Azt, hogy mit mernek az orosz szolgálatok, röviden el lehet mondani: egyre több mindent. De ne higgyük, hogy legyőzhetetlen vasemberek volnának, ezeknek a szervezeteknek bizony nagyon is megvannak a maguk félelmei, ahogy ideológiai hátterük miatt a jellegzetes hibáik is, melyekhez következetesen ragaszkodnak. Ezekről írt tanulmányt a témakör két legkomolyabb szakértője, Andrej Szoldatov és Irina Borogan, mely a Moscow Times-ban jelent meg. Terjedelmi okokból inkább kivonatolnám, ki kellett hagyni belőle két hosszú idézetet is – mindenkit megnyugtatnék, így is elég hosszú lesz.

(Képünk illusztráció)

Akkor térjünk is a tárgyra. Mitől félnek tehát az orosz titkosszolgálatok?

Minden biztonsági szolgálat hajlamos a paranoiára, de az orosz biztonsági szolgálatoknál ez szilárdan beágyazódott az orosz állam törékenységének koncepciójába.

A különleges szolgálatok definíció szerint a fenyegetések világában működnek. Ezek azonosítása és elhárítása a mindennapi feladatuk. Az orosz biztonsági szolgálatok azonban – feltételezett racionalitásuk ellenére – megszállottan félnek a fenyegetések aránytalan és helytelen értékeléséből fakadó veszélyektől.

Az a rögeszme, hogy az állam és a fennálló rend bármelyik pillanatban összeomolhat, nem a közelmúlt, a viharos 1990-es évek vagy a szovjet összeomlás időszakának találmánya. Ez az elképzelés jóval ezen drámai események előtt alakult ki. A modern orosz biztonsági szolgálatok szovjet elődjüktől, a KGB-től örökölték.

Félelem a forradalomtól

A fő forrás, amely azt a meggyőződést táplálja, hogy az állam rendkívül törékeny, és bármelyik pillanatban képes összeomlani, függetlenül attól, hogy az állam mennyi pénzt és erőfeszítést fektet a biztonsági apparátusába, a forradalomtól való félelem.

Ennek a félelemnek az oka a 20. század eleji eseményekről fenntartott, nagyon szelektív közemlékezet. A Szovjetunióban, csakúgy, mint Oroszországban, az első világháború gyakorlatilag hiányzik a történelmi narratívából; gyakorlatilag alig foglal helyet az emberek köztudatában.

Teljesen beárnyékolták és kiszorították a közgondolkodásból az 1917-es forradalmak tragikus eseményei, a polgárháború, az azt követő megtorlások és a Nagy Honvédő Háború. Ennek az emléknek a hiánya nagyon is érezhető Franciaországhoz és Nagy-Britanniához képest, ahol nemcsak a városokban, hanem a falvakban is emléktáblák emlékeztetnek a halottakra, és sokan emlékeznek és beszélnek az első világháború harcaiban részt vett felmenőikről.

Oroszországban alábecsülik ennek a világháborúnak a jelentőségét és következményeit az európai politikai változásokra nézve. Az, hogy az első világháború után négy birodalom – az orosz, az osztrák-magyar, a német és az oszmán – összeomlott, nem jut azonnal eszébe a szovjet és az orosz embereknek. A cári rendszer forradalmárok általi megdöntése kerül előtérbe.

Ez a kép egy torz és leegyszerűsített narratívához vezetett, mely szerint a hatalmas birodalom 1917-ben egy maroknyi politikai emigráns miatt omlott össze, akik külföldről tértek vissza Oroszországba egy lezárt vagonban, Lenin vezetésével „a német vezérkar pénzén”.

