Ez a mai írás inkább csak egy szösszenet, viszont eléggé szerteágazó és remélem, tanulságos is. Az apropóját a Nemzeti Sport Magazin olimpiai kiadásának címlapcseréje adta – elég sok minden jut eszembe erről a sajnálatos afférról. De lássuk a medvét! Mi is történt azzal a szerencsétlen címlappal, miért kellett lecserélni?

(Képünk illusztráció)

Mikor megláttam az eredetit, elismerően csettintettem: sok szép dolog van a világon, de ilyen randát és ostobát keveset láttam életemben. Randa azért volt, mert szemmel láthatóan grafikusi segítség nélkül rakták össze, ha kapott is valaki honoráriumot érte – márpedig kellett kapjon, hiszen megjelent a magazin – az nem érdemelte meg, középiskolások ennél különbet rittyentenek, főleg manapság, az ezer és egy tördelési és grafikai szoftver korában. Ostobának meg azért nevezem, mert a címlapon – nem volt egyetlen nő sem.

Nem vagyok valami nagy sportrajongó, de olyan olimpia, amin nincsenek nők, nekem nem kéne. Az olyant meg is ette a fene, kérem. Most mondhatná valaki, hogy „mint tudjuk, a régi görög olimpiákon sem vehettek részt nők”. Hát egyfelől engem azok is hidegen hagytak volna emiatt, másfelől meg, ha így tudjuk, csak félig tudjuk jól. A régi görögök ugyanis imádták a sportot, és egyáltalán nem tiltották el tőle a hölgyeket, bár a társadalmuk erősen férfiközpontú volt. Annyira nem tiltották, hogy bár az olimpiai játékokon valóban csak férfiak vehettek részt, de ugyancsak Olümpeiában, ugyanabban a stadionban rendeztek női játékokat is!

Pauszaniasz Periégétész, az ókori utazó egy női sporteseményről, a „Héraia”-ról, az olümpeiai stadionban rendezett futóversenyről ír, amelyen csak szűz lányok vettek részt – a házas nők számára sajnos tilos volt jelentkezni. A versenyt Hippodameia hirdette meg a Pelopsszal kötött házassága alkalmából, Hérának való hálaadásként. A női versenyzőket három különböző korcsoportba osztották: a fiatal, az érett és az idősebb korosztályba. Öltözetük a térd fölé érő chiton volt, míg a jobb vállukat egészen a mellükig fedetlenül hagyták. A futóverseny az olümpeiai stadionban zajlott, a táv körülbelül 135-140 méter volt, a stadion teljes hossza pedig 220 méter. A győztesek díja egy vadolajfa-koszorú volt (akárcsak az olimpiai játékok férfi győzteseinek esetében), és egy, az istennőnek feláldozott tehén – Héra szent állata – egy darabját kapták meg.

A húsról még annyit, hogy a régi görögök praktikus emberek voltak, ha állatot áldoztak, gondosan ügyeltek arra, hogy ehető legyen, aztán az ehetetlen részeket – pata, szarv, csontok – elégették, az jutott az isteneknek, ami viszont ehető volt, azt megették az utolsó falatig az olümposziak nagyobb dicsőségére. Egy-egy nagyobb hekatomba után a fél város jóllakott, mármint, ha elég nagy volt a feláldozott szarvasmarhák száma – és elég kicsi a polisz.

Tehát szó sincs arról, hogy a Nemzeti Sport Magazin görögös szellemben tiltotta volna le a hölgyeket a címlapról, egyszerűen senkinek nem jutott eszébe, gyakornoktól főszerkesztőig, hogy ott volna a helyük. Pedig a magyar sportolónők nem kevés aranyat hoztak haza az olimpiákról. Kitört a közfelháborodás, minek hatására – ez már a második ritkaság, amivel az eset kapcsán találkozom – a szerkesztőség önkritikát gyakorolt, új címlapot nyomatott, a régi példányokat bevonta az újságosoktól, illetve lecserélte újra. Az új címlapon pedig (a régi áttördelésével készülhetett) már pontosan annyi hölgy van, mint férfi. Lássuk, hogyan vezették elő ők ezt a cserét. 

