Itt állunk a szuverenitási törvény árnyékában – mit ne mondjak, elég sötét ez az árny – a Pesti Srácok abból az alkalomból, hogy elveszítették oldalukat a Metán (Facebook), minden korábbinál személyeskedőbb anyagban támadja azokat, akik egyrészt nem értenek egyet a kormánnyal, másrészt egyáltalán, még van oldaluk, testi fogyatékosságok felemlegetésétől és trágárságoktól sem riad vissza a szerző, aki tévedésből – vagy trollkodásból – Oscar Wilde-idézetet választott címnek, és nem vesszük észre, hogy már ez is a tegnap.

(Gyengébbek kedvéért: képünk illusztráció)

Még harcolnak a trollseregek a manóseregekkel, de már változik a cél. Bocsánat: meg kell magyaráznom ezt a „manósereg” dolgot. Szóval, nemrég felfedeztek orosz földön egy olyan ellenzéki hálózatot, ami pont ugyanazt művelte, mint a kormánypárti trollhálózatok, ez volt a „manólégió”, „Легион эльфов”. Először Navalnijhoz kötötték, de aztán kiderült, hogy a Ponomarjev-féle Szabad Oroszország Alapítványhoz tartoztak, a sikereikről máig folyik a vita. Azért „manók”, mert az „elf” csak a Gyűrűk Ura magyar fordításában „tünde”, általában Skandinviában vagy Britanniában valami olyasmit értenek rajta, amit mi manónak hívunk. Hosszú lenne ezt elmagyarázni (bár kellemes, de eltér a tárgytól). Mindenesetre Makszim Trudoljubov a Meduzában arról elmélkedik, van-e értelme a trollok ellen akár tündéket, akár manókat harcba vetni? Érdemes harcba küldeni a Jókat a Gonoszok ellen? Legyőzheti a propagandát az ellenpropaganda?

Lelövöm a választ: ennek már nincs értelme. De lássuk, mit mond Trudoljubov!

A Szabad Oroszország Alapítvány (FRF) által a Kreml- és háborúellenes üzenetek tömeges terjesztésére létrehozott „Manók légiója” projekt nagy vitát váltott ki. Az orosz közösségi média felhasználóinak szervezett befolyásolásának ilyen módszereiről az ellenzék részéről korábban még nem hallottunk.

Alekszej Navalnij támogatói már régóta tesznek aktív kísérleteket a polgárok meggyőzésére. Még 2012-ben Navalnij létrehozta a „Jó Igazság Gépezete” projektet (eredeti nevén „Jó Propaganda Gépezet” – szemben azzal, amit Navalnij akkor „Gonosz Propaganda Gépezetnek” nevezett), amelynek aktivistái a korrupcióról és a hatalommal való visszaélésekről szóló híreket terjesztették. Most Navalnij csapata Navalnij Agitmachine projektjével van elfoglalva: önkéntes agitátorok hívogatják az embereket Oroszországban, és próbálják rávenni őket, hogy beszéljenek a háborúról, a kormányról és a társadalom állapotáról.

A szabad orosz média azzal foglalkozik, hogy újságírói módszerekkel szálljon szembe a propagandával, tényellenőrző projekteket hoz létre, boncolgatja a propagandacsatornák tartalmát, és tanulmányozza a háborúpárti környezet hangulatot. E projektek némelyike többé-kevésbé hatékony lehet. De vajon mennyire értik meg alkotóik, hogy kivel és mivel szállnak szembe?

„Én”, „mi” – és mások

Ma már sok országban a politikai színtér nem az eszmék csataterének számít. A huszadik században a propaganda az ideológiák zászlóvivője volt. Manapság az emberek nem is annyira azért bocsátkoznak konfliktusba, mert meg akarják kérdőjelezni valakinek a „rossz” meggyőződését, hanem mert úgy tűnik, erősebb az identitástudatuk – az „én”-nél nagyobb valamihez, egy „mi”-hez való tartozás érzése. Egy nemzethez, egy vallási közösséghez, egy nemhez, egy korcsoporthoz vagy bármilyen más társadalmi csoporthoz.