Ez utóbbi részlet az, ami az orosz titkosszolgálatok tudatában előtérbe kerül. Miután az első világháborút, mint az 1917-es forradalom fő okát elfelejtették, a titkosszolgálatok úgy vélik, hogy a forradalmat kívülről, az emigránsok és a háttérben meghúzódó erők szervezték meg. Ez az összeesküvésről alkotott nézet, amennyire tudjuk, már az 1980-as évek elején kialakult a KGB tisztjei között, és ezt követően csak erősödött és terjedt.

Az a tény, hogy a cári biztonsági szolgálat, amely akkoriban a világ legerősebb titkosrendőrsége volt, képtelen volt megakadályozni a puccsot, csak megerősíti a modern csekistákat abban az elképzelésben, hogy egy hatalmas, szigorú biztonsági rendszerrel rendelkező ország hirtelen, minden látható ok nélkül összeomolhat egy politikai emigránscsoport akciói miatt.

Feliksz Dzerzsinszkij és a Cseka örököseinek tekintve magukat, a modern csekisták minden forradalmat az állam stabilitását fenyegető legfőbb veszélynek tekintenek. Az a tény, hogy a Cseka az Ellenforradalom Elleni Küzdelem Rendkívüli Bizottságának rövidítése, és a forradalom ügyét volt hivatott megvédeni a külső és belső ellenségektől, senkit sem zavar meg.

A mai Cseka-tisztek fő feladatuknak tekintik a harcot minden olyan politikai csoport ellen, amely számukra alkalmasnak tűnik a forradalom kirobbantására – függetlenül e szervezetek tényleges képességeitől és terveitől. A politikai változás forradalomhoz vezethet – vagyis a csekisták szerint sok millió emberélet elvesztéséhez és az ország összeomlásához. Egy ilyen katasztrofális forgatókönyv megakadályozására minden eszköz indokolt.

Az efféle logika alapján a modern biztonsági szolgálatok nagy tiszteletet tanúsítanak az Okhrana Osztály, a cári politikai rendőrség iránt, amely a forradalmi mozgalom ellen harcolt. Nincs ellentmondás ebben: a biztonsági szolgálatok fő feladata a harc a rendszer ellenségei, minden zavargás ellen, és a kialakult rend (stabilitás) védelme. Hogy ez milyen rend, az nem annyira fontos.

Szergej Zubatovot, a Különleges Rendőrség vezetőjét, aki a megfigyelőszolgálat megerősítésével és az ügynökök forradalmi miliőbe való bevezetésének kiterjesztésével új szintre emelte a politikai nyomozást Oroszországban, őszintén csodálják ezekben a körökben. Kedvenc módszere volt a forradalmárok beszervezése, akik később értékes információforrásokká váltak.

Alekszandr Mihajlov, az FSZB Központi Bizottságának volt vezetője, az FSZB altábornagya, aki még ma is a hírszerző szolgálatok legfőbb médiakommentátora, még könyvet is írt, „Csendőrsorsok. Három osztag vezetőjének feljegyzései” címmel, amelyben nagy áhítattal ír Zubatov szerepéről a „zavart keltő bűnözők” elleni harcban.

Ez az összeesküvés-tudat magyarázza, hogy a biztonsági szolgálatok már a 2000-es évek elején miért harcoltak keményen Eduard Limonov nemzeti bolsevikjai ellen, akik csak egy kis, radikalizálódott városi fiatalokból álló csoportot jelentettek, mintha komoly fenyegetést jelentenének a Putyin-rezsimre. Ez az oka annak, hogy az NPB tagjait, akik 2004-ben betörtek az Egészségügyi Minisztérium fogadótermébe, és a juttatások pénzzé tételét ellenző röplapokat szórtak szét, öt évre börtönbe zárták, ahelyett, hogy egyszerűen pénzbírsággal sújtották volna őket pitiáner huliganizmusért.

A rendszer pillére?

A biztonsági szolgálatoknak a forradalmi helyzet esetleges megismétlődésétől való félelme évtizedek óta táplálja a bizalmatlanságot a politikai rendszer védelmével megbízott személyek – a katonák, sőt a csekistatársak – iránt.

