Szele Tamás: Gáza jövője

2023. október 28. - Szele Tamás

Mint tudjuk, Izrael este megindította szárazföldi offenzíváját a Gázai Övezet ellen – a harci cselekmények részleteiről egyelőre azonban képtelenség beszámolni, ugyanis a zónában leállt az internet- és mobiltelefon-szolgáltatás, így részletesebb hírek csak később várhatóak, egyelőre annyi biztos, hogy az izraeli hadsereg több, mint 150 célpont ellen intézett támadást.

(Képünk illusztráció)

Addig is, míg eldől, jelenleg mi van, gondolkodjunk el azon, mi lesz? Az világos, hogy a Hamásznak semmi esélye, és fel fogják számolni, de mi lesz Gáza jövője? Erről Vladimir (Ze’ev) Hanin, a Bar-Ilan Egyetem politikatudományi professzora írt tanulmányt a The Riddle című orosz ellenzéki lapba, ezt ismertetem.

Az új közel-keleti háború 2023. október 7-én reggel kezdődött, azon a napon, amikor a Gázai övezetet 2007 óta ellenőrző Hamász iszlamista terrorszervezet fegyveresei megrohamozták az izraeli határ menti településeket, és rakéták ezrei záporoztak a dél- és közép-izraeli városokra és településekre. Az Izraeli Védelmi Erők (IDF) válaszlépésének puszta intenzitása és mélysége példátlan volt.

Az izraeliek számára mostanra világossá vált, hogy az izraeli kormányok korábbi megközelítése, miszerint „a gázai válságot úgy kell kezelni, hogy magát az övezetet ne kezeljük”, többé nem helytálló. Amiről most szó van, az a radikális iszlám fundamentalista rezsim teljes felszámolása. Ha ez a célja az IDF jelenlegi hadműveletének, akkor ehhez nem csak a terroristák elleni légi és tengeri csapásokra van szükség, mint ahogyan az jelenleg is történik, hanem egy masszív szárazföldi invázióra is, hogy megsemmisítsék a Gázai Övezeten belüli hatalmas, többrétegű katonai infrastruktúrát. Eközben az izraeli társadalomban, a médiában és természetesen szakmai és politikai körökben élénk vita folyik, amely nem korlátozódik a megfelelő katonai taktika kérdéseire, hanem egy ilyen lépés különböző jogi, diplomáciai, humanitárius, nemzetközi, geopolitikai és egyéb lehetséges következményeit is érinti.

Az orosz tényező

Többek között az „orosz tényező” kérdését is aktívan vitatják – kezdve a Hamásznak a hivatalos Moszkva által nyújtott egészen egyértelmű erkölcsi és diplomáciai támogatástól és az orosz propagandisták Izrael-ellenes nyilatkozataitól, az orosz gyártmányú fegyverek Hamásznak történő közvetlen szállításáról szóló találgatásokig és a volt „Wagner” zsoldosok részvételéig a határ menti települések elleni október 7-i támadásban.

Emellett sok szó esik arról, hogy az izraeli határ menti települések brutális lerohanása a Hamász különleges erők egy kiképzett és jól felfegyverzett brigádja által olyan szintű előkészítést és tervezést igényel, amely meghaladja a csoport katonai szárnya parancsnokságának képzettségét és képességeit. Úgy tűnik, hogy ezt a funkciót iráni „tanácsadók” látták el, de vannak jelek arra is, hogy több, „erős északi országból” származó katonai szakértő is részt vett a munkában. Az a gyanú is felmerült, hogy az Orosz Föderáció titokban Ukrajnában lefoglalt fegyvereket adott át a Hamásznak.

Ezekre a találgatásokra azonban nincs megbízható megerősítés. Ami biztos, hogy ez a háború bizonyos geopolitikai és diplomáciai hasznot hajthat Oroszországnak. Legalább négyféle előnyt kovácsolhat a helyzetből.

Először is, a gázai háború lelassítja Izrael és Szaúd-Arábia kapcsolatainak normalizálódását, ami egyébként a több mint egy évszázados arab-izraeli konfliktus tényleges végét jelentette volna. Ez visszahelyezi a „palesztin problémát” a Közel-Kelet szabályozásában játszott korábbi szerepébe, mint döntő faktort. Egy ilyen fejlemény Oroszország érdekeit szolgálná.

Másodszor, a jelenlegi közel-keleti háború megkérdőjelezi az Izrael, az Egyesült Államok és a szaúdi blokk országai közötti védelmi szövetség hivatalossá válását, amelyet Moszkva alapvető kihívásnak tekint Oroszország, Irán és Kína térségbeli érdekeivel szemben.

