Vannak lehetetlen feladatok a világon, például eléggé reménytelen a hegy lábára zoknit húzni vagy fából vaskarikát kovácsolni, de mindezek legreménytelenebbike megérteni a közel-keleti helyzetet. Általában sok idő, energia és tea fogy el ennek kísérlete közben, és a végén oda jutunk, hogy meg kell kérdezni egy helyi, érintett szakértőt. Pedig geopolitikai szempontból egy nagyon fontos régióról van szó.

Nos, az orosz-izraeli viszony csak kicsit bonyolultabb, mint a Brit Birodalom afganisztáni politikája a 19. század folyamán, ugyanis Izrael állam megalapítása pillanatától kezdve rá van kényszerülve arra, hogy nagyon pragmatikus külpolitikát folytasson, ami időnként a politikai abszurd kategóriájába esik – például a létéért harcoló fiatal Izrael első vadászrepülőgépeit a prágai Avia repülőgépgyár szállította, mivel nekik voltak készleten bevethető gépeik, csak hát... ezek Messerschmidt Bf 109G típusú gépek utángyártásai voltak, még német megrendelésre készültek. Azért érdekes lehetett.

De repültek, hasznosak voltak, legfeljebb kicsit festegetni kellett őket. A Szovjetunió valamilyen tévedés folytán még támogatta is Izrael állam elfogadását az ENSZ-ben, aztán Sztálin kicsit meggondolta magát, de hát mit várjunk? Mindenesetre az orosz-izraeli viszony azóta is roppant bonyolult és, mint Vladimir (Ze’ev) Khanin, a Bar-Ilan Egyetem tanára írja a Riddle hasábjain, egyre rosszabb.

Szerinte ugyanis fordulópont közelébe érkeztünk.

Három nappal 2022 vége előtt esküt tett Izrael jelenlegi kormánya, amelyet politikai pályafutása során hatodik alkalommal vezet a jobbközép Likud párt vezetője, Benjamin (Bibi) Netanjahu. A Likudnak és a három zsidó vallási pártból álló szövetségeseinek sikerült többséget szerezniük a 2022. novemberi knesszetválasztásokon, és azt ígérték, hogy drasztikusan csökkentik a megélhetési költségeket és az ország belső biztonságát - amit a kormánykoalíció az elmúlt egy évben egyértelműen elmulasztott.

Ezért még fontosabbá vált, hogy a hivatalban lévő miniszterelnök csapata más területeken elért eredményekkel kompenzálja a tekintélyveszteséget. A külpolitika tűnt a legkézenfekvőbb választásnak. E tekintetben a fő reményeket az Izrael és Szaúd-Arábia közötti hivatalos diplomáciai kapcsolatok felvételéről szóló, az Egyesült Államok közvetítésével több mint három éve folyó tárgyalások lezárásához fűzték (ez a gyakorlatban a kapcsolatok normalizálását is jelentené a szaúdi blokk azon országaival, amelyek még mindig kívül esnek a 2021-22-es Ábrahámi Megállapodás keretein). A több mint egy évszázada tartó arab-izraeli konfliktus lezárultnak tekinthetőnek tűnt, ami az izraeli közvélemény szerint Netanjahu legfontosabb politikai vívmányaként és legfőbb örökségeként vonult volna be a történelembe.

A Joe Biden-kormányzatot, amelynek aktív lobbizása miatt ez a projekt egyáltalán megvalósíthatóvá vált, rendkívül irritálta a Netanjahu-kormány által szorgalmazott jogi reform. A reform kezdeményezői úgy vélték, hogy a reform célja „a bírói aktivizmus torzulásainak korrigálása”, míg ellenzői egy antidemokratikus politikai puccskísérletet láttak benne, mint Lengyelországban vagy Magyarországon. A válság csak kilenc hónappal később oldódott meg. Szeptemberben Biden és Netanjahu találkozott az ENSZ New York-i közgyűlésén, és megállapodtak abban, hogy Netanjahu hivatalos látogatást tesz Washingtonban, hogy rendezzék nézeteltéréseiket, és megvitassák a Jeruzsálem-Washington-Rijád háromszögön belüli kapcsolatok fejlesztésének módjait.

