Végső soron mindenképpen az oroszok kell eldöntsék, mihez kezdenek magukkal nagy, történelmi megőrülésük során, melynek sajnos mindannyian tanúi vagyunk – de ezt csakis tőlük lehet megkérdeni, Előre jelezném, hogy ez az írás hosszú lesz és terjengős, de alapos. Mindeneknek alapja Natalja Forrat írása, mely a Riddle hasábjain jelent meg. Én a magam részéről csak ismertetni szeretném ennek tartalmát.

(Képünk illusztráció)

A kollektivizmust gyakran tekintik az orosz tekintélyelvűség egyik alappillérének és a szovjet időkre, sőt a cári korszakra visszanyúló nemzeti jellemvonásának. Putyin erre hivatkozik beszédeiben, és az újságírók gyakran hivatkoznak erre a fogalomra, hogy megmagyarázzák, hogyan tartja a Putyin-rezsim a lakosságot ellenőrzés alatt. Ezekben az esetekben az orosz kollektivizmust szembeállítják a nyugati „individualizmussal” és a „self-made man” elvével, az autonómia és az önállóság eszményével.

Ironikus módon az autonómia és az önállóság másik oldala az orosz társadalom egy másik jellemzője - vagyis az atomizálódás. A közvélemény-kutatások következetesen azt mutatják, hogy az oroszok nem bíznak polgártársaikban, és elsősorban önmagukra és a legszűkebb baráti és családi körükre támaszkodnak. A horizontális kapcsolatok alacsony mennyisége - azaz az alacsony társadalmi tőke - magyarázza, hogy az oroszok miért nem tudnak sikeres ellenállást kifejteni az önkényuralommal szemben, és miért tűrik továbbra is az általuk gyakran kritizált rendszert.

Elég zavaros megérteni - Oroszország túlságosan kollektivista vagy túlságosan individualista? De ha közelebbről megnézzük a "Nyugatot", még zavarosabbá válik a helyzet. Bár az orosz hivatalos és ellenzéki diskurzus gyakran individualistának állítja be a Nyugatot, úgy tűnik, a nyugati vezetők nem támaszkodnak annyira az individualizmus vonzerejére. Tekintsük egy nyugati vezető bármelyik beszédét, legyen szó akár az Egyesült Államok, (az állítólag legindividualistább ország), akár Franciaország, Németország vagy Nagy-Britannia vezetőiről. Egyikük sem beszél az individualizmus és az önállóság erényeiről, és mindannyian, így vagy úgy, de a nemzeti egységről és arról beszélnek, hogy közösen kell megfelelniük az országuk előtt álló kihívásoknak.

Még ha le is szállunk a politikai Olümposzról, és megnézzük a polgárok mindennapi életét, azt látjuk, hogy a kollektívák és a közösségek létfontosságú szerepet játszanak a terepen. "Jó polgárnak lenni" Nyugaton gyakran azt jelenti, hogy a közösség vagy a nemzet érdekeit értékeljük és helyezzük előtérbe saját egoista érdekeinkkel szemben. Norvégiában például az önkéntességnek évszázados hagyománya van, amit "dugnad"-nak hívnak. Egy adott évben a lakosság mintegy 60%-a vesz részt ebben, ami a nemzeti GDP mintegy 5%-át teszi ki. Nem csoda, hogy ezt az önkéntességet a nemzeti karakter részének tekintik, és a "dugnad"-ot 2004-ben Norvégia az év szavává választották. Más országokban talán nincs erre külön szó, de az önkéntesség és a közösségi munka hagyományai minden társadalomban léteznek valamilyen formában. A kollektivizmus tehát mindenütt jelen van Nyugaton, még akkor is, ha az emberek különböző szavakat használnak ennek leírására.

A fentiek azt jelentik, hogy Oroszországot kollektivistaként jellemezni helytelen? Sok orosz és az országot tanulmányozó ember intuitív módon megérti, hogy az orosz kollektivizmusban van valami különleges, és ez a tekintélyelvűséggel is összefügg. A szokásos logikai út, mely szerint a kollektivizmust az individualizmussal való szembeállításon keresztül tárgyaljuk, azonban nem visz közelebb ennek az összefüggésnek a megértéséhez. Még a legindividualistább országokban is közösségekben, azaz kollektívákban élnek az emberek. A politikában az egyén keveset érhet el, ha csak nem egy csoport nevében beszél, és a csoport őt elismeri. Ahelyett tehát, hogy önmagában a kollektivizmust hibáztatnánk, gondolkodjunk el a kollektivizmus azon jellemzőiről, amelyek problematikussá tehetik azt.

