Ezzel a kérdéssel nemrég foglalkozott a Telex, de olyan megdöbbentőek a Political Capital eredményei, hogy én is elővenném: a tényrelativizmusról van szó. Ami röviden annyit jelent, hogy vannak, akik azt állítják: igazság, valóság nem is létezik, minden pusztán vélemény kérdése. Ostobaság, de ne mosolyogjunk rajta, mert nagyon veszélyes.

(Képünk illusztráció)

És ne is nevezzük a posztmodern káros hatásának, a posztmodern mentalitás csak annyit mondott (elég baj volt az is), hogy mindenkinek megvan a maga igazsága, de azt azért nem mondta, hogy tények nem léteznek. Lássuk a medvét.

A Political Capital felmérést végzett „Tényrelativizmus és a hírforrásokkal szembeni elbizonytalanodás a magyar közvéleményben” címmel arról, hogy Magyarországon hányan kételkednek mostanra az igazságban is. Az eredmény elborzasztó, a tanulmányt idézem:

„A magyar társadalomban a tényrelativizmus és a hírforrásokkal szembeni elbizonytalanodás viszonylag elterjedt. A hazai válaszadók kétharmada (67 százaléka) teljesen vagy részben egyetértett azzal a kijelentéssel, hogy „Sok dolog, amire tényként hivatkoznak a sajtóban, valójában csak egy vélemény”, és 76 százaléka értett egyet azzal a megállapítással, hogy „Nem lehetünk biztosak abban, hogy amit tényként közölnek, az igaz is”. A megkérdezettek 59 százaléka egyetért azzal az állítással, hogy „Objektív valóság valójában nem létezik, csak különböző vélemények vannak”.

Az öt kérdésre adott válaszok összesítése alapján négy csoportra osztottuk a válaszadókat. A megkérdezettek 36 százaléka erősen, további 38 százaléka pedig mérsékelten tényrelativista. Mindössze 18 százalékot tesznek ki azok, akik szilárdan hisznek a tények megismerhetőségében. Csupán a megkérdezettek 8 százalékát nem lehetett besorolni, ők egy vagy több tételre nem válaszoltak.

A tényrelativizmus az összeesküvés-elméletekben és álhírekben való hit melegágya. Adataink szerint a tényrelativizmus közepes erősségű, pozitív összefüggést mutat az összeesküvés-elméletekben, a politikai és az egészségügyi álhírekben való hiedelmekkel, ugyanakkor nincs kapcsolatban az életkorral, az iskolázottsággal és a nemmel.

A tényrelativizmus pártfüggetlen, minden szavazótáborban erős. A tényekről, a valóságról alkotott kritikus nézetek érdemben nem eltérőek egyik vagy másik párt szimpatizánsai körében; nem jellemző tehát az a politikai polarizáció, ami a legtöbb kérdésben áthatja a hazai közvéleményt. A tényrelativizmus tehát egy társadalmi-politikai törésvonalakon átívelő jelenség, amely széles körben elterjedt a magyar társadalomban, és tág lehetőségeket nyújt a manipulációra.

A jelenlegi információs környezet kifejezetten erősíti a tényekkel kapcsolatos kételyt. Ez a jelenség nyilvánvalóan nem független az egyre erősödő politikai megosztottságtól, illetve a kormányzati kampánynarratívák által dominált, propagandisztikus médiakörnyezettől, ugyanakkor azoknak a válságoknak a természetétől sem – a Covid-járvány, majd Oroszország ukrajnai inváziója –, amelyek kapcsán a közvélemény megtapasztalhatta, mennyire össze tudják zavarni az ellentmondó hírek, vélemények a tájékozódást.”

Jó, mondaná erre valaki, de hát el lehet vagy el kell hinni mindent, amit olvasunk, látunk? Dehogy kell, sőt, én vagyok az utolsó, aki ezt állítaná, de az sem megoldás, ha semmit sem hiszünk el. Ha úgy vesszük, hogy nincs igazság akkor tények sincsenek. Vegyünk egy gyakorlati példát: most odakint cudar hideg van, nulla és mínusz négy fok között mozog a hőmérséklet. Ha én úgy döntök, hogy nem hiszek a hőmérőnek, mert bizonyára a Háttérhatalom vagy a kormány, netán az ellenzék vagy Soros terméke, és kifekszem napozni egy szál úszónadrágban, akkor először nagyon fogok fázni, aztán még jobban, végül pedig semennyire sem, mert meghűlök és meg is fagyok. De hát van olyan bolond ember, aki ilyen gyakorlati dolgokban is kételkedne?