Harmadszor, Oroszország azt a (mindeddig megalapozatlan) reményt táplálja, hogy a világtérkép új forró pontja újra az USA és a „kollektív Nyugat” érdekeit, figyelmét és erőforrásait Izrael iráni szatellitek – a Hezbollah, a Hamász és a szíriai Aszad-rezsim – elleni harcára összpontosítja, és ennek megfelelően csökken a figyelem Ukrajna és a dél-kaukázusi orosz-iráni érdekszféra iránt.

Végül Moszkva egyértelműen megpróbál tőkét kovácsolni az „amerikai diplomácia kudarcából” és abból, hogy Washington állítólag kizárja a palesztin probléma rendezéséről szóló párbeszédből a kreatív lehetőségeket felajánlani képes más szereplőket.

Eddig azonban Moszkva nem tudott más új ötleteket felajánlani a kérdéssel kapcsolatban, mint amiket már kipróbáltak, és nem találtak elégségesnek. Szergej Lavrov orosz külügyminiszter a szokásos nyilatkozatokat adta ki „a palesztin kérdés ENSZ-határozatok szellemében történő megoldásának halaszthatatlanságáról” és „egy olyan palesztin állam létrehozására irányuló lépések előmozdításáról, amely (...) Izrael mellett él, biztonságot és jószomszédi kapcsolatokat nyújtva egymásnak”.

Mindazonáltal egyáltalán nem lényegtelen kérdés, hogy mi lesz Gázával, miután az ottani radikális iszlamista rezsim megszűnik. Annál is inkább, mert minél messzebbre mennek az Egyesült Államok és Izrael európai szövetségesei, annál nyomatékosabban kérik fel Jeruzsálemet, hogy mutassa be elképzelését Gáza jövőjéről.

Mi lesz holnap?

Az ultrabaloldali körökben egykor népszerű, de a helyi politikai piacon már régóta nem divatos elv, „a gázai válság kezelése anélkül, hogy magát az övezetet irányítanánk” régi elképzelés, és még inkább a Hamásznak a diplomáciai folyamat teljes jogú résztvevőjeként való legalizálását célzó, „előfeltételek” (Izrael és minden korábbi izraeli-palesztin megállapodás elismerése, valamint a terrorista tevékenységekről való lemondás) nélküli elképzelés teljesen irrelevánssá vált. Maradtak olyan elképzelések, amelyek alig különböznek azoktól a forgatókönyvektől, amelyek az elmúlt években a közbeszédben keringtek.

Az első az, hogy amint befejeződik az IDF katonai művelete az övezetben működő összes terrorista szervezet fizikai felszámolására és a jövőbeni újbóli megalakulásuk feltételeinek felszámolására, Izraelnek vissza kell állítania a hosszú távú katonai ellenőrzést és a közvetlen közigazgatást Gáza felett. Ennek a forgatókönyvnek a hívei, amely korábban az izraeliek nagy többsége számára elfogadhatatlan volt, de most más elképzelésekkel együtt tárgyalják, tisztában vannak annak lehetséges diplomáciai következményeivel. Ezért tartják kívánatosnak az USA, az EU és a „mérsékelt arab rezsimek” hivatalos hozzájárulásának megszerzését, amelyek opcionálisan megoszthatnák Izraellel a felelősséget a gázai élet bizonyos területeiért vagy szféráiért. De még ha ez a forgatókönyv nem is valósul meg, az Izrael gazdaságára és biztonságára gyakorolt pozitív hatása messze felülmúlja a terv megvalósításának diplomáciai költségeit.

A második forgatókönyv – „megtisztítani (a területet a Hamásztól) és kivonulni” – az első esethez hasonlóan a gázai helyi terrorista hálózatok katonai és „civil” infrastruktúrájának erőszakos megsemmisítését jelenti. E forgatókönyv szerint Izraelnek nem kellene hivatalosan visszafoglalnia Gázát, hanem a szükséges terrorellenes intézkedések befejezése után át kellene adnia azt egy „felelős külső erőnek”, esetleg egy körülbelül 130 négyzetkilométeres demilitarizált pufferterületet is az IDF ellenőrzése alatt hagyva, ahogy azt például az izraeli szárazföldi erők korábbi parancsnoka, Guy Zur vezérőrnagy javasolta. Arról, hogy ki lehet ez a külső erő, megoszlanak a vélemények. Az első lehetőség, hogy Gáza visszakerüljön a Hamász által 2007-ben elűzött Mahmúd Abbász (Abu Mazen) vezette ramallahi Palesztin Nemzeti Hatóság (PNA) ellenőrzése alá. A radikális iszlamistákkal ellentétben, akik nem hajlandóak elismerni Izrael létjogosultságát semmilyen határokon belül, a Fatah/PFSZ „világi palesztin nacionalisták” vezetői 30 évvel ezelőtt, az 1993-as oslói megállapodások aláírása után 30 évvel ezelőtt elfogadták az Izraellel való területi kompromisszum és a terrorról való lemondás eszméjét (legalábbis a hivatalos szóhasználat szerint).