„Miután nyomdába adtuk a párizsi olimpia menetrendjét, magyar esélyeit, sportági programját részletesen bemutató Nemzeti Sport Magazint és elindítottuk annak reklámkampányát, többen felhívták a figyelmünket arra, nagyon nem szerencsés, hogy kizárólag férfi sportolóink fotója, neve került ki a címlapra. Miután a magyar csapat tagjai és az esélyesnek számító versenyzőink között is meghatározó a hölgyek száma és aránya, sem szakmai, sem egyéb indok, mentség nincs arra, hogy ilyen bántóan egyoldalú címoldalt készítettek a kollégáink, amit különösen sajnálunk annak tükrében, hogy mi magunk is rengeteget dolgozunk és publikálunk a nők szerepének, képviseletének, megbecsülésének növelése érdekében a sportban és a sportmédiában. Meghatározó munkatársaink között is számos hölgy és korábbi sportolónő van, ebben a világszerte túlzottan a férfiak által uralt szakmában és különösen büszkék vagyunk arra, hogy a már a párizsi olimpia helyszínén tartózkodó kolléganőnk, Csisztu Zsuzsa a Nemzetközi Sportújságiró-szövetség alelnökeként (a 24 tagú vezetőségből a mindössze két hölgy egyikeként) számos nemzetközi fórumon, konferencián és publikációban hívta fel már a figyelmet a nők jogainak, szerepének a fontosságára a sportban és a sportmédiában.

A hibát elismerve, minden magyarázkodás helyett úgy döntöttünk, hogy újranyomjuk a magazin olimpiai számát egy sokkal méltóbb és a valóságot jobban tükröző címlappal, amelyre már le is cseréltük az összes digitális megjelenést, hirdetést, míg a magazin maga a napokban kerül a standokra, a régi példányok visszaszedése mellett. Egyúttal elnézést kérünk azoktól a hölgyektől, akiket – jogosan – rossz érzésekkel töltött el vagy felháborított az elhibázott címoldal.”

Hát, nem ehhez vagyunk szokva. Nem a hiba beismeréséhez, nem a kár jóvátételéhez, tévedés kijavításához. Az új címlap ugyan szép nem lett, legalábbis nem sokkal szebb, mint a régi, de legalább korrekt, és az is valami. Pedig nem lehetett olcsó: gyakorlatilag megduplázta a nyomdai és terjesztési költségeket ez a hanyagság, nemtörődömség, arrogancia.

Hanem a címlapcseréről két eset is eszembe jutott, az egyik szomorkás, a másik kesernyésen humoros. Én kisgyerekkoromban Bukarestben éltem a szüleimmel, akik az országos romániai magyar sajtóban dolgoztak, a szerkesztőségeket muszáj volt a fővárosban tartani, legyenek csak kéznél azok a firkászok, nyomdászok, ha valami gubanc van. Édesanyám az Ifjúmunkásnál volt riporter, édesapám a Hétnél nyomdai titkár, ami azt jelentette, hogy tördelőszerkesztő is volt, de írt is a lapba. Meg mindketten írtak egymás lapjába, mindkettőjüknek megjelent önálló novelláskötete is, szóval volt honnét örökölnöm a betűt, nem is tudok meglenni nélküle. Csak aztán elváltak, én Nagyváradra kerültem édesanyámmal, aki ott hosszú évekig bábszínházi rendező volt (majd megint újságíró), édesapám jobb híján maradt Bukarestben és csinálta a Hetet.

Míg el nem jött a Nagy Címlapfotó esete.

December elseje körül jártunk, ami az egyik legnagyobb román nemzeti ünnep, ezen a napon mondta ki ugyanis 1918-ban a gyulafehérvári román nemzetgyűlés Erdély egyesülését a Román Királysággal. Sejthető, hogy nem mindenki ünnepelt lelkesen és őszintén a magyar szerkesztőségekben, de mit lehetett tenni? Mosolyogni kellett és ügyelni, hogy ne lehessen hallani a fogak csikordulását a merev vigyor mögött, mert ha kiderül, hogy valami nem tetszik, megszüntetik a lapot, lecsukják a szerkesztőséget és nem lesz még az a kevés magyar nyelvű sajtó sem, amit engedélyeztek.

Baleset volt ugyan, de valami ilyesmi történt. A címlapra, mint minden nemzeti ünnepen, ki kellett menjen a lojalitástól fröcsögő vezércikk, ezt gyakran nem is bízták a felsőbb szervek a munkatársakra, megírták maguk, bikkfanyelven, elküldték, tessék leközölni. Hogy akkor így volt-e, nem tudom, nem voltam ott, de nem zárnám ki, ugyanis később a nagyváradi Fáklyánál már rendszeres gyakorlattá vált a „központi vezéranyag”. Egy gonddal kevesebb, egy szégyennel több.

Az ám, de a Hétnél kellett hozzá valami illusztráció is, ez Ceaușescu nem lehetett, hiszen a nemzetgyűlés idején még egy éves sem volt, karonülőként kicsit nehezen vezethette volna le (bár szerintem akadt volna olyan lelkes talpnyaló, aki ezt is megírja, ha kell), odatettek valami faliszőnyeget képnek, ami ezt a Nagy Nemzeti Eseményt ábrázolta, aztán a belíveken már szabadabb volt az élet, ha nem is teljesen szabad.