A két vezető közötti „instabil kapcsolatok” kilenc hónapos időszakának kezdete és vége között azonban Netanjahu egy sor hivatalos állami látogatást tett, és számos más, magas szintű diplomáciai demarche-ot vállalt. Keményen dolgozott annak bizonyítására, hogy továbbra is tagja marad a világ legbefolyásosabb vezetői klubjának, annak ellenére, hogy a Miniszterelnöki Hivatal ragaszkodott ahhoz, hogy az amerikai kormányzathoz fűződő kapcsolatok átmeneti lehűlése történt.

Netanjahu és Putyin: egy szép barátság vége?

Oroszország továbbra is Netanjahu tevékenységének egyik alappillére maradt, mivel az izraeli miniszterelnök úgy vélte, hogy az Oroszországi Föderációval való kapcsolatok elmélyítése az egyik legfontosabb sikere. Az elmúlt évtizedet valóban a kölcsönös kereskedelmi kapcsolatok, valamint a pénzügyi, gazdasági, technológiai, tudományos, kulturális, humanitárius és egyéb együttműködési formák gyors fejlődése jellemezte - még ha ezek mértéke elmaradt is a két ország valós potenciáljától. Netanjahu azonban nyilvánvalóan nem kevesebb jelentőséget tulajdonított a Putyinnal való személyes kapcsolatának, amelyet többek között fontos politikai értéknek tekintett. A 2009-es hivatalba lépésétől kezdve egészen 2021 nyarán bekövetkezett ellenzékbe vonulásáig Netanjahu mintegy két tucat alkalommal találkozott Putyinnal (háromszor Jeruzsálemben, valamint Moszkvában és Szocsiban), kétszer annyiszor, mint az amerikai elnökökkel. Úgy vélték, hogy a két vezető közötti közvetlen kommunikáció egyfajta „nyílt vonala” fontos eszköz az esetleges félreértések feloldásához és az izraeli-orosz kapcsolatokban lévő élek elsimításához.

Éppen ezért a Likud és szövetségesei győzelme után a 2022 novemberében esedékes újabb, előre nem tervezett Knesszet-választásokon sokan irányváltást vártak az izraeli-orosz kapcsolatokban, amelyek az orosz-ukrán háború kitörése óta egyértelműen lejtmenetben voltak. E remények (vagy félelmek) alapja az volt, hogy Netanjahu, miközben 2021 júliusától 2022 decemberéig ellenzékben volt, élesen bírálta Naftali Benet akkori miniszterelnököt és 2022 júliusában utódját, Jair Lapid izraeli külügyminisztert, azt állítva, hogy az utóbbi volt az, aki Ukrajna támogatásával és az orosz agresszió elítélésével állítólag lerombolta „az Oroszországgal az évek során felépített kimért, kiegyensúlyozott és felelősségteljes kapcsolatot”, és veszélyeztette „Izrael létfontosságú érdekeit”. Ezek közé tartozik „az IDF és az orosz hadsereg közötti biztonsági koordináció a Szíria feletti légtérben”, amely Netanjahu szerint „Izrael nemzetbiztonságának egyik sarokköve”. (Magánjellegű megjegyzésem az, hogy tudomásom szerint ez a légtér-koordináció soha nem működött, még a látszat szintjén sem).

Netanjahu első telefonbeszélgetése Putyinnal választási győzelme óta, egy héttel az új izraeli kormány beiktatása előtt, szintén a régi irányvonalhoz való visszatérésnek számított. A hivatalos sajtóközlemények szerint a két fél „kölcsönös bizalmát fejezte ki, hogy az orosz-izraeli kapcsolatok továbbra is folyamatosan fejlődnek, és a különböző szintű kapcsolatok folytatódnak”.