Ma azonban Abu-Mazen csapata a legkevésbé alkalmas jelölt a Gázai Övezet „hatékony irányítójának” szerepére. Nemcsak azért, mert a Júdea és Szamária (vagy nemzetközi kifejezéssel élve a „Jordán folyó menti Ciszjordánia”) arab nyelvű enklávéinak a PNA és de facto vezetői feltételes ellenőrzése alatt élő lakói nem támogatják a palesztin-izraeli konfliktus kétállami megoldását, és a gázaiak sem. Már csak azért sem, mert Izraelnek nem áll érdekében, hogy Rámalláhnak lehetőséget adjon arra, hogy mindenféle ráfordítás nélkül megszerezze Gázát, és ezzel egyidejűleg újabb fordulóját indítsa el az Izrael delegitimálására irányuló kampánynak. A probléma az is, hogy egy ilyen lépés valószínűleg semmilyen gyakorlati előnnyel nem járna. A Gáza feletti valódi ellenőrzés visszaállításához Abu Mazen adminisztratív és hatalmi erőforrásaira lenne szükség, amelyekkel nem rendelkezik, és aligha kapja meg bárkitől is, hacsak nem fogadja el a palesztin-izraeli konfliktus egészének rendezésére irányuló izraeli tervet (azaz nem csatlakozik Izrael és a mérsékelt arab rezsimek közötti kapcsolatok normalizálásának projektjéhez az „Ábrahámi Megállapodások” keretében). Jasszer Arafat politikai örökösei azonban ma nem rendelkeznek ehhez a szükséges politikai hajlandósággal.

Még ha valahogy sikerül is „visszahozniuk a PFSZ-t Gázába” a „palesztin egység helyreállításának” jelszava alatt, és felszerelniük a PNA-t a szükséges eszközökkel, akkor sincs garancia arra, hogy az ezek feletti ellenőrzés nem kerül elég hamar a Hamász egy másik reinkarnációjának kezébe, ugyanolyan vagy más néven. Ebben az esetben Rámalláh legfeljebb annyit tehet, hogy fügefalevélként szerepel az ellenőrzési és kormányzási mechanizmus felett, amelyet más külső erők fognak kézben tartami – ezeket még meg kell találni.

Az egyiptomi opció, a „palesztin Kadirov” és más forgatókönyvek

A második természetes jelölt a „felelős irányító” szerepére Egyiptom, amely 1948 és 1967 között uralta Gázát (anélkül, hogy egyiptomi állampolgárságot adott volna a helyi araboknak). Kairó eddig határozottan elutasította ezt a kilátást, ami nem meglepő: hatóságai eddig is nehezen tudták ellenőrzésük alá vonni a ritkán lakott Sínai-félsziget stratégiailag fontos területeit, és még nehezebb lesz számukra a túlnépesedett Gázai Övezet helyzetének kézben tartása. Egyiptom még kevésbé lelkesedik az ötletért, hogy a gázai lakosság egy részét vagy nagy részét Egyiptomba telepítsék át, akár a Nílus-völgy városaiba, akár egy egyiptomi és nemzetközi ellenőrzés alatt álló enklávéba a Sínai-sivatagban, ahol a szükséges ipari és szociális infrastruktúrát a nyugati, izraeli és egyes arab nemzetek hoznák létre és finanszíroznák.

Kairó hozzáállását ahhoz a lehetőséghez, hogy sok százezer gázai arab a területén maradjon, jól mutatja, hogy az egyiptomi hatóságok határozottan elutasítják, hogy megnyissák határátkelőiket a Gázai Övezet északi részéből érkező menekültek előtt, akik az egyiptomi határra özönlöttek, válaszul Izraelnek a civileket az övezet északi részének elhagyására felszólító felhívására. El-Szíszi elnök alternatívaként azt javasolja, hogy Izrael telepítse át a gázaiakat a Negevbe a háború végéig, vagy hogy a nyugati országok fogadják be menekültként a kétmillió gázai palesztin arabot.