Az esethez tudni kell, hogy Bukarestben az összes országos lap szerkesztősége (tehát román nyelvűeké is) és nyomdája egy épületben volt, a Lomonoszov Egyetem mintájára épült hatalmas Scinteia házban, szerintem szintén állambiztonsági okokból, sőt, még a rádió és a tévé egyes stúdiói is oda kerültek – a román értelmiség legjava épp annyira utálta a rendszert, mint a magyar, még ha kicsit másképp is, jobb, ha ez a sok potenciális ellenzéki egy helyen van, könnyebb lecsukni őket szükség esetén. Mármost a tördelőszerkesztő kötelességei közé tartozott, hogy ellenőrizze a lap nyomdai kidolgozását, mielőtt kikerül az utcára – csakhogy ez ólomszedésű nyomda volt, a kefelevonaton a képek többnyire nem voltak kivehetőek, csak valami fekete folt látszott belőlük. Folt hátán folt, mind a helyén volt, menjen ki, szabaduljunk – gondolhatta édesapám, és szerintem gyorsan ittak valamit a nehéz nap végén.

Másnap reggel kitört a gyalázat. Ezer évben egyszer fordul elő ilyen ostoba véletlen: a kép fejjel lefelé jött le. És a lap már utcán volt! Normális országban az olvasó ilyenkor röhög egyet a fiaskón, a szerkesztőség gyorsan újranyomatja a lapot, sőt, a Hét esetében, mivel nem volt összekapcsolva sem, elég lett volna a négy külső oldalt tartalmazó ívet újranyomni és szétküldeni az újságosoknak egy üzenettel, hogy „gyerekek, cseréljétek ki”, a felelős kap egy pénzbírságot meg egy főszerkesztői ejnyebejnyét, és kész, másnapra, legkésőbb harmadnapra elfelejti mindenki. Csak hát itt nemzeti büszkeségről volt szó, és akkor már nacionalista idők jártak, itt fejeknek kellett hullani. A lapot minden újranyomás vagy helyesbítés nélkül összeszedték az újságosoktól az egész országban a szekusok és úgy bezúzták, mintha sosem lett volna, az előfizetőktől nem lehetett, de azok meg eldugták vagy elégették maguktól. Édesapámról jó ideig csak kósza hírek jöttek, de még annak is örültünk, mert azt jelentették, hogy életben van, aztán csak kiengedték, bár többet soha nem dolgozhatott magyar nyelvű sajtóban. A hivatalos laphoz helyezték át, tördelőnek vagy minek, hogy legyen szem előtt. Tizenhat éves koromban már együtt borozgattunk a bukaresti lakásában, igaz, nem volt túl jó állapotban, de a kedélye töretlen maradt.

Hát ez volt a Nagy Címlapfotó története, de hogy kicsit vidámabban zárjam ezt a szösszenetet, elmondom a világ leggyorsabb képcseréjének az esetét is.

Telt-múlt az idő és egyre rosszabb világ köszöntött ránk: egyszer csak rendelet jött, hogy Ceaușescu képét a kocsmák és illemhelyek kivételével minden nyilvános helyiségben és közterületen ki kell függeszteni. Méghozzá azt az agyonretusált fotót, amin harminc évvel látszott fiatalabbnak, valami mintás nyakkendőt viselt és a kép félprofilból készült (ez fontos).

Mindenhol ez a borzalom vigyorgott, boltban, osztályteremben, szerkesztőségben, gyárban, színházban, sőt, időnként az utcán is. Mindenki utálta, de senki sem merte leverni. Aztán egyszer csak mindenhol lecserélték. Egyszerre, és pillanatok alatt.

Megszületett a nép ajkán ugyanis a vicc, miszerint: „Falon lóg és félfülű, mi az?” Mindenki tudta, mi az, mondani sem kellett, ráadásul a poén románul is „ült”, működött, röhögött rajta az egész ország. Aztán jött a nagy csere, az új kép már szemből mutatta a Kárpátok akkori géniuszát, de például a tankönyvekből, amiknek az elején ott kellett lennie, nem lehetett kitépni, azokban megmaradt.

Ezekkel az új képekkel is mindig történt valami baleset, én nem tudom, mintha vonzották volna a bajt, állandóan leestek, összetörtek, valahogy piszkosak lettek, én nem is értem, miért... örökké pótolni kellett őket, szinte egyebet sem nyomtak a nyomdák egy időben, csak ezt, de ebből rengeteget. Aztán vége lett ennek is, és ma már komoly ritkaságnak számít a valamikor hétköznapi kép, szép pénzeket adnak érte a nyugati gyűjtők.

Hát, ennyi jut eszembe a képcserékről, címlapokról, sajtóról.

Meg még sok más történet, de mára legyen elég ennyi, Tamás bácsi mesél majd legközelebb is, ha nem lesz épp valami külpolitikai borzalom, amivel foglalkozni kell.

Szele Tamás