Van bizony. Nem is olyan régen kezdett pénzgyűjtésbe egy „influencer” hölgy a Facebookon abból a célból, hogy elutazzon Ukrajnába, és bebizonyítsa, miszerint ott nincs háború, soha nem is volt, az ukrán kormány átveri a világot a támogatások kedvéért, az ország épül, szépül a nemzetközi közösség pénzén, és Kijev röhög a markába.

Akkortájt írtam is erről, körülbelül abban az értelemben, hogy csak tessék elutazni, jó eséllyel Lvivtől keletebbre nem jut el, de ha mégis sikerül harcok közelébe kerülnie, akkor vakszerencse kérdése, melyik hadviselő fél ejti foglyul a videózgató külföldit, és csukja be pár évtizedre kémkedés miatt, bár az is előfordulhat, hogy helyben, tárgyalás nélkül főbe lövik, volt már rá példa. A hölgy is letett a szándékáról, ugyanis nem érkezett elegendő adomány, sőt, az is kiderült, mitől pattant ki a fejéből ez az elképesztő fantazmagória: méhészettel foglalkozik az istenadta, és attól tart, hogy az ukrán méz letöri a hazai árakat. Képes lett volna egy kis árrésért letagadni egy egész háborút.

Nem is ő a különös ebben, hanem azok, akik a pár ezer forintokat küldték neki: ő érdekből találta ki a „nemlétező háború” elméletét, a videókat leforgatta volna bárhol Magyarországon, és él a pénzből, mint Marci Hevesen – de akik támogatták, azok hittek neki, érdek nélkül. Azok szerették volna hinni, hogy nincs háború, svindli az egész, és le merném fogadni, hogy most is ezt hiszik, mert „olvasták az interneten”.

Igen, az internet. Az a sokat kárhoztatott „információzuhatag”. Hogy lehet eldönteni, hogy a beérkező rengeteg hírből melyik igaz, melyik hamis? Napi problémám ez, főként, mióta háborús hírekkel kell foglalkoznom. Hiszen Konasenkov altábornagy minden nap kiáll az orosz hadügyminisztérium sajtótájékoztatóján a pulpitusra és olyasmiket beszél, amiknek a fele sem igaz. Kijevben sem mennek a szomszédba némi túlzásért, bár ők jóval kevésbé rutinosan hazudnak, mint az oroszok. Kinek higgyen az ember?

Senkinek a világon, csak a bizonyítékoknak. Először is: a valóban hiteles haditudósítás nem a szóvivők adatai alapján készül. Azok alapvetően elfogultak. Át kell nézni kemény, sok órás munkával az összes hitelesnek elismert forrást (igen, vannak ilyenek, ha nem is sok) és az összes hiteltelent is: a hiteleseket azért, hogy lássuk, mit keressünk, a többit meg azért, hogy lássuk, ki mit hazudik róla. Ha például az ISW azt írta, hogy a zaporizzsjai atomerőművet északkeleti irányból tüzérség lőtte, akkor ez elképzelhető, hogy igaz, mert az ISW alapos és pontos forrás, de hír ebből csak akkor lesz, ha mondjuk a helyi online sajtóban látjuk a károkat és legalább a Meduza megerősíti az információt. A legbiztosabb jel azonban az, ha a TASZSZ tagadja az incidenst: abban az esetben egészen biztosan volt támadás. Ez a „három független forrás” elve, amit alkalmazni kellene a sajtóban mindenhol, de fájdalom, nem mindenki alkalmazza. Csak hát időbe telik utána menni egy-egy hírnek, átnézni nyolcvan-száz orgánumot, ismerni és tekintetbe venni mindegyik orientációját, pártállását... azért van a sajtómunkás, hogy ezt elvégezze, és ne az olvasónak kelljen naponta órákat lapszemlézni.

Baj akkor van, ha a sajtómunkásnak sem hisznek, és azt mondja a felhasználó (aki már nem olvasó, mert nem olvas), hogy „ez csak a te véleményed, az Urálban már ott állnak garmadával az orosz csodafegyverek, maholnap Budapesten uzsonnáznak Szergejék!”