Érdemes megjegyezni, hogy Egyiptom nem hajlandó elfogadni „a gázaiak Egyiptomba való áthelyezését”, amit Jordánia is támogat, amely nyilvánvalóan attól tart, hogy olyan precedenst teremt, amely lehetővé tenné Izrael számára, hogy a palesztinai arabok problémájának megoldását nemcsak a Gázai Övezetben, hanem Júdeában és Szamáriában is azon országok vállára helyezze, amelyek 1967 előtt uralták ezeket a területeket. Ez Egyiptom és Jordánia. Végül, Washingtonban sem támogatják azt az elképzelést, hogy a gázai lakosok egy részét az egyiptomi Sínai-félszigetre telepítsék át.

Egyes megfigyelők szerint ezeket a nyilatkozatokat nem szabad véglegesnek tekinteni, mivel úgy vélik, hogy Kairó akkor fogadja el a Gázából kitelepítetteket, ha „visszautasíthatatlan ajánlatokat” kap. Például a gyártási és közlekedési infrastruktúrájába történő masszív tőkeinjekciókért cserébe, valamint gazdaságának megmentéséért a teljes csőd növekvő fenyegetésétől – és az azt esetleg követő társadalmi zavargásoktól. Egy ilyen projekt megvalósíthatósága még nem nagyon világos; ebben a szakaszban a jelenlegi egyiptomi tekintélyelvű, de világi rezsimnek elég gondja volt a saját muszlimjainak

Testvériség, amelynek a Hamász a palesztin ága

A másik régóta tárgyalt alternatíva egyfajta „csecsen opció”. Ez is magában foglalja a Hamász izraeli felszámolását a Gázai Övezetben, majd az ellenőrzés és a hatalom átadását az övezetben olyan palesztin partnereknek Rámalláhban, akikkel lehet bánni. Egy időben Izrael és akkori informális partnerei a „szaúdi blokk” országainak vezetésében még egyfajta „castingot” is tartottak erre a szerepre, amelynek favoritja Mohammed Dahlan volt, aki korábban Mahmúd Abbász közeli munkatársa, majd fő riválisa volt a Fatah mozgalomban. Úgy vélték, hogy jó kapcsolatai vannak a mérsékelt Hamász vezetésével, ami Dahlannak az Abu Dhabi és Rijád hatalmi hierarchiájában lévő kapcsolataival együtt a gázai „normalizáláshoz” vezethetett volna. A Hamásznak Irán szatellitjévé való átalakulása azonban ezt az elképzelést levette a napirendről.

Ami a gázai partnerek keresését illeti, itt kezdetben nem sok választási lehetőség volt. A helyi társadalom szerkezetét tekintve Izrael potenciális partnerei itt a családi és közösségi klánok vezetői, a Gázába „betelepült” beduin törzsek főnökei, vagy a muszlim szekták sejkjei és az iszlám szellemi rendek (tariqatok) helyi ágai lehetnek. A Hamász számos szerkezeti egysége, beleértve számos félkatonai csoportot az övezetben, nem más, mint a fent említett törzsi és vallási közösségek militáns frakciója, amelyek közül néhányan az iszlám szalafista változatát vallják, amely még a Muzulmán Testvériség által támogatottnál is radikálisabb és szélsőségesebb. Erkölcsi és gyakorlati okokból Izrael soha nem tudott hosszú távú partnerséget kötni ezen erők egyikével sem, még ha érdekeltek is lennének benne. Ma ez a kérdés teljesen és tökéletesen irrelevánsnak tűnik.

Végül vannak olyanok, akik azt javasolják, hogy a Gázai Övezet irányítására és társadalmi-gazdasági problémáinak megoldására képes szervezet keresése ne csak az arab világra korlátozódjon. Szakértői körökben ismét felmerül annak a régi ötletnek a lehetősége, hogy az Európai Uniót és a NATO-t is bevonják ebbe a szerepbe, bár őket sem lesz könnyű „meggyőzni”. Oroszország lehetősége – egyedül vagy a „közel-keleti kvartett” tagjaként – még csak szóba sem kerül.

Más szóval, az izraeliek és szövetségeseik számára továbbra is nyitva áll az az alapvető kérdés, hogy „mit tegyenek Gázával a Hamász legyőzése utáni napon”. De a korábbi konfrontációs fordulókkal ellentétben az izraeli polgárok többsége most úgy véli, hogy van értelme visszatérni erre a kérdésre, ha eljön az a nap.