Törököt fogtam én ezzel a szegény kazanyi Istenanya-ikonnal, nem ereszt. Azt most hagyjuk is, hogy ezzel szemben ki fogott ereszt és miért, foglalkoztunk vele épp eleget annak idején, most inkább azt nézzük, milyen fejlemények mutatkoznak tegnap óta az ügyben, és azon is gondolkodjunk el: miért pont most kellett előkerülnie az ikonnak, mire lehet jó ez?

(Képünk illusztráció)

Azok számára, akik nem olvasták a tegnapi írásomat (aminek az ikon-ügy csak egy epizódja volt) röviden összefoglalom az előző részben történteket, mint egy tévésorozatban: tegnap ünnepelték Oroszországban a Nemzeti Egység Napját, ez annak az ostromnak az évfordulója, amellyel Minyin és Pozsarszkij népfelkelő milíciák élén 1612-ben visszafoglalta Moszkvát a lengyel, svéd és egyéb (például erdélyi) csapatoktól, ez jelentette a Zavaros Idők végét, és az orosz állam újbóli felemelkedését. Az ünnep alkalmából a Kremlben álló Uszpenszkij-székesegyházban nagyszabású istentiszteletet tartott Kirill pátriárka, melynek során bemutatta a kazanyi Istenanya szent ikonját, melyet nem egyszerűen elveszettnek hittek, hanem elégettnek is – tanúk vannak arra, hogy 1904-ben eltüzelték. Ez az ikont csöppet sem zavarta abban, hogy 1920-ban már Angliában, később Amerikában, még később a Vatikánban bukkanjon fel, tegnap tévesen írtam, hogy még mindig ott van, a valóság az, hogy II. János Pál pápa 2004-ben az orosz ortodox egyháznak ajándékozta, és ma a kazanyi orosz ortodox egyház katedrálisában található. A festmény sajátosságai és a színhasználat alapján a művészettörténészek a 18. századra datálják.

Na, várjunk csak. Ha Lukács evangélista festette, mint a legenda mondja, akkor majdnem kétezer éves kell legyen, de még ha csak azt vesszük, hogy Pozsarszkij herceg imádkozott előtte 1612-ben, akkor sem lehet 18. századi! Ezt mindjárt megmagyarázom, egyelőre folytassuk a történetet.

Az újonnan megtalált csodatévő ikont bemutatva Kirill pátriárka elmondta, hogy az „Oroszországban maradt, jámbor emberek mentették meg, és egy kiváló személynek köszönhetően került az egyházba, akiről később fogok beszélni – egy művészettörténésznek, aki életéből sok évet szentelt az óorosz ikonográfia tanulmányozásának”. A prédikáció során a pátriárka nem említette ennek a művészettörténésznek a nevét. A „felfedezés” körülményeiről szólva Kirill elmondta, hogy véletlenül találta meg a képet Peredelkinóban álló vidéki rezidenciájában. Az orosz ortodox egyházfő abban, hogy a csodatevő ikon éppen most „került elő”, Oroszország „győzelmének” zálogát látja az különleges katonai műveletben: „Ez az ereklye fogja megőrizni népünket nehéz korszakunkban, és megvédi hazánkat a külső és belső ellenségektől... Itt az ideje, hogy megújítsuk ortodoxiánkat.”

Akkor most magyarázzuk meg, mi történhetett. A művészettörténészek szerint a pátriárka által bemutatott kép leginkább a „moszkvai jegyzékben” szereplő kazanyi ikonra hasonlít, amely valóban Dimitrij Pozsarszkij hercegé volt, és a moszkvai Lubjanka-birtokán lévő Vvedenszkij-templomban őrizték. Ez az ikon 1636-ban került a Vörös téren álló kazanyi székesegyházba, ahonnan 1918-ban ellopták. Azóta a kép sorsa ismeretlen – feltételezhetően többször is kiállították a régi orosz művészet külföldi árverésein, de a hitelességét nem erősítették meg szakértők. A Kirill által bemutatott mű státuszáról csak a szakértők kutatásának közzététele után lehet majd beszélni.