Az orosz kollektivizmusnak két olyan jellemzője van, amely elősegíti a tekintélyelvűséget. Először is, sok más országgal ellentétben az orosz közéletet egy kollektíva uralja, nem pedig több kollektíva irányítja. Másodszor, ez az uralkodó kollektíva maga az állam, nem pedig egy nem állami entitás. Mindkét jellemző fontos, és együttesen nagyon megnehezítik az állam hatalmának korlátozására és a nép akaratával való összhangba hozására szolgáló szilárd intézmények kiépítését. Nézzük meg ezeket a jellemzőket külön-külön részletesebben.

A pluralizmus hiánya

A kollektivizmus Oroszországban nem annyira a kollektív érdekek előtérbe helyezését jelenti az egyéni érdekekkel szemben, hanem inkább egy kollektíva, vagyis az orosz állam érdekeinek előtérbe helyezését az összes többi kollektívával szemben. Az orosz állam nem akarja, hogy az egész társadalom atomizálódjon. Inkább azon dolgozik, hogy mozgósítsa azokat, akik készek követni a kollektív cselekvés állami vezetését, miközben elnyomja és atomizálja azokat, akik kollektívan és az orosz államtól függetlenül akarnak cselekedni. Például azokat a fiatalokat, akik készek voltak csatlakozni a Kreml-barát ifjúsági mozgalmakhoz, arra ösztönözte, hogy az állam vezetésével kollektívan cselekedjenek, míg az Alekszej Navalnij mozgalmához csatlakozó fiatalokat súlyosan elnyomta.

Az állam emellett eltérítette a népszerűvé váló, alulról jövő kezdeményezéseket, hogy megőrizze saját monopóliumát a kollektív kezdeményezés vezetésére. Ennek egyik legélénkebb példája a posztszovjet időszakból a Halhatatlan Ezred mozgalom. Ezt a független, tomszki TV-2 televíziós társaság újságírói találták ki alulról szerveződő mozgalomként, amely a Nagy Honvédő Háborúban elesett családtagokról kívánt kollektíven megemlékezni, és a családi történeteket a közbeszédbe emelni. A szovjet nép Nagy Honvédő Háborúban hozott áldozatának témája nagyon jól illeszkedett az orosz hivatalos diskurzusba. Az állam által irányított narratívák felváltása a családtörténet magánéletre és kollektív cselekvésre összpontosító családtörténettel azonban inkább az emberekre, mint az államra összpontosított, és így nemkívánatos fejlemény volt. Nagyon röviddel a mozgalom népszerűvé válása után az orosz állam kisajátította a mozgalom vezetését, és a mozgalom céljait a magánjellegű családi történetek ápolásáról a háborúról szóló állami narratívák dicsőítésére fogalmazta át.

Még a pontosabban meghatározott demográfiai és társadalmi csoportok esetében is fontosabb a politikai lojalitás, mint a puszta csoporthoz tartozás. Ez az oka annak, hogy az orosz történelem során egyes nem orosz etnikai csoportokat brutálisan elnyomtak és üldöztek, míg más nem orosz etnikai csoportok elitjét zökkenőmentesen beillesztették az orosz államba. Hasonlóképpen, az orosz hatóságok támadják az LMBTIQ+ közösségeket, miközben különböző LMBTIQ+ emberek dolgoznak az állami propagandagépezetben. Vagy: egyes orosz nacionalistákat bebörtönöznek, miközben mások az állam ideológusaiként szolgálnak. Az orosz állam szemszögéből nézve a különböző csoportoknak csak akkor szabadna megengedni, hogy létezzenek az orosz politikai térben, ha készek kollektíven fellépni az orosz állam vezetése mellett.

Míg a pluralizmus önmagában nem garantálja a demokráciát, a valódi társadalmi pluralizmus hiánya segíti az autokratákat azáltal, hogy a politikai versenyt bohózattá változtatja. Több választói csoport nélkül, amelyeket közös identitás köt össze, és amelyek képesek a különböző politikai érdekek alapján közösen cselekedni, a képviseleti intézmények eszméje kiüresedik. Bár Oroszországban sok politikai párt van, nagyon kevésnek van- ha van egyáltalán - jól körülhatárolt választói köre, amely elvárja, hogy a pártok az ő érdekeiket érvényesítsék a politikai színtéren. A kommunista pártnak az 1990-es években volt ilyen választói rétege, de a Putyin-korszakban elvesztette oppozíciós potenciálját. Ahelyett, hogy a választókörzetüket képviselték volna, és korlátozták volna a végrehajtó hatalmat, az Állami Duma képviselői és a Föderációs Tanács tagjai az elnök csapatává váltak, akik annyit tetehtnek, hogy az elnök döntéseit jóváhagyják. Ezek a parlamenti képviselők nem a népnek, hanem a végrehajtó hatalomnak tartoznak elszámolással, amely monopolizálta a nemzet nevében való beszéd jogát.