Szergejék akkor fognak Budapesten uzsonnázni seregestől, ha sikerül elérniük, hogy sok ilyen okos magyar ember legyen, akik a nehezen kiásott igazat nem hiszik, de a könnyen és ingyen eléjük tálalt hazugságot bekanalazzák az utolsó cseppig. Az, hogy Enehrodartól északkeletre állt egy Akacija löveg, amiből támadták az erőművet, elég hosszú ideig, nem lehet vélemény, mert tény. Fizikai tény, amit onnan is tudunk, hogy egy idő után szétlőtték, szóval megvoltak a roncsai is. Ilyen esetben a dezinformáció inkább ejti a kérdést, és gyorsan elkezd másról beszélni, biolaboroktól 5G-ig, hogy tovább kábítsa a közönségét. Vásári színjáték a propaganda, és annak a szabályai szerint is működik.

De még is, miért kételkednek az emberek nyilvánvaló dolgokban és miért hisznek el ezzel szemben átlátszó hazugságokat? Ennek két oka van. Az egyik az, hogy egyszerűbb azt mondani valamire, hogy nem igaz vagy „csak egy vélemény”, mint megvizsgálni, utána járni, kényelmesebb így elintézni a dolgot.

A másik ok az ego mérhetetlen fontossága.

A mai embernek lassan egyebe sincs már, mint véleménye, minden más ingatag, bizonytalan – és a politikai rendszereink is erősítik, hogy ez a legbecsesebb tulajdona, ugyanis látszólag a szavazati rendszerre épülnek. A szavazás pedig nem egyéb, mint a politikai vélemény kinyilvánítása. Hát csoda-e, hogy a négy évente nagyobb adag mákonnyal, a közbeeső időben kisebb adaggal kábított választópolgár végül elhiszi, hogy a vélemény mindenható? Ott, ahol kétharmaddal semmi sem lehetetlen, ezt is sugallják neki. És ragaszkodik a véleményéhez, mint utolsó tulajdonához. Pedig nem a sajátja, készen kapja, konfekció-véleménye van – legfeljebb azt dönti el, kivel ért egyet, kivel nem.

Jól látszott ez a világjárvány idején, mikor kényelmetlen volt maszkot viselni, oltásra járni, hogy sokaknak az volt a véleménye: ez felesleges. És amikor megjelentek a kidolgozott elméletek, konteók, teljes díszben elénk lépett az orosz dezinformációs rendszer, tömegek váltak nálunk is, de Nyugat-Európában is lelkes járvány-, vírus- és oltástagadókká, fennen hirdetve jogukat a szabad véleményhez és annak kinyilvánításához.

Joguk volt is hozzá, de azért a vélemény kinyilvánításának következményei is vannak, és nem csak az, hogy elkapja az ember a COVID-ot. Hanem az is, hogy radikalizálódik, tegnap a vírusban kételkedett, manapság csak készpénzt hajlandó használni és azt állítja, hogy Magyarország egy New York-i tőzsdén bejegyzett cég, amit igazából a Háttérhatalom meg a gyíkemberek irányítanak, holnap leborulva fogja imádni QAnont, míg a nyakunkra nem hozza a teljes apokalipszist, mindenestől.

És az egész azzal kezdődött, hogy utált maszkot viselni, de nagyon büszke volt a független véleményére. Hát hiszen pont ezt a drágalátos véleményt dobja piacra üveggyöngyökért, színes rongyokért, ezt a legfőbb kincsét, ha hisz a politikai vagy egyéb kóklereknek. Ezt prostituálja. Sőt, devalválja: ha minden csak vélemény és minden véleménynek egyenlő az értéke, akkor egy akna hatástalanításánál például többet nyomna a latban, mikor felvetődik a klasszikus kérdés, hogy „melyik drótot vágjuk el” nyolc-tíz utcaseprő véleménye, mint egy tűzszerészé. Azért okosabb a tűzszerészre hallgatni. Viszont a formális – és hibás – logika az utcaseprők mellett áll.

A tényrelativista nem egyéb, mint még járkáló halálraítélt, aki elhiszi, hogy objektív valóság nincs, csak különböző vélemények, melyeknek vagy hiszünk, vagy sem – az ilyen embert nem sok választja el attól, hogy kifeküdjön a hóba napozni, belemenjen a tűzbe lehűlni.

Objektív valóság igenis létezik.

Csak – sajnos – ha nem evidenciákról van szó, utána kell járni, ki kell deríteni, és az fárasztó.

Viszont aki ehhez lusta, és inkább tagadja a valóság létezését is, az többnyire bele szokott pusztulni ebbe a világnézetbe.

Minden tényrelativista tarsolyában hordja a Darwin-díjat.

Szele Tamás