Ilyenformán egy régi másolatról lehet szó, olyan régiről, hogy önmagában is, Pozsarszkij miatt is értékes, de azért nem az eredeti. Az 1579 körül keletkezhetett, ami azt jelenti, hogy Lukács evangélista majd’ 1600 éves korában festette, de ha elhisszük Matuzsálemet, el kell hinnünk ezt is.

A dolog nyitja annyi, hogy Minyin és Pozsárszkij idejében az eredeti példányt őrző kazanyi kolostor minden nagyobb népfelkelő-alakulatnak küldött egy-egy másolatot, hogy vigyék maguk előtt a csatában, meg természetesen a felkelés vezetőinek is, tehát legalább pár tucat kazanyi Istenanya-ikon keringhet a világban, ez, amit most Kirill bemutatott, lehet épp Pozsárszkijé, ne vitassuk, de még ezeket is másolták, így jöhetett létre a pápa által visszaadott, 18. századi Romanov-változat is.

Persze, ha valaki azt akarja hinni, hogy az őseredeti ikon állt össze a porból, hamuból, egyenesen Kirill pátriárka saját rezindenciáján (vagy rezidentúráján?), az higgy nyugodtan, ez már az ő dolga.

Rendben van, de miért most, miért így mutatták be a képet?

A „specoperacija” során Kirill pátriárka szorgalmasan kereste azt a kegytárgyat, amely végül biztosítja az orosz fegyveres erők „győzelmét”. Még a harcok első szakaszában átadta a csapatoknak a Port Arthur-i Istenanya ikonját, majd Andrej Rubljov Szentháromságának átadását akarta elérni az Orosz Ortodox Egyház számára, azzal érvelve, hogy csak egy ilyen szintű ereklye előtti tömeges és országos ima fogja elérni a „győzelmet”. Azonban a restaurátoroknak sikerült a Szentháromságot védett környezetben elhelyezniük, és így megmenteniük az ikon aktív templomokba való szállítását óhatatlanul kísérő pusztulástól, tehát az Orosz Ortodox Egyház vezetője geopolitikai reményeit a kazanyi ikonhoz fűzi.

A patriarchátushoz közel álló források szerint Kirill arra készül, hogy kezdeményezze az ikon „zarándoklatát” a frontvonalhoz, Avdiivka közelébe, hogy felgyorsítsa az orosz fegyveres erők által sikertelenül ostromolt ukrán város lerombolását és elfoglalását. Még ez sem új ötlet, egy másik kópiát a második világháború alatt Sztálin hordoztatott állandóan Moszkva fölött, repülőgéppel, hogy óvja meg az orosz fővárost a német bombázásoktól. Ez mondjuk sikerrel járt, de az Istenanya gyalogsági és tüzérségi bevetéseiről a modern időkben nincs tudomásunk.

Ne feledjük azt sem, hogy Minyin és Pozsarszkij népfelkelést vezetett, tehát az, hogy egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a különben hősies és bátor tetteik, könnyen jelentheti, hogy Putyin teljes körű mozgósításra készül az ő szellemüket megidézve, csak esetleg majd népfelkelésnek hívja.

De másra is készül Putyin, egészen pontosan a jövő évi elnökválasztásokra. Erről Andrej Percev ír a Carnegie Intézet honlapján. És ebben is lehet szerepe a csodatévő ikonnak.

A 2024-es oroszországi elnökválasztás Vlagyimir Putyin elnök eddigi egyik legmozgalmasabb és legdrágább újraválasztási kampányának ígérkezik. A szavazásra olyan események közepette kerül sor, mint a Putyin-korszak eredményeit bemutató hatalmas kiállítás, a hónapokig tartó hazafias verseny és az Ifjúsági Világfesztivál.

Mindezt a belpolitikát felügyelő Szergej Kirijenko, a Kreml kabinetfőnök-helyettese szervezi. Mindez egy állítólag virágzó ország színházi díszletét, kulisszáit hivatott megteremteni, miközben fenntartja a valóban demokratikus választások illúzióját, és ezzel hozzájárul a hivatalos eredmények legitimálásához, amelyek kétségtelenül Putyin nagy győzelmét fogják hozni.