Ez általában akkor történik, amikor a nagy háborúk elhúzódnak vagy véget érnek, amikor birodalmak összeomlanak, és amikor a nagy nemzeti projektek (mint például a „szocializmus felépítése egyetlen országban”) véget érnek. Oroszországot így vagy úgy, de mindezek érintették. Ilyen időszakokban egész közösségek érezhetik magukat megsértettnek, sértettnek, becsapottnak. A politikusnak vagy a propagandistának – és ilyenkor szinte ugyanarról van szó – újra meg kell erősítenie az egyének számára a csoporthoz való tartozásukat, és új okokat kell adnia, hogy ragaszkodjanak a saját csoportjukhoz. „Ennek a rögtönzött identitásnak a megszilárdításához ellenségre van szükség: a „nem-emberekre”” – írja Peter Pomerancev „Ez nem propaganda” című könyvében. A politikai technológia egyik beszélgetőpartnerét idézve Pomerancev megjegyzi, hogy az ellenség megnevezésével a választásokon a korábbi szavazatok 20 százalékával többet lehet szerezni.

Thomas Carothers, a Carnegie Endowment for International Peace kutatási programjainak vezetője leírja a politikai viselkedést azokban az országokban, ahol a „fekete-fehér” logika elterjedt: „Nemcsak nem értek veled egyet, nem vagyok olyan, mint te, hanem „más” vagyok, ami sajnos gyakran azt jelenti, hogy „gyűlöllek”.”

Az identitás erősítése érdekében például azt lehet mondani, hogy „ők” megszegték a hagyományokat, tönkretették a családot, az emberek már nem „csak” férfiak és nők, hogy „ők” biolaboratóriumokat építenek „körénk”, harci szúnyogokat indítanak „ellenünk”. Hogy nem „mi” állunk háborúban, hanem éppen ellenkezőleg, „ők” háborúznak „ellenünk”, hogy elvegyék Oroszország természeti kincseit. Nyikolaj Patrusev számos interjújában állította ezeket, de az ENSZ orosz képviselői és más tisztviselők is ezeket a mítoszokat ismételgetik, „hírszerzési adatokra” és „idézetekre” hivatkozva, amelyeket független újságírók és kutatók már régen megcáfoltak.

Az igazság népszerűtlen

Nem orosz politikai technológusok találták ki ezt a megközelítést. Az antiszemitizmust, az Amerika-ellenességet és más „anti-mozgalmakat” mindig is a világ rosszindulatú, általában rejtőzködő „uralkodóiról” szóló mítoszok táplálták. Az ilyen mítoszok középpontjában gyakran a zsidók álltak, akiket számtalan konteó szerzői vádoltak összeesküvéssel, a „Cion bölcseinek jegyzőkönyvei”-től kezdve a „Levél Amerikához” című írásig, amelyet állítólag Oszama bin Laden írt a 2001. szeptemberi egyesült államokbeli támadások után.

Az ilyen szövegek minősége nem annyira fontos, és nem is kell olyan stílusosnak és koherensnek lenniük, mint a „valódi” ideológiai röpiratoknak. A lényeg, hogy elég izgalmasak legyenek ahhoz, hogy a tájékozatlan vagy előítéletes olvasóban (hallgatóban, nézőben) azt az érzést keltsék, hogy végre feltárult előtte a „teljes igazság”, vagy legalábbis, hogy „nem zörög a haraszt”.

A közelmúltban a Bin Laden-féle „Levél Amerikának” virális terjedéséről szóló történet megmutatta, hogy milyen nehéz ezeket a „leleplezéseket” megcáfolni. Ugyanezeket az „állításokat” a korabeli tényellenőrzők már sokszor cáfolták. És mégis, az évszázados története során ez az antiszemita szöveg több tucat nyelven, több millió példányban jelent meg. Ráadásul folyamatosan felbukkan az interneten, újra és újra közzéteszik.

