amerikai hatóságok nyíltan küszöbön álló orosz támadást emlegettek, és hozzávetőleges időpontokat adtak meg az invázióra. És ugyanabból az okból nem tették ezt, amiért az izraeli kormány sem cselekedett – attól való félelmükben, hogy a választók szemében bolondnak és vészmadárnak tűnnek, ha nem történik semmi.

Azt se feledjük, hogy politikai szempontból átmenetileg kedvez a kialakult helyzet Netanyahunak, hiszen elkerülheti a válaszadást sok kínos kérdésre, azzal, hogy hadak idején elsősorban az országot kell megmenteni – de a helyzet konszolidációja után mindenképpen tisztábban látunk majd. Az ugyanis nem kétséges, hogy a Hamász vereségre van ítélve, a Hezbollahhal együtt, az a kérdés, hogy a valószínűleg nem túlzottan gyors, de elkerülhetetlen izraeli győzelem után hogyan fog kinézni a Közel-Kelet? És miképpen reagál majd Irán? Mi lesz Szaúd-Arábia válasza az izraeli győzelemre és az arra adott iráni reakcióra?

Bonyolult sakkjátszma ez, amelyben csak két-három lépéssel lehet előre gondolkodni.

Szele Tamás