Miután azonban a 2022 novemberében tartott előrehozott választások eredményeként a Likud és szövetségesei ismét hatalomra kerültek, az izraeli-orosz kapcsolatokban nem történt jelentős változás.

Netanjahu és Putyin: a személyes kapcsolatok fontossága

A múltban Netanjahu többek között belpolitikai eszközként tekintett a Putyinhoz fűződő, meglehetősen barátságos személyes kapcsolatára. Elég, ha csak arra emlékezünk, hogy például a 2019-es knesszetválasztási kampányok idején az izraeli felhőkarcolókat óriásplakátok díszítették a „liga aheret” (héberül: „egy másik liga”) lakonikus felirattal, amelyeken Netanjahu baráti kézfogást váltott Donald Trump amerikai elnökkel, Narendra Modi indiai miniszterelnökkel és Vlagyimir Putyin orosz elnökkel. A plakátok célja az volt, hogy meggyőzzék a választókat arról, hogy támogassák a Likud-vezért, aki „provinciális politikai riválisaival” ellentétben a világ vezetőinek klubjába tartozik.

Sokan ugyanebbe a logikába illesztve látták Netanjahu miniszterelnök jelenlétét a mindössze két külföldi vezető között (a másik Aleksandar Vučić szerb elnök volt) azon a moszkvai katonai parádén, amelyet az Oroszország által Nagy Honvédő Háborúnak nevezett háborúban aratott győzelem 73. évfordulója alkalmából rendeztek. Netanjahu még egy szimbolikus gesztust is tett, amely visszhangra talált Izraelben és a világban: részt vett a „halhatatlan ezred” felvonulásán. (A Besszmertnij Polk igazából egy különös népmozgalom: azok vesznek részt benne, akiknek a felmenői orosz vagy szovjet katonaként estek el, tehát ilyen szempontból elég sokan, gyakorlatilag majdnem minden orosz család érintett lehetne, de azért nem mindenki vonul fel). Tekintettel arra, hogy a Kreml bel- és külpolitikai doktrínáját összetartó egyik fő ideológiai „kapcsok” egyike az orosz/szovjet nép győzelme a német nácizmus felett, Putyin nem tudta nem értékelni ezt a gesztust. Ugyanez vonatkozik a második világháborúról szóló orosz és izraeli narratívák formális közelségére, beleértve a második világháború kimenetelének felülvizsgálatára irányuló kísérletek és a holokauszttagadás kritikáját is.

Vannak, akik úgy vélik, hogy az orosz elnök szemében Netanjahu Izraelt szimbolizálta, amely „példakép” volt Putyin számára. Ez a látásmód nem volt kivételes: a volt kommunista blokk országainak számos új és régi demokráciája, valamint a volt Szovjetunió egyes államai is példaképként tekintettek Izraelre. Számukra Izrael olyan ország volt, amelynek sikerült az állandó fegyveres konfliktus körülményei között teljes értékű liberális demokráciát kiépítenie, biztosítania a csúcstechnológiát képviselő gazdaság és szociális szféra virágzását, erős stratégiai szövetséget kötnie az Egyesült Államokkal és optimális modellt alkotnia az EU-val való kapcsolatokban.

Putyin valószínűleg némileg másképp látta az izraeli tapasztalatokat. Úgy tűnik, inkább Izrael ragaszkodása nemzeti jellegének megőrzéséhez, egy regionális szuperhatalom fegyveres ereje, az Egyesült Államokban erős lobbival rendelkező külső nyomással szembeni ellenállóképessége, valamint a zsidó diaszpóra közösségek számára a kollektív identitás fontos tényezőjeként betöltött szerepe vonzotta. Más szóval, mindaz, ami – ha az izraeli jelenségnek nem annyira a lényegét, mint inkább a formális kereteit használnánk – beleillett az „ideológiai kapcsok”, a „szuverén demokrácia” és az „orosz világ” „neo-imperialista” víziójába, amelyet az uralkodó orosz elit képvisel. Nehéz megmondani, hogy mennyire jogos az a feltételezés, hogy Netanjahu, aki hosszabb ideje áll az izraeli kormány élén, mint bárki más az ország újkori történetében, beleértve a legendás Dávid Ben Guriont is, valaha is irigykedett volna arra a személyes hatalmi vertikumra, amelyet Putyin épített ki.