A biztonsági szolgálatoknak ez a bizalmatlansága az egyenruhás emberekkel szemben 1917 után szinte azonnal elkezdődött, amikor sürgősen megalakították a Vörös Hadsereget és a titkosrendőrséget a bolsevikok iránt megkérdőjelezhető vagy ismeretlen lojalitású, kalandvágyó emberekből.

A cári hadsereg tisztjeit, vagyis a katonatiszteket annyira megbízhatatlannak tartották, hogy létrehozták a komisszárok intézményét, akik pártfelügyeletet gyakoroltak a parancsnokok felett. Ez az intézmény, némi módosítással, egészen a szovjet időszak végéig fennállt. A titkosrendőrséghez viszont szívesen csatlakoztak mindenféle kockázatkedvelő kalandorok, akik az új rendszerben keresték a lehetőséget.

A szovjet biztonsági szolgálatok vezetése elég hamar arra a következtetésre jutott, hogy ezekre az emberekre nem lehet számítani: az első adandó alkalommal el fogják adni magukat. 1922 októberében az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság Elnöksége felruházta a GPU-t azzal a joggal, hogy alkalmazottainak minden hivatali bűncselekménye esetén bíróságon kívüli ítéletet hozzon. Alig hat hónappal később a GPU arról számolt be, hogy 18 GPU-tisztet lőttek főbe, közülük nyolcat korrupció miatt.

Az 1930-as években sem szűnt meg a biztonsági szolgálatok megbízhatatlan személyzetének problémája. Ekkor azonban Sztálin hivatalnokainak szemében ez már állambiztonsági problémává nőtte ki magát. Az elítélt NKVD-tisztekről szóló, feloldott titkosítású anyagokból egyértelműen kiderül, hogy a Távol-Keleten szolgálatot teljesítők közül sokan valóban együttműködtek a japán hírszerzéssel, rendszeresen fogadtak el tőlük ajándékokat és pénzt.

Mások disszidensekké váltak, mint például Genrik Ljuskov harmadosztályú állambiztonsági komisszár, aki 1938 nyarán Habarovszkból Mandzsúriába szökött a japánokhoz, és magával vitte az NKVD és a Vörös Hadsereg titkos dokumentumait. A szovjet hírszerző szolgálatok általában aránytalanul nagy arányban termeltek ki disszidenseket a történelmük során.

Mások javíthatatlan kalandorok voltak – mint az egykori szocialista forradalmi gárdista és prominens csekista Jakov Blumkin, aki Trockijjal még azután is tartotta a kapcsolatot, hogy az utóbbit kiutasították a Szovjetunióból.

A biztonsági szolgálatok mindig is úgy vélték, hogy sem a hadsereg, sem a csekisták nem képesek önállóan megszervezni egy puccsot. De könnyen előfordulhat, hogy egy külső ellenség aktív segítőivé (bábjaivá) válnak.

Vegyük Sztálin korának leghírhedtebb összeesküvését – Tuhacsevszkij marsall ügyét. Őt katonai puccs előkészítésével és bonapartizmussal vádolták. A vád szerint Tuhacsevszkij puccsot tervezett oly módon, hogy katonai titkokat adott át Németországnak, ezzel előkészítve a Vörös Hadsereg vereségét. A németek megtámadták volna a Szovjetuniót, a Vörös Hadsereg vereséget szenvedett volna, majd jött volna Tuhacsevszkij és összeesküvői – így mutatták be Sztálin ügyészei a marsall összeesküvését a szovjet közvéleménynek.

Az más kérdés, hogy soha, senki sem vádolta meg Bonaparte Napóleont (a nyomozás szerint ő lett volna Tuhacsevszkij példaképe) azzal, hogy az osztrákok, az angolok vagy a poroszok megbízásából buktatta meg a Direktóriumot. Sztálin Franco tábornok lázadásához is hasonlította Tuhacsevszkij összeesküvését, de a frankisták szintén a saját lázadásukat szervezték volt meg. Csak később, a polgárháború idején kaptak segítséget Hitlertől és Mussolinitől.