A modern világban ez a probléma nem megoldódott, hanem még súlyosbodott is: a nyilvánosság úgy szerveződik, hogy a hamis üzenetek sokkal gyorsabban terjednek és sokkal nagyobb közönséghez jutnak el, mint az igazak. A Science című folyóiratban 2018-ban megjelent tanulmány szerint a hamis hírek éppen az újdonságuk miatt vonzzák a figyelmet, míg a cáfolatok, amelyek nem rendelkeznek ezzel a tulajdonsággal, pont emiatt veszítenek. Az igazság felzaklathatja vagy megnyugtathatja az embereket, de az eredeti hazugsághoz képest mindenképpen kevesebb embert érdekel. Miután a kutatók megvizsgálták a Twitteren 2006 és 2017 között elterjedt több mint 120 000 pletykát, azt találták, hogy a legnépszerűbbek közül azok, amelyek végül igaznak bizonyultak, ritkán vonzottak ezer embernél többet. A hamis pletykák közül viszont a legelterjedtebbek következetesen ezer és százezer felhasználó közötti nézettséget értek el.

A mostani világban az emberek nemcsak a közös nyelvet, hanem a közös valóságot is elveszíthetik – ez a polarizáció állapota. Az emberek élhetnek egymás mellett, de nem lehetnek közös tényeik, közös kifejezéseik, néha még közös toponimáik sem (mint a mai Közel-Keleten).

Ez az állapot önmagában nem új, de a 21. században szinte mindenütt jelen van, ami a populizmus súlyosbodásához és a szélsőséges mozgalmak terjedéséhez vezet. Ennek a változásnak számos oka van, de kettő közülük különösen fontos. Egyrészt a huszadik század tömegállama a maga nemzeti szintű, egységesítő jelszavaival már a múlté. Másrészt a médiakörnyezet széttöredezetté vált a közösségi média megugró népszerűségének köszönhetően, amely az embereket visszhangkamrákba zárja, és felerősíti a harsány, polarizáló kijelentések hangját.

Mi a baj az anti-trollkodással?

Emberek százainak vagy ezreinek felbérlése a megfelelő kommentek írására, a megfelelő közösségek építésére és a megfelelő csoportok kialakítására – ennek a módszernek a felemelkedése a 2010-es években következett be, amikor maga a közösségi média is fénykorát élte. Ez egy kísérlet arra, hogy „meghackeljék” algoritmusaikat, hogy szimulálják a bennük terjedő üzenetek természetességét, és végső soron arra használják a közösségi médiát, hogy megosszák a felhasználókat. A fent említett „manók légiója” projekt neve arra a „trollgyárra” utal, amelyet az augusztusban repülőgép-szerencsétlenségben elhunyt Jevgenyij Prigozsin üzletember épített ki körülbelül egy évtizede. Ez a jelenség nem egyedülállóan orosz. Peter Pomerancev és sok más kutató írt hasonló projektekről Venezuelában, Mexikóban, Törökországban, a Fülöp-szigeteken és más országokban. Létezik egy másik tanulmány is az államilag támogatott trollkodásról, amelyet a 2010-es évek közepén végeztek az Egyesült Államokban, Törökországban, a Fülöp-szigeteken és a közel-keleti országokban.

Nehéz felmérni ezeknek a próbálkozásoknak a hatékonyságát. Egy tanulmány szerint az állítólagos orosz trollok tevékenysége befolyásolhatta a 2016-os amerikai elnökválasztás kimenetelét. Sokan úgy vélik, hogy az oroszok akkor Donald Trump megválasztását segítették azzal, hogy negatív megjegyzéseket terjesztettek Hillary Clintonról. Másrészt ismert, hogy az oroszok által létrehozott álközösségek és fiókok a nyugati közösségi médiában nemcsak a Clintonról szóló negatív információk terjesztésével foglalkoztak, hanem azzal is, hogy felhívják a figyelmet az Egyesült Államok életének valóban jelentős problémáira. Trump saját kampánymenedzserei pedig több tízmillió dollárt költöttek célzott Facebook-hirdetésekre, amelyek egy konkrét csoportot céloztak meg – a hagyományosan demokratabarát szavazókat akarták eltéríteni attól, hogy Clintonra szavazzanak.

A klasszikus trollkodás viszont inkább a közösségi média felhasználóinak elbizonytalanítására irányul, mintsem bármiről való meggyőzésre. Ez a taktika az információt másképp teszi fegyverré, mint a hagyományos propaganda, amely a hatalom szócsöveként szolgált, és a hatóságok által jóváhagyott szlogeneket közvetített. A trollok seregei azzal vannak elfoglalva, hogy növeljék az információs zaj szintjét, és ezzel gyengítsék az információk és a tények hitelességét általában véve. Tim Wu médiakutató ezt „elárasztási” taktikának nevezi, amely arra törekszik, hogy eltorzítsa vagy elnyomja a célpontok kijelentéseit.

