Nem kétséges, hogy Donald Trump megválasztásának nagyon komoly következményei lesznek, és nem csak az Egyesült Államokban: világszintű válságot is okozhat az autokrata elnök. De miért szavaztak rá? Erre a kérdésre keresi a választ Mihail Tamm Észtországban élő orosz fizikus a Vazsnoje Isztorii hasábain – és úgy tűnik, meg is találta. Jelezném, hogy elég hosszú írás következik.

(Képünk illusztráció)

Donald Trump választási győzelmében nem az az érdekes, hogy pontosan hogyan sikerült nyernie, hanem az, hogy egyáltalán lehetséges volt ez. Sikerének okait már részletesen elemezték. Megnevezték a gazdasági helyzettel, különösen az inflációval, a nagyarányú bevándorlással stb. szembeni elégedetlenséget, a demokraták taktikai hibáit: Biden késői lemondását az újraválasztásáról, riválisa, Kamala Harris alelnök sikertelen indítását, és végül a szerencsét (egy sikertelen merényletet Trump ellen).

Mindez igaz, de ezek a magyarázatok nagyrészt felszínesek. Vannak mélyebb okok is.

Trump mint válságtünet

Négy évvel ezelőtt, amikor Trump elvesztette a választást Joe Biden ellen, úgy viselkedett, ahogyan legalább az elmúlt másfél évszázadban, a polgárháború óta senki sem. Nem ismerte el a vereséget, és a Biden beiktatása előtti két hónapban minden lehetséges módszert bevetett, hogy megakadályozza a hatalomátadást: megalapozatlan összeesküvés-elméleteket terjesztett a választási csalásról, nyomást gyakorolt a választási tisztviselőkre, és megpróbált csalással megválasztott elektorokat kinevezni. Ennek eredményeképpen 2021. január 6-án Trump támogatói megrohamozták a Capitoliumot, hogy megpróbálják érvényteleníteni a választás eredményét.

Ezt követően még saját pártja is hátat fordított Trumpnak. Úgy tűnt, hogy végleg kiszorul a politikai életből. Azonban most, négy évvel később diadalmasan visszatért a Fehér Házba.

Trump megnyerte az összes ingadozó államot, és nemcsak az