A Nagy Honvédő Háború kezdete, amikor szovjet katonák és tisztek hatalmas tömegei adták meg magukat hadifogolyként, meggyőzte Sztálint és tábornokait, hogy a tisztogatások logikája helyes volt – csak tisztogatni nem elég. És a katonák továbbra is megadták magukat. Sokan nem egyszerűen dezertáltak, hanem átálltak a németekhez, és a Wehrmacht oldalán harcoló egységeket alkottak, amelyeket a szovjet elbeszélésben a „vlaszovista” kifejezéssel illettek. A szovjet biztonsági szolgálatok válaszul bevezették a halálbüntetést a dezertálásért, és létrehoztak egy különálló, a legszélesebb hatáskörrel rendelkező különleges szolgálatot, a SZMERS-et. A SZMERS egyik fő feladata Vlaszov tábornok likvidálása volt.

A háború alatt és után is folytatódtak a tisztogatások a hadsereg és az állambiztonság tisztjeinek körében. Ugyanakkor továbbra sem tekintették őket független összeesküvőknek, hanem „ötödik hadoszlopnak” – a külső ellenség ügynökeinek.

Sztálin halála nem sokat változtatott ezen a felfogáson. Amikor a Politbüro úgy döntött, hogy megszabadul Lavrentyij Berija állambiztonsági marsalltól, az ellene felhozott vádak között szerepeltek a háború alatt Hitlerrel folytatott titkos tárgyalások, utána pedig a Josip Broz Titóval és a grúz emigrációval fenntartott bizalmas kapcsolatok.

A disszidensek problémája

Megkezdődött a hidegháború, és a csekisták folyamatosan menekültek. A legnagyobb valószínűséggel a rendszer védelmét ellátó emberek disszidáltak az ellenséghez. A hidegháború két főszereplője, a Szovjetunió és az USA ebből levonta a következtetéseket. Persze, ki-ki a magáét.

Két évvel a CIA létrehozása után Truman elnök aláírta a Központi Hírszerző Ügynökségről szóló törvényt, amely feljogosította a CIA-t titkos hírszerzési műveletek titkos finanszírozására. Ez a törvény többek között évi száz fő erejéig finanszírozást biztosított a disszidensek és családtagjaik befogadására. 1949-ben elsősorban a Szovjetunióból érkező disszidensekről volt szó. A CIA-n belül létrehozták a disszidensek áttelepítésével foglalkozó központot, amely a mai napig létezik.

A szovjet hadseregre az USA is úgy tekintett, mint kulcsfontosságú politikai szereplőre, ha a dolgok rosszul alakulnak az oroszországi kommunista rezsim számára. Amikor 1951-ben egy fiatal tudós, George Fisher, a Hosszú távirat szerzőjének, George Kennannak a pártfogoltja, írt egy kis könyvet Politika az orosz száműzetésben címmel, azt állította, hogy egy nagyobb háború kitörése után valószínűleg a szovjet hadsereg lesz a változás elindítója. Fischer itt is arra a példátlan számú vöröskatonára utalt, akik a második világháború alatt a náci kegyetlenkedések ellenére átálltak a németekhez. A CIA-nak nagyon tetszett Fischer könyve.

A KGB is rendkívül komolyan vette a disszidenseket. A KGB külföldi kémelhárítási igazgatóságának egyik fő feladata az volt, hogy megakadályozza a csekisták szökését. Az osztályon belül még egy külön osztály is működött, amely azzal foglalkozott, hogy ügynököket küldött az ellenség különleges szolgálataihoz disszidenseknek álcázva.