Az állammak, mint a kollektív cselekvés vezetőjének megkülönböztethetősége

Egy kollektíva dominanciája a közterületen azonban nem mindig vezet tekintélyelvűséghez. Vannak olyan nemzetállamok, amelyek viszonylag kis sokféleséggel jellemezhetőek (pl. a skandináv országok), amelyek ezzel szemben szilárd demokráciák, tökéletesen működő parlamentekkel. Ahhoz, hogy a kollektív cselekvés monopóliumát tekintélyelvűséggé alakítsuk át, az államnak – és nem a nemzetnek, vallási csoportnak vagy más entitásnak – kellene monopolizálnia ezt a vezető pozíciót.

Az állam abban különbözik bármely más közösségtől, hogy maga kell eldöntse. miként érvényesíti a csoportnormákat. Minden csoportnak vannak olyan szabályai, amelyeket a tagjainak be kell tartaniuk: a vallási közösségekben a nőknek gyakran szigorú öltözködési szabályokat kell követniük; egy tudományos közösségben a tudósoktól elvárják, hogy megfelelően méltányolják mások gondolatait, és ne plagizáljanak. A legtöbb csoportban e szabályok betartatása a közösség tagjaira hárul - például a vallási normák betartatása a hívők közösségére tartozik. Hasonlóképpen a szakmai-etikai normák érvényesítése is az adott szakmai közösség feladata. A kollektíva többi tagja általi kiközösítéstől való félelem arra készteti az embereket, hogy kövessék a csoport normáit, még akkor is, ha nem tetszenek nekik. Ez a kényszerítés időnként brutális lehet az egyén számára: gondoljunk csak a tradicionális társadalmakban elkövetett becsületgyilkosságokra, vagy a modernebb társadalmakban folytatott lejárató kampányokra és zaklatásra. Ha azonban a végrehajtás egyetlen eszköze a közösség, akkor a közösség a vezetői döntések ellenőrzésére szolgál: egy olyan döntést, amelyet a közösség tagjai széles körben igazságtalannak tartanak, lehetetlen lenne végrehajtani.

Ezzel szemben az állam nem csak a polgáraira támaszkodik a szabályok érvényesítésében. Van egy kijelölt társadalmi csoportja - az államapparátus -, amely az erőszak monopóliumát felhasználva érvényesíti ezeket a szabályokat. Például egy vallási közösség vezetője nem tudna

egyoldalúan olyan véletlenszerű adót bevezetni, amelyet a közösség tagjai igazságtalannak tartanak, mivel nem lenne módja annak érvényesítésére. Az államnak azonban sokkal könnyebb dolga van, mivel rendelkezik a végrehajtási apparátussal. Ahogy az állam érik, az állami tisztviselők, a rendőrség, a titkosszolgálatok és a hadsereg a kollektíva kiváltságos rétegévé válik, amely képes a vezető döntésének érvényt szerezni, még akkor is, ha a kollektíva tagjai nem lennének hajlandóak azt magukra és másokra is rákényszeríteni.

A legtöbb társadalomban az állam csak egy általános intézmény, amely a vallással, területi közösségekkel, etnikai csoportokkal vagy társadalmi mozgalmakkal verseng a befolyásért. Ha azonban az állam sikeresen elnyomja a legtöbb versengő felet, és a kollektív cselekvés egyetlen legitim vezetője marad, akkor két egymásnak ellentmondó szerepet játszik: egyszerre állítja, hogy vezetőjükként képviseli polgárait, és egyszerre cselekedhet akaratuk ellenére is. A polgárok pedig abban a helyzetbe kerülnek, hogy a kollektív cselekvés egyetlen olyan vezetője, akiben megbíznak, és aki a visszaélésekkel szembeni ellenállásukat vezethetné, maga a visszaélő.