Valójában nem is annyira a személyes barátságról, mint inkább a két politikus közötti kölcsönös bizalomról volt szó. Ez egy bizonyos pontig mindkettőjüknek nagyon is megfelelt. Bár az elmúlt évben Izrael és Oroszország kapcsolataiban nem történt jelentős változás az előző kormány politikájához képest, a különböző léptékű válságok sorozata ellenére mindkét ország igyekezett fenntartani a „business as usual” látszatát. Így például 2023. szeptember 6-án bejelentették, hogy Izrael és Oroszország aláírja a filmművészetről szóló kormányközi megállapodást, amelynek előkészítése az izraeli külügyminisztérium szerint közel 15 évig tartott.

A barátság vége

A helyzet drámaian megváltozott a Hamász fegyveresei által 2023. október 7-én Dél-Izraelben végrehajtott nagyszabású mészárlás után. Ezek az események, és az IDF erőteljes válasza rájuk, a most zajló új közel-keleti háború prológusává váltak, amelyben Moszkva egyértelműen a zsidó állam ellenségei mellé állt, bár egyelőre csak deklaratív szinten.

A gázai ellenségeskedések előrehaladtával az orosz álláspont egyre világosabbá vált: a Kreml szinte nyíltan támogatja a Hamászt,

mivel Irán, Oroszország jelenlegi legszorosabb közel-keleti partnere, Irán csatlósának tekinti. Különben az is. Ez jelentősen megkülönbözteti a jelenlegi helyzetet például az IDF 2014-es tevékenysége során tanúsított viszonylag kiegyensúlyozott hozzáállástól, és az azt követő politikától, amely Moszkvát „pártatlan közvetítőként” mutatta be a közel-keleti konfliktus valamennyi fele között.

A Kreml választását szimbolizálta a Hamász küldöttségének hivatalos fogadása, amelyet Abu Marzouk, a csoport „Politbürójának” tagja vezetett. Emellett az iráni külügyminiszter-helyettes, Ali Bagheri Kani is részt vett a Hamász és az orosz külügyminisztériumi vezetés tárgyalásain. Izrael mindezt „aljas és szégyenletes lépésnek” minősítette, és követelte a Hamász tagjainak kiutasítását az országból.

Ezen a történeten kívül is hosszú lenne a lista az orosz vezetés által vállalt egyéb Hamász-párti demagóg lépésekről. Az alaphangot személyesen Vlagyimir Putyin orosz elnök adta meg, aki az iszlamista terrorszervezet gázai blokádját Leningrád második világháborús blokádjához hasonlította (bár elismerte, hogy Izraelnek „a történelemben soha nem látott, példátlan támadással kell szembenéznie – nemcsak a mértékét, hanem a kivitelezés módját tekintve is”). Ezeket a szavakat Izrael-ellenes diplomáciai lépések sorozata követte, beleértve az ENSZ Biztonsági Tanácsába október 16-án beterjesztett, „azonnali tűzszünetre” felszólító határozattervezetet a Gázai Övezetben, amely nem csak kihagyta a Hamászt mint agresszort és a háború okozóját, hanem Izraelt „háborús bűnök” elkövetésével vádolta. Ehhez jön még Oroszország vétója a Hamászt elítélő és Izrael önvédelemhez való jogát támogató október 25-i amerikai határozat ellen, valamint Vaszilij Nebenzij orosz állandó ENSZ-képviselő abszurd állítása az ENSZ Közgyűlés november 2-i rendkívüli ülésén, miszerint Izraelnek „megszálló hatalomként nincs joga az önvédelemhez”.

