Régivágású kremlinológia következik most, mintha csak a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben járnánk, mikor apró jelekből próbálta meg a nyugati sajtó – és a szolgálatok – kitalálni, mi lesz Moszkva következő sakkhúzása. Olyasmikből például, hogy ki ül közelebb a díszpáholyban a főtitkárhoz a Bolsojban tartott bemutatón, vagy mi jelent meg épp a Lityeraturnaja Gazeta legfrissebb számában.

(Képünk illusztráció)

Mosolygunk ugyan, de ezeknek az apróságoknak komoly fontossága volt: például a Bulgakovtól a Mester és Margarita vagy Szolzsenyicintől az Ivan Gyenyiszovics egy napja hosszú ideig pihent a fiókban (a Bulgakov-regény legalább 25 évet), és a megjelenésük biztos jele volt az átmeneti belpolitikai enyhülésnek. Nekünk most könnyebb dolgunk van, ugyanis szó szerint centire le tudjuk mérni, mik az Oroszországi Föderáció külpolitikai szándékai, jobban mondva az mérhető, hogy mely országok mennyire fontosak Putyin számára. Az történt ugyanis, hogy Vlagyimir Putyin huszonegy újonnan érkezett külföldi nagykövet megbízólevelét vette át, a helyi szokás szerint egyszerre. A ceremóniát hagyományosan a Kreml Sándor-termében tartották. Utána beszédet tartott, és abból, hogy melyik országgal mennyit foglalkozott, milyen hosszan beszélt róluk, világosan kitűnik az orosz diplomácia súlypontozása. No, meg persze abból is, hogy miket mondott róluk.

Ez a beszéd különösen kényes geopolitikai pillanatban hangzott el: tegnap derült ki, hogy Szijjártó Péter felajánlotta Moszkvának és Kijevnek Magyarország közvetítését az eseteleges béketárgyalásokon, melyeknek lehetne akár Budapest is a helyszíne, de ez még bakfitty, Szijjártó azt ajánl fel, amit akar (illetve, mivel nem az ő kezében van a gyeplő, azt, amit Orbán Viktor akar), a kérdés inkább az, hogy ha egyik fél sem hajlandó más megoldást elfogadni, mint a saját teljes győzelmét, ki fog tárgyalni akár Budapesten, akár Ankarában vagy Belavezsában? Nyilván senki, ezt a kis közvetítési intermezzót valamiért megrendezték. Oka lesz ennek, csak még nem értjük, micsoda.

Az viszont már izgalmasabb, hogy Putyin december hatodikán munkalátogatást tesz az Egyesült Arab Emírségekben és Szaúd-Arábiában. Azonban csak térül-fordul, egy napot marad, siet haza, mert hetedikén már Ebrahim Raisi iráni elnököt várja a Kremlbe. Szóval, valami nagy dobásra készülhet az orosz diplomácia, rá kéne jönni, hogy mire. Hátha ebből a mai beszédből kiderül.

Akkor lássuk, miket mondott a különböző országokról. Jelezném, hogy terjedelmi okokból csak a fontosabb említéseket válogattam ki: Putyin nagyon szeret hosszan és sokat beszélni, a kevésbé lényeges részeket ki kellett hagynom. Így is maradt épp elég csemegézni való.

Legyünk tekintettel arra is, hogy a beszéd a különböző országokkal nem fontossági sorrendben foglalkozik, az túl egyszerű volna, hanem ábécésorrendben, így aztán tényleg az említés hossza és hangvétele dönti el, mely országokkal kíván a Kreml jó kapcsolatokat fenntartani és melyek közömbösek számára. Azt még meg kell említenünk, hogy Putyin elnök alaposan megváratta a huszonegy excellenciást – valószínűleg szándékosan, imádja váratni az embereket, ezt még KGB-s korában tanulhatta –, ugyanis előzőleg kilátogatott a VDNH kiállításra, mely, lássunk csodát, a putyini kor kiemelkedő eredményeit mutatja be.

A bevezetőből, mely az orosz külpolitikai doktrína főbb elemeit mutatja be, ki kell emelnünk pár bekezdést.