Bár az orosz állam nem tudja teljesen gyökerestül kiirtani az alternatív identitásokat és az ellenállás központjait, az erre irányuló erőfeszítései jelenleg sikeresek. Az engedetlen kollektív cselekvés lehetősége erősen esélytelen az országban, és az állampolgárok nagy többsége úgy nyilatkozik, hogy támogatja Putyin intézkedéseit. A helyzet most zord, de nem szabad megfeledkeznünk az emberi pszichológia egy másik univerzális vonásáról: senki sem élvezi, ha engedelmességre kényszerítik. Még a legkollektivistább társadalmakban is nagyra értékelik az egyének a személyes döntési autonómiát. A Szovjetunióban elterjedt kétszínűség, amikor az emberek nyilvánosan kifejezték a párt támogatását, a konyhájukban pedig kritizálták azt, példa a személyes autonómia elpusztíthatatlan értékére. És ahogy Putyin rezsimje egyre elnyomóbbá válik, úgy szítja a rejtett elégedetlenséget és ellenállást is, hasonló módon, mint ahogy ez a Szovjetunióban történt.

Mit lehet tenni?

Oroszországban nem annyira a kollektivizmus a probléma, hanem az állam monopóliuma a kollektív cselekvés vezetésére. Ennek a tendenciának az ellensúlyozására az ellenzéki erők és támogatóik jobban teszik, ha nem a nyugati individualizmust vagy bármi nyugati eszmét dicsőítenek, hanem inkább két stratégiára összpontosítanak.

A társadalmi és politikai pluralizmus ápolása

A demokratizálódás és a pluralizmus közötti kapcsolat nem olyan nyilvánvaló, mint amilyennek látszik. Az elkeseredett társadalmi megosztottság és az egység hiánya is megakadályozhatja a demokratizálódást, és kárt okozhat a kialakult demokráciáknak. A jelenlegi orosz környezetben azonban a különböző választópolgárok részvételének erősítése és autonóm hangjuk felerősítése lenne egészséges. Az antikolonialista programról szóló, túl sok vita kapcsán az első pluralizmusfajta, amely eszünkbe jut, az etnikai és kulturális pluralizmus, és kétségtelen, hogy a különböző etnikai csoportok hangjának felerősítése az orosz politikai diskurzusban rendkívül fontos. A pluralizmus más fajtái is segíthetnek: a politikai platformok pluralizmusától kezdve a regionális pluralizmusig, amely az 1990-es években már megmutatta a benne rejlő lehetőségeket Oroszországban. A pluralizmus ápolása nem azt jelenti, hogy a különböző ellenzéki csoportok ne egyesítsék erőiket; inkább arról van szó, hogy olyan mechanizmusokat kell kidolgozniuk, amelyekkel a teljes egység elvárása nélkül alakíthatnak ki közös stratégiákat, és fel kell ismerniük, hogy a pluralizmus erény Oroszország számára.

Az orosz nemzet eszméjének elválasztása az orosz államtól

Jelenleg sok orosz számára az állam szent egység. Az állam deszakralizálása és felváltása a polgári nemzet hiteles eszméjével szükséges ahhoz, hogy megtörjük az állam által elkövetett visszaélések ördögi körét, és valódi cselekvőképességet adjunk az embereknek. Ez természetesen herkulesi munka. De a nagyságrendje nem érv az értéke ellen. Az ország erőszakkal teli múltjának újragondolása csak akkor lehetséges, ha az orosz nemzet képes az orosz államtól elkülönült szereplőként gondolkodni, és így képes ellenállni magának az orosz államnak. Ennek az állam és a nép közötti szakításnak a megvonása nem jelenti Oroszország rossz cselekedeteinek vagy az orosz népnek az azokban játszott szerepének a tagadását. Ehelyett ez a szétválasztás a társadalom számára kiutat biztosítana a tanult tehetetlenségből, és megmutatná, hogy bár a múltat nem tudja megváltoztatni, de azt igen, hogy a jövőjét hogyan alakíthatja.

Nincs hülyebiztos recept ennek a hiteles polgári identitásnak a kiépítésére, amit csak próbálgatással és tévedéssel lehet elérni. De sajnos ténynek tekinthetjük, hogy a nyugati értékeken és individualizmuson alapuló diskurzus sokkal kevesebb lehetősággel rendelkezik ahhoz, hogy érdemi hosszú távú változást hozzon Oroszországban, mint az államtól elkülönülő, hiteles polgári identitás, még ha erős kollektivista összetevővel is bír.

Szent Oroszország, mi lesz így belőled?

Szele Tamás