November 4-én nyílt meg az „Oroszország” címet viselő kiállítás az Összoroszországi Kiállítási Központban, egy több tucat különálló pavilonból álló, sztálini időkben épült kiállítási parkban Moszkvában. A kiállítás áprilisig tart, és a Kreml nem titkolta, hogy várhatóan kulcsszerepet játszik majd Putyin kampányában (bár nem a hivatalos újraválasztási kampány finanszírozza). A szervezőbizottságot maga Kirijenko vezeti.

A kiállításon a technológiára összpontosítva a kiállítási tárgyakat orosz régiók, állami vállalatok és más nagyvállalatok állították össze. Az elért eredmények (bármennyire is kétes értékűek) bemutatása mellett úgy tűnik, hogy a kiállításokat úgy rendezték be, ahogy egy idősebb orosz – mondjuk Putyin – elképzelheti az informatikai és csúcstechnológiai ágazatot. Tele vannak a fejlett technológia durva utánzataival, beleértve a fantasztikus közlekedési eszközöket, a mindenhol felbukkanó interaktív képernyőket és a kiterjesztett valóság megtapasztalásának lehetőségét.

Az általános benyomás az, hogy az összképet egy mesterséges intelligencia program tervezte, amelynek feladata a regionális szimbólumok és a csúcstechnológia ötvözése volt. Valószínűnek tűnik, hogy a Kreml kérte, hogy a résztvevők a technológiára és a modernitásra helyezzék a hangsúlyt, és hogy a csúcstechnológiai iparral nem rendelkező régiók sem képeztek kivételt.

Kormányzók, hírességek és állami hírcsatornák is szorgalmasan reklámozzák a kiállítást. A cél világos: a választások közeledtével az oroszokat meg kell győzni arról, hogy Putyin fejlett, csúcstechnológiát alkalmazó Mekkává tette országukat, ahol az életszínvonal emelkedik, és az infrastruktúra gyakorlatilag tökéletes. A kiállítás szervezői tulajdonképpen magának Oroszországnak egy virtuális változatát próbálják felépíteni.

Az elkövetkező hónapokban versenyeket és sorsolásokat is fognak szervezni, méghozzá soha nem látott mértékben. Korábban a nyeremények csábítását alkalmanként a regionális választásokon való részvételi arány növelésére használták. Most szövetségi szinten vetik be.

Az „Oroszország” kiállítással egy napon kezdődött a „Családban marad” elnevezésű, hónapokig tartó, minden korosztálynak szóló tévéműsorra emlékeztető országos verseny. A tisztviselők szerint már több százezren regisztráltak a versenyre, amely hazafias tevékenységeket (például családfa készítése) és szórakoztató elemeket (például ételek főzése hírességek által kitalált receptek alapján) egyaránt tartalmaz.

A nyeremények között harminc, egyenként 5 millió rubel (kb. 53 000 dollár) értékű lakás, 300 utazás Oroszországban és sok más kisebb jutalom is szerepel. A kiállításhoz hasonlóan a verseny népszerűsítéséhez is hírességeket toboroztak. Iskolák és más állami intézmények is segítenek a figyelemfelkeltésben, többek között a közösségi médián keresztül.

A választások előtt egy másik nagyszabású esemény a Fekete-tengeri üdülővárosban, Szocsiban megrendezésre kerülő Ifjúsági Világfesztivál. A fesztivál honlapja azt állítja, hogy ez lesz „a világ legnagyobb ifjúsági rendezvénye”. A szervezőbizottság vezetője ismét nem más, mint Kirijenko. A fáradhatatlannak tűnő vezérkari főnök-helyettes részt vesz a tél folyamán egy olyan kulturális program szervezésében is, amelynek keretében a hatóságokhoz hű előadókat és színházi társulatokat küldenek turnézni Oroszország-szerte.

Putyin előző, 2012-es és 2018-as újraválasztási kampányai során nem volt ilyen mértékű felhajtás. Igaz, a Kreml megpróbálta kiemelni az önkéntesek szerepét a korábbi kampányokban, de kevés eredménnyel. Hasonlóképpen, a Putyin csapatában lévő hírességeket, művészeket és sportolókat soha nem népszerűsítették széles körben, és nem vonták be őket nagyobb eseményekbe. Bár 2017 végén volt egy Ifjúsági és Diák Világfesztivál, a 2018-as választások idejére ez feledésbe merült.