„A világ a turbulencia állapotában van, alapvető átalakuláson megy keresztül. A fő tendencia azonban az, hogy a korábbi egypólusú rendszert egy új, igazságosabb, többpólusú világrend váltja fel. Azt hiszem, ez már mindenki számára teljesen nyilvánvalóvá vált. Természetesen ez az alapvető folyamat nem zökkenőmentes, de objektív és – szeretném hangsúlyozni – visszafordíthatatlan.

Ami Oroszországot illeti, mi független, következetes és elvhű külpolitikát folytattunk és folytatunk, nyitottak vagyunk a konstruktív partnerségre kivétel nélkül minden országgal, és nem fogadjuk el a blokk-konfrontációt vagy az ENSZ Alapokmányával ellentétes lépéseket. Országunknak nincsenek előítéletes és még inkább ellenséges szándékai senkivel szemben. És természetesen elvárjuk, hogy minden nemzetközi partner a velünk való kapcsolataiban az egyenlőség és a kölcsönös érdekérvényesítés elvét tartsa be.

Akárki akármit szeretne, a világ ügyeiben való aktivitásunk csak növekedni fog. A következő évben, 2024-ben Oroszországnak számos fontos külpolitikai feladatot kell ellátnia. Mi kaptuk az első elnökséget a kibővített BRICS-szövetségben. És mindent megteszünk majd annak érdekében, hogy segítsük a szövetség új tagjait abban, hogy harmonikusan beilleszkedjenek e szervezet munkarendjébe.”

Elutasítják a blokk-konfrontációt, ugyanakkor a BRICS nem egyéb, mint egy újabb blokk... de más is utal a mackinderi „geopolitika” alkalmazására:

„Különös figyelmet fogunk fordítani a Sanghaji Együttműködési Szervezetben lévő partnereinkkel való együttműködésre, amely India, Pakisztán és Irán felvétele után a „Nagy Eurázsia” intézményi pillérévé vált. Szeretném hangsúlyozni, hogy a néhány évvel ezelőtt kezdeményezett Nagy-Eurázsiai Partnerség keretében történő együttműködés kiépítése egy másik fő külpolitikai projektünk.”

Nagy-Eurázsia, dugini-mackinderi alapon, orosz vezetés alatt? Még jó, hogy kicsit sem imperialisták. Azért ehhez Kínának is lesz egy-két szava. De lássuk az országok említését.

Burundiról például egész röviden emlékezik meg Putyin, talán csak az egészségügyi és atomenergetikai együttműködést emeli ki. Az Etióp Demokratikus Szövetségi Köztársaság sem kap több figyelmet, itt annyi az említésre méltó, hogy fel kívánják venni az országot a BRICS-be. Kazahsztán már négy bekezdést kap, és feltűnő, hogy Putyin most képes volt helyesen kimondani az elnök, Kaszim-Jomart Tokajev nevét (korábban azzal alázta meg a kazah vezetőt, hogy hibásan mondta ki). Mali kapcsán szóba kerül a legendás orosz gabonasegély:

„Oroszország továbbra is átfogó segítséget és támogatást nyújt a mali népnek, beleértve az alapvető élelmiszerek, műtrágyák és ipari termékek szállítását. A közelmúltban egy nagy mennyiségű orosz gabonaszállítmányt küldtünk ingyenesen a köztársaságba. Folytatjuk az együttműködést a humanitárius szférában. Különösen az orosz felsőoktatási intézményekben tanulni kívánó mali állampolgárok számára fogjuk bővíteni a helyek számát.

Egyébként szeretném elmondani, hogy orosz gabonát szállító hajókat küldünk hat országba, hogy segítsük azokat az országokat, amelyeknek élelmiszerre van szükségük. Néhány hajót már kirakodtak, néhány már a tengeren van, néhányat pedig az orosz kikötőkben rakodnak.”

Azonban nem ez segíti az orosz befolyás terjesztését Afrikában – Oroszország összes gabonája is kevés volna ahhoz, hogy ott mindenki jól lakjon – hanem a Wagner jelenléte, bár így, Prigozsin nélkül kevésbé bíznak bennük a helyi diktátorok. Mindenesetre a gabonasegély nem több propagandaeszköznél.