Amikor a szovjet hadsereg bevonult Afganisztánba, a disszidensek által jelentett veszély ismét előtérbe került – Moszkvában és Washingtonban egyaránt. A CIA az afganisztáni háborúra egy olyan művelettel reagált, amelynek célja az volt, hogy a disszidenseket és családjaikat nyugatra való áttelepülésre ösztönözze. A KGB válaszul nagyszabású kampányt indított, hogy visszacsábítsa a disszidenseket a Szovjetunióba. Ez részben sikeres volt. Legalább két dezertőrt sikerült elcsalni Londonból.

A probléma általános mértéke nem volt összehasonlítható a Nagy Honvédő Háborúval. Az egész afganisztáni háború alatt az Ellenállási Internacionálénak, a fő disszidensszervezetnek mindössze 16 szovjet katonát sikerült Nyugatra menekítenie. A fenyegetés aránytalansága azonban nem akadályozta meg a KGB-t abban, hogy könyörtelenül üldözze a disszidenseket szerte a világon.

A mai félelmek

Az orosz biztonsági szolgálatok számára a háború értelemszerűen politikai válságot jelent, amely új forradalmi helyzetet idézhet elő. A 2022-es év eleje óta a régi félelmek újult erővel éledtek fel. A hírszerző szolgálatok a forradalom kísértetét, több ezer disszidens rohamát és a hadsereg ellenséghez való átállását vizionálják.

Ezért volt olyan fontos a katonai hírszerzés számára, hogy Spanyolországban megölje a disszidens Kuzminovot. Ugyanez az oka annak, hogy Vlagyimir Putyin olyan gyakran és érzelmesen beszél az Ukrajna oldalán harcoló új „vlaszovistákról”. Az Orosz Önkéntes Ezred vagy a Szabadság Légió által jelentett fenyegetés valós mértéke lényegtelen.

Az árulókról szóló szovjet narratívákban – az 1930-as évek kémeitől és az 1940-es évek vlaszovistáitól kezdve az amerikai titkosszolgálati műveletekig az 1970-es és 1980-as évek szovjet filmjeiben – mindig is a politikai emigráció állt a háttérben. Ez „sötét erő az ellenséges hírszerzés szolgálatában, amely kizárólag a hazatérésről álmodik, és nem riad vissza semmilyen módszertől”.

A mai csekisták szemében ez minden, az országon kívüli politikai ellenzéki tevékenységet egzisztenciális fenyegetéssé tesz, az ellenzékieket pedig legitim célponttá, amely ellen minden eszköz megfelel, beleértve a likvidálást is.

Az ország jelenlegi vezetői, akárcsak szovjet elődeik, meg vannak győződve arról, hogy az orosz hadsereg és a különleges szolgálatok képtelenek önállóan összeesküvést szőni. Hiányzik belőlük a kezdeményezőkészség. A legjobb bizonyíték erre a rosztovi FSZB és az FSZB központi apparátusának abszolút passzivitása a Prigozsin-lázadás idején.

De a gumitalpúakat külső erők – politikai száműzöttek, Ukrajna, Nyugat – felhasználhatnák egy új forradalmi helyzet megteremtésére. A Kreml és a Lubjanka ezt a veszélyt elég komolyan veszi, ezért minden erejével küzdeni fog ellene.

Összefoglalva tehát: elég sok mindentől fél a mai „csekista”, szolgáljon bármilyen rangban is. Fél a Nyugattól, fél a Kelettől, fél az emigránsoktól, fél az árulástól. A legjobban a saját bajtársaitól fél, azok meg tőle tartanak hasonlóképpen.

Ez az, ami miatt Putyin rendszere el fog bukni, de ne legyünk túl derűlátóak: a mostanit megelőző összes orosz politikai rendszer is félelmekre és rettegésre épült, meg opricsnyikokra, csekistákra, titkosrendőrökre, besúgókra. Nem valószínű, hogy a következő változtatni fog a bevált recepten.

Szele Tamás