Meg kell említeni a Hamásznak nyújtott orosz gazdasági támogatást is, beleértve az orosz kriptoszolgáltatási piac kiterjedt használatát a terrorista csoportnak szánt dollár-tízmilliók tisztára mosására a nyugati szankciók kijátszása érdekében. A Hamász propagandaforrásai az orosz Selectel informatikai cég ingyenes DNS-szolgáltatásait (bár amint a tulajdonosok erről tudomást szereztek, a szolgáltatásokat azonnal blokkolták) és a VDSina céget is igénybe vették. Végül pedig lehetetlen volt nem észrevenni az orosz állami média hangsúlyozottan palesztinbarát vonalát. Mindez súlyosan ellentétes az Izrael és az Oroszországi Föderáció között az elmúlt években kialakult kapcsolatrendszerrel.

Október 7-e után Netanjahu és Putyin csak egyszer, október 16-án beszélt telefonon. Úgy tűnik, a beszélgetés inkább csak formális jellegű és hangvételű volt. Az is figyelemre méltó, hogy erre azután került sor, hogy az orosz elnök beszélt Szíria, Irán, a Palesztin Hatóság és Egyiptom vezetőivel, akiknek a véleményét Putyin ezt követően közvetítette az izraeli miniszterelnöknek. Világossá vált, hogy Izrael „Vaskard” hadműveletének kinyilvánított célja – a gázai radikális iszlamista terrorista rezsim megsemmisítése – ellentmond Oroszország jelenlegi katonai és geopolitikai érdekeinek. Ez az orosz elnök retorikájának hangnemében és tartalmában is nyilvánvalóvá vált az elmúlt hetekben. Az orosz felső vezetés néhány kulcsfigurája is hasonló nyilatkozatokat tett, gyakran nyíltan antiszemita felhanggal.

Az orosz lakosság azon része, amely a televízióra támaszkodik, mint fő információforrásra és a világban zajló eseményekről való „véleményalkotás” módjára, gyorsan felvette ezt a tendenciát. Az orosz lakosság körében végzett felmérés és az orosz közösségi hálózatokon folytatott viták azt mutatták, hogy az Izrael iránti rokonszenv jelentősen csökkent az országban. A média és a szakmai közösségek félelmüknek kezdtek hangot adni a látszólag régen eltűnt szovjet anticionista narratívák lehetséges újjáéledésétől, amelyek amellett, hogy nyilvánosan kifejezték a Szovjetunió stratégiai pozícióit és érdekeit a nemzetközi színtéren, egyben az államilag támogatott és „megengedett” mindennapi vulgáris antiszemitizmus burkaként is szolgáltak a hatóságok számára. A jelenlegi helyzetben az antiszemita retorika legitimálása az Oroszországban meglehetősen elterjedt látens antiszemitizmus nyílt formába való átmenetét idézheti elő.

Ebben az összefüggésben a komolyan vehető megfigyelők azt javasolják, hogy gondoljunk a posztszovjet Oroszország első antiszemita pogromjára 2023 októberének végén Dagesztánban, amelyet a vallási (iszlamista) radikalizmus, a zsidók és Izrael elleni faji és nemzeti gyűlölet váltott ki. Aligha indokolt az az elképzelés, hogy a Mahacskalában, Nalcsikban és Cserkeszszkben a zsidó létesítmények elleni zavargásokat, verbális erőszakot és vandalizmust „felülről” provokálták volna. (Amennyire ezt lehet tudni, a Hamász egyik kissé túlbuzgó szimpatizánsa volt a vétkes a történtekben).