Dél-Korea két bekezdést kap, amiből a második nem egyéb, mint fenyegetés. Udvarias, burkolt – de bizony fenyegetés (ne feledjük, Szöul lőszerrel látja el Ukrajnát):

„A hivatalos Szöultól függ, hogy az orosz-koreai együttműködés képes lesz-e visszatérni az országaink és népeink számára ilyen előnyös partnerség pályájára. Szeretném hangsúlyozni, tisztelt nagykövet úr, hogy erre készen állunk.”

Gambia, szegény, be kell érje egyetlen semmitmondó bekezdéssel, az is arról szól, hogy a kapcsolatok „stabilak”, de figyeljünk, mert most jön Németország!

„A Német Szövetségi Köztársasággal több mint fél évszázada tudunk pragmatikus üzleti együttműködést folytatni. Ez mindkét ország javára vált, és talán nem csak nekünk, hanem az egész európai kontinensnek is. Az energia pedig mindig is vonzó területe volt a kétoldalú együttműködésnek. Hazánk évtizedek óta megbízhatóan, hiba nélkül, megfizethető áron szállítja a Német Szövetségi Köztársaságnak a környezetbarát gázüzemanyagot, olajat, más energiacikkeket és egyéb energetikai nyersanyagokat. És ezt az együttműködést szó szerint aláásták, többek között az Északi Áramlat szabotálásával.

Az Oroszországgal való kapcsolatok jelenlegi befagyott állapota – ez nem a mi kezdeményezésünkre alakult így, ezt szeretném hangsúlyozni – sem nekünk, sem Önöknek nem válik javára, de véleményem szerint mindenekelőtt Németországnak hátrányos. Ez abban is megmutatkozik, hogy a politikai és gazdasági kapcsolatok mellett a korábban oly sikeresen fejlődő tudományos, oktatási, kulturális és humanitárius, valamint a civil társadalmi kapcsolatok is felfüggesztésre kerültek.

Szeretném hangsúlyozni, hogy Oroszország mindig is az egyenlőség, a kölcsönös előnyök és az egymás érdekeinek tiszteletben tartása elvén alapuló orosz–német kapcsolatok kiépítése mellett volt és van. Ismétlem, az ilyen kapcsolatok nemcsak a két ország, hanem egész Európa számára is fontosak.”

Ez kérem, már üzenet, nem is akármilyen. Keménykedő, ugyanakkor mézesmadzag is, „mi kereskednénk veletek, de amilyen makacsok vagytok, nem lehet”, és a végén van egy oldalvágás az Európai Unió felé is. Szingapúr következik, semmitmondóan, aztán Svédország, nagyon is sokatmondóan.

„Sajnálatos, hogy a balti szomszédunkkal, a Svéd Királysággal fenntartott kapcsolatok teljesen nélkülözik a politikai kapcsolatokat, a kereskedelmi és gazdasági együttműködést, és a kulturális és humanitárius kötelékek is meglazultak.

Természetesen minden állam maga határozza meg, hogy miként képes a legjobban szavatolni biztonságát. De Stockholm megválása a katonai tömbökben való részvételtől való 200 éves elzárkózás politikájától nem vethet fel mást, mint kérdéseket. Ez a politika – és ez mindenki számára nyilvánvaló – tagadhatatlanul hasznot hozott Svédországnak, és fontos szerepet játszott az észak-európai régió általános biztonsági és stabilitási légkörének kialakításában. A kétoldalú ügyek jelenlegi helyzete nyilvánvalóan nem szolgálja országaink, a régió vagy egész Európa valódi érdekeit.”

Nem örülnek a svéd NATO-tagságnak, egyáltalán nem örülnek neki. Ez érthető. Mondjuk annak sem örülnek, hogy Szlovénia távolodik tőlük, de más ez a bánat, mint ami Svédország miatt zokog az ő hatalmas orosz lelkükben. Luxemburg egy bekezdést kap, Pakisztán kettőt, Algéria hármat – fontos az észak-afrikai térség, mert ott igazán jól lehet bajt keverni – Kuvait egyet, Ausztrália kettőt, Mauritánia egyet, majd jön Törökország.

„Oroszország és a Török Köztársaság partnersége magas szintű, és a különböző területeken folytatott sokéves hatékony együttműködésen alapul. Mindkét fél eltökélt szándéka, hogy a jószomszédság, a partnerség és a kölcsönös előnyök elvei alapján továbbfejlessze a kapcsolatokat. Az Erdogan elnökkel folytatott rendszeres tárgyalásaink napirendjén minden kulcsfontosságú kétoldalú kérdés szerepel.