Ez azt jelenti, hogy új zaj hozzáadása a már meglévő információkhoz kétséges módja annak, hogy megváltoztassuk valakinek a véleményét. A trollkodás összezavarja az embereket, zavarja a tények érzékelését, növeli az ingerültséget és konfliktust provokál. Az „anti-trollkodás” csak súlyosbítja ezeket a hatásokat. És ezeket a hatásokat alapvetően a közösségi média hozza létre, amely az embereket visszhangkamrákba tereli és konfliktusokra ösztönzi.

Végül: a trollhadseregeket azért hozták létre, hogy befolyásolják a szavazókat a demokráciákban vagy azokban az országokban, ahol a választási eljárásoknak van némi befolyása a politikusokra. Oroszország 2023-ban egyértelműen nem tartozik ezek közé. (Magyarország sem).

Másként gondolkodónak lenni kényelmetlen

Amivel az orosz társadalom ma szembenéz, az több mint propaganda. Az orosz állam már régen túllépett a cenzúrán és a hatóságok által kívánt tények és vélemények terjesztésén. Egy dolog a meglévő közösségi média algoritmusait a saját szolgálatába állítani, és az általa kívánt üzeneteket továbbítani, és egy másik dolog a saját algoritmusokra épülő közösségi média létrehozása. Ezek a társadalmi ellenőrzés eszközeinek következő szintjét jelentik. A kínai hatóságok példáján felbuzdulva az orosz politikai technológusok egy olyan központosított digitális környezet kiépítésére törekszenek, amely hozzáfér az oroszok többségének személyes adataihoz. Ez a környezet jobban ki fogja szolgálni a polgárok mindennapi igényeit, ugyanakkor többet tud majd róluk, és hatékonyabban fogja ellenőrizni véleményüket és viselkedésüket. Legalábbis a tervek szerint.

Ez az ökoszisztéma Oroszország legnagyobb közösségi médiafelülete, a VKontakte köré épül, amelyet Pavel Durov hozott létre a kilencvenes évek közepén. A VKontakte ma a VK (korábban Mail.ru) digitális szolgáltatási konglomerátum része, amely valójában a Kremlhez közel álló vállalatok tulajdonában van. Ebbe a struktúrába tartozik az Odnoklassnyiki hálózat, a fizetési szolgáltatások, az e-kereskedelmi cégek és az oktatási termékek. A vállalatot a Rosztelekom korábbi vezetője, Vlagyimir Kirijenko vezeti, aki Szergej Kirienkónak, az orosz belpolitika irányítójának a fia.

Philipp Dietrich digitális környezetkutató a Német Külpolitikai Társaság (DGAP) számára készített friss jelentésében bemutatja, hogy a VK ökoszisztéma hogyan profitált a Meta szolgáltatások (Facebook, Instagram) de facto betiltásából Oroszországban – mind a felhasználók számát, mind a bevételt tekintve.

A VK most fejezi be a „szuperalkalmazást”, a VK Messengert, amely a „Goszuszlugi” állami szolgáltatással integrálva, multifunkcionalitásával – az elképzelés szerint – a Kínában elterjedt WeChatre hivatott hasonlítani. Itt fizethetünk a vásárlásokért, olvashatjuk a híreket, és lehetőséget kaphat a felhasználó arra is, hogy megkapja a katonai toborzóközpontból érkező idézést.

Az orosz kormány digitális platformokra vonatkozó stratégiája nagyon hatékony – írja Dietrich. Azzal, hogy kényelmessé teszik a szolgáltatást, a hatóságok tulajdonképpen rákényszerítik az embereket, hogy használják. A propaganda ebben az esetben szolgáltatássá válik a többi szolgáltatás között. Nem arról van szó, hogy szlogeneket kalapálnak az állampolgárok fejébe, vagy zajkeltésről, hanem egy olyan kényelmes környezet megteremtéséről, amelynek az állampárti üzenetek a fő összetevői. Ekkor minden alternatív politikai üzenet szó szerint „kényelmetlen” lesz.