Az elmúlt napokban Oroszországban és Izraelben is voltak arra utaló jelek, hogy legalább részben „vissza akarják vonni” a kialakult állapotokat és csökkenteni a kölcsönös feszültség szintjét, amely jelenleg egyik fél számára sem kedvező. Így december 10-én Vlagyimir Putyin és Benjámin Netanjahu a második telefonbeszélgetésüket folytatták a Hamász elleni izraeli háború kezdete óta, amelynek tartalmát a Kreml sajtószolgálata és az izraeli miniszterelnöki hivatal viszont teljesen eltérően írta le. Az orosz változat szerint az orosz elnök megismételte a terrorizmus minden megnyilvánulását elutasító és elítélő álláspontját, ígéretet tett arra, hogy tovább dolgozik „a konfliktus de-eszkalációján”, ugyanakkor megjegyezte, hogy a terrorista fenyegetésekkel szembeni fellépés „nem vezethet ilyen súlyos következményekkel a polgári lakosság számára”. Az izraeli sajtóközlemény viszont kiemelte Netanjahu kifejezett elégedetlenségét az orosz képviselők nemzetközi platformokon tanúsított „Izrael-ellenes álláspontja” miatt, és megemlítette az Oroszország és Irán közötti „veszélyes együttműködés” bírálatát. Netanjahu arra kérte Moszkvát, hogy gyakoroljon nyomást a Vöröskeresztre, hogy engedje meg a Hamász által fogva tartott izraeli túszokhoz való hozzáférést és szállítson nekik gyógyszert, miközben megköszönte Putyin erőfeszítéseit egy orosz állampolgársággal is rendelkező izraeli állampolgár kiszabadításáért.

Oroszország és Izrael között még nincs okunk közvetlen és nyílt konfrontációról beszélni, de a két ország és vezetőik közötti korábbi „különleges kapcsolatból” egyelőre nem sok maradt.

Eddig tart Vladimir (Ze’ev) Khanin elemzése, innentől én említenék meg pár gondolatot. Világos, hogy a kardinális problémát Teherán jelenti, ugyanis Irán valósággal fanatikusan ragaszkodik Izrael állam elpusztításának szándékához. És nem az iráni népről, hanem a politikai vezető rétegről van szó. Oroszország viszont nem szabadulhat meg Khamenei bandájától, míg szüksége van egyrészt megfelelő kaliberű tüzérségi lőszerekre, másrészt drónokra (bár meglehet, jövőre képesek lesznek saját gyártású Shahedeket is termelni, nagyon erősen próbálkoznak ezzel, talán nem is teljesen sikertelenül). Hanem ne felejtsük el, hogy a Kremlnek nem csak Teherán létfontosságú szövetségese, hanem Ankara is, márpedig ez a két állam nem igazán kedveli egymást: ütköznek az érdekeik, mindkettő katonai nagyhatalom szeretne lenni, és túl közel vannak egymáshoz.

Aztán meg tekintsük az orosz gazdaság állapotát is: ha hirtelen Peking rosszat álmodna és kiszállna a közös üzletekből (pedig hát Kínának is megvannak a maga bajai, elég alaposan), akkor az orosz állam két héten belül menne csődbe a kereskedelmi-közgazdasági kiszolgáltatottság miatt. Ráadásul Kína egyre kevésbé találja rokonszenvesnek Iránt, tehát mivel Teherán külpolitikája vállalhatatlan, gazdasága romokban hever és az országban állandósult a belpolitikai válság, valószínűleg el fogják engedni Khamenei kezét, ami a teheráni kormány megdőlésével és valószínűleg rendszerváltással jár majd. Igen, csak akkor az Artesh (az iráni hadsereg) és a Forradalmi Gárda al-Quds erői meg a Libanoni Hezbollah már nem lesz hatalmi tényező, és bizonytalanná válik a szíriai orosz katonai támaszpontok, elsősorban a pótolhatatlan Tartusz helyzete.

Szóval ez egy bonyolult, öt dimenziós go-játszma, amit szimultánban játszik izraeli oldalról egy fennmaradásáért harcoló nép, török és perzsa oldalról két zsarnok, a Kreml részéről – aktivitását tekintetbe véve és értékelve – Együgyű Jemeljuska, és Peking részéről Hszi Csin-ping minden hibáját tekintetbe véve is Szun-ce.

És tudjuk: go-ban MINDIG a kínaiak győznek.

Most is így lesz.

Szele Tamás