Szeretném hangsúlyozni az orosz–török együttműködés valóban stratégiai jellegét az energiaágazatban. A Roszatom folytatja Törökország első atomerőművének, Akkuyunak az építését. Szoros együttműködés alakult ki a gázágazatban a Kék Áramlat és a Török Áramlat gázvezetékek keretében. Folyik a munka egy törökországi gázelosztó központ létrehozására. Számos más érdekes projektünk és közös vállalkozásunk is van, többek között a kereskedelem és a csúcstechnológia területén.”

Ez csak két bekezdés, de mézzel-sörbettel megkenve, cukorral megszórva – hogyne, hiszen török közvetítés nélkül nincs orosz külkereskedelem. De most következik az Egyesült Királyság.

„A Nagy-Britanniával való kapcsolatokról szólva szeretném megemlíteni, hogy nemrégiben ünnepeltük a három szövetséges hatalom híres teheráni konferenciájának 80. évfordulóját, amely lefektette a nemzetközi kapcsolatok modern rendszerének alapjait. A háború utáni időszakban, egészen a közelmúltig országainknak sikerült együttműködést kialakítaniuk, amely az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjaiként a globális béke, stabilitás és biztonság fenntartásáért viselt különleges felelősségük megértésén alapult. A Londonnal folytatott párbeszéd jelenlegi helyzete azonban jól ismert, és reméljük, hogy a helyzet a két ország és a két nép érdekében jobbra fordul.”

„Milyen szép kis szigetországuk van maguknak, nagy kár lenne, ha történne vele valami” – gondolhatta a Putyinban élő gengsztervezér, míg ez elhangzott. Persze remélik, hogy jobbra fordul a viszony, kizárólag a népek érdekében, hogyne... Türkmenisztán két bekezdésben kerül terítékre, külön szóba kerül következetes semlegessége is, Görögország és Dominika egyben-egyben – és vége is a mesének, illetve búcsúként elhangzik egy nagyon különös bekezdés:

„Sajnos egészségügyi okokból nem tudunk többet beszélgetni, ismerkedni. Remélem, hogy jobb idők jönnek, nemcsak a politikában, hanem az egészségügyben is, és képesek leszünk erre. Mindenesetre a munkaprogramban mindig ott vagyok én, a külügyminiszter Szergej Lavrov és a nemzetközi ügyekért felelős asszisztensem Jurij Usakov, mindig az Önök rendelkezésére állunk.”

Egészségügyi okokból? Hát nem úgy volt, hogy az összes Putyin (az orosz elnöknek több „testdublőre”, alteregója is van) egészséges, mint a makk, félkézzel csapja agyon a barnamedvét, szőrén üli meg a szibériai tigrist és sárkánytejet vacsorázik? Ejnye, kérem, ne aggassza a rajongóit, Vlagyimir Vlagyimirovics!

Összegezve elmondható, hogy nagy kár, miszerint Putyin nem több nagykövet előtt beszélt, de ez is tanulságos volt. Az említéseknek természetesen nem csak a hossza, hanem a hangvétele is fontos. Orosz intervenciókra és esetleg interakciókra lehet számítani az elhangzottak szerint nagyjából bárhol Afrikában és Skandináviában, gazdasági diverzióra az Európai Unió ellen, további légtérsértésekre az Egyesült Királyságban, és nem lenne meglepő, ha Kazahsztánt a Kreml megpróbálná egy medve-öleléssel bekebelezni (főként ásványkincsei miatt).

Az Oroszországi Föderáció fő törekvésének Nagy-Eurázsia létrehozása tűnik, csak az a kár, hogy Kínának ezzel ellentétesek az érdekei.

Egyszóval: a világpolitikában jövőre is mozgalmas évnek nézünk elébe.

Mármint, ha Putyin kedves egészsége megengedi, hogy mozgalmassá tegye a jövő évünket.

Reméljük, nem engedi meg. Legyen szó akárhány Putyinról is. Kitörhetne közöttük mondjuk valami járvány.

Szele Tamás