Több mint ellenpropaganda

A társadalom általában és különösen az ellenzék sokáig megelőzte népszerűség szempontjából az orosz államot a médiában és a digitális szférában. Ma már nem ez a helyzet. A független médiát kiszorították az országból, az állam pedig a digitális szférát igyekszik ellenőrzése alá vonni. A lassúság, a korrupció, az államilag ellenőrzött szervezetek és vállalatok rossz minőségű munkája továbbra is a társadalom szövetségesei. Minden próbálkozás ellenére az orosz digitális környezet irányítóinak még nem sikerült valódi megfelelőjét létrehozniuk a Google tulajdonában lévő YouTube szolgáltatásnak, amely Oroszországban széles körben elterjedt. Ezért a független hírekhez, nyomozásokhoz és kommentárokhoz való hozzáférés még mindig nem igényel az oroszoktól további erőfeszítéseket, például VPN telepítése formájában. A Telegram üzenetküldő alkalmazás, amelyre alapítója, Pavel Durov a saját digitális környezetét szeretné felépíteni, szintén elterjedt Oroszországban.

Az Oroszországban értékesített okostelefonokra az állam által előírt alkalmazások kötelező előtelepítéséről szóló törvény valójában nem működik, mivel a készülékeket a szankciók miatt „szürke” rendszereken keresztül hozzák be az országba. Nemrégiben a Katonai Ügyészség bejelentette, hogy csalásra utaló jeleket fedezett fel a Rostec által a moszkvai videokamerák működését ellenőrző Safe City komplexum korszerűsítésére végzett munkálatok során. A kár becslések szerint majdnem a teljes, a projektre elkülönített összeget – 620 millió rubelt – elérte.

Az állam ellenőrzése az állampolgárok személyes adatai felett azért sem abszolút, mert maguk az állam képviselői, azaz a bűnüldöző szervek is kereskednek az adatokkal, ami lehetővé teszi, hogy bárki kiszivárogtassa azokat az internetre. Az ellenőrzési rendszer számos más rése is lehetővé teszi, hogy a társadalom szabadabban lélegezzen, mint ha az orosz állam valóban azzá válna, amiről álmodik – egy mindent látó, mindenható és osztatlan hatalmú uralkodóvá.

Pedig az orosz társadalom zaklatástól és nyomástól mentes része már most is sokkal nehezebb feladat előtt áll, mint pusztán a propaganda elleni fellépés. Egyelőre azok erőfeszítései, akik ellenőrzik a tényeket és leleplezik a propagandistákat, kicsit úgy hatnak, mint a nyugtatók: meggyőzik azokat, akik amúgy sem hisznek az orosz hatóságoknak, hogy igazuk van a hitetlenségükben.

Eközben a digitális irányítással szembeni ellenállás másfajta feladat. Nem olyan világban élünk, amelyben az emberek többsége tájékozatlan a legfontosabb tényekkel vagy mérvadó véleményekkel kapcsolatban, mint a korábbi korszakokban. Olyan világban élünk, ahol a tények nyilvánosan ismertek és az értékelések nyilvánosan elérhetőek, de az emberek akarva-akaratlanul kiválasztják azokat, amelyektől jobban érzik magukat, mert fontos számukra, hogy egy bizonyos társadalmi csoporthoz (pl. „törvénytisztelő állampolgárok”) tartozzanak. És persze az állam arra törekszik, hogy az embereket a számára kedvező tények és vélemények kiválasztására kényszerítse, formálisan „politikamentes” eszközökkel.

Összefoglalva: nem a visszhangkamrák jelentik a gondot, nem is az egymással csatázó trollhadak és tündeharcosok. Még csak nem is a klasszikus propaganda. Az igazi rém még csak most közeledik: a központi irányítású – ráadásul kényelmes, ám minden területre kiterjedő – digitális ökoszisztéma az, ami ellen egyelőre nem tudjuk, mit tehetünk, de ha hagyjuk bevezetni, az az általunk ismert emberi társadalom végét és a minden eddiginél totálisabb államok megjelenését jelenti.

Szauron közeleg. Dobjátok el játékfegyvereiteket, bolondok és fussatok Gandalfért!

Szele Tamás