Ehelyett a korábbi kampányaiban Putyin a jól bevált receptet alkalmazta: „A munkával vagyok elfoglalva – és a sikeres munka a kampány legjobb formája”. Bár ezeket a választásokat megnyerte, nehéz megítélni ennek a megközelítésnek a hatékonyságát, mivel az orosz választások eredményét sokkal fontosabb tényezők határozzák meg: a valódi verseny hiányától kezdve a közhivatalnokok részvételének növelésére irányuló, államilag szervezett törekvéseken át a széles körben elterjedt választási csalásokig.

A felszínen úgy tűnik, hogy semmi sem változott, ami indokolná az új, eseményközpontú kampányra való áttérést. A közvélemény-kutatások könnyű győzelmet jósolnak Putyinnak, míg a Kreml a részvételi arány növelésére és az eredmények manipulálására irányuló taktikákat – különösen az online szavazást – az elmúlt években tökéletesre csiszolta.

Más szóval, nincs választási, politikai ok arra, hogy ilyen eseményáradatot szervezzenek. Miért folytat tehát a Kreml olyan kampányt, mintha Putyin valódi, kompetitív választásokon venne részt? És miért igyekeznek a politikai vezetők a választási versenyre való figyelemfelhívással politizálni a társadalmat?

A válasz az, hogy miközben az oroszok mindezt a politikai tevékenységet a hatóságok hangulatjavító intézkedésének fogják tekinteni, a Kirijenkóhoz hasonló hivatalnokok nem az orosz társadalom egészéért, hanem csak egy emberért dolgoznak a Kremlben. Kirijenko és csapata ma már alig több, mint Putyin rendezvényügynöksége, mivel Oroszország politikai rendszerét már régen rendezvények sorozatává alakították át.

Ennek megfelelően az Összoroszországi Kiállítási Központban az összes kiállítást annak a jól ismert ténynek a figyelembevételével tervezték, hogy Putyin rajong az ál-csúcstechnológiáért. Amikor körbejárja a bemutatókat, Putyin néhány órát a jövő csodálatos Oroszországában tölthet, és abban az illúzióban ringatózhat, hogy valódi választási kampány zajlik.

Bár a Kreml választási stratégiája rövid távon némi legitimitást adhat Putyinnak, ami a szavazás után következik, az már valami egészen más lesz. A Kreml események áradatával tereli el a közvélemény figyelmét, elterelve az emberek figyelmét a gazdasági problémákról és a mozgósításról szóló pletykákról. Ha Putyin győzelme után a dolgok rosszabbra fordulnak, akkor minden pozitív hangulatkeltés hiábavaló volt. Ehelyett arról fognak beszélni, hogy a mesterséges intelligenciát arra használták, hogy újjáépítsék a régi Potemkin-falvakat.

Figyeljük meg a hivatalos orosz állami példaképek evolúcióját: a háború kitöréséig Putyinnak Nagy Péter volt az ideálja, aztán – úgy az első nagy visszavonulásokig – Alekszandr Nyevszkij, később valamiért (talán a Krím miatt) Nagy Katalin, utána volt egy rövid Rettegett Iván-korszak, most került elő Minyin és Pozsarszkij. Választási kampányszempontból (és egyébként is) egyáltalán nem volna csodálatos, ha megjelenne egy történész, és bebizonyítaná, hogy sajnálatos elírás történt, az orosz nép hőseit eredetileg és valójában Putyinnak és Mozsárszkijnak hívták, csak Soros meghamisította a krónikákat. Szerintem valahol Moszkvában már fogalmazzák is az erről szóló tanulmányt.

Csak azt lehet kívánni, hogy vegye elő mihamarabb Második Miklóst is, és kövesse példáját.

Láthatjuk tehát, milyen sok mindenre jó egy ikon. De azért a leghasznosabb a templomon kívül – a politikában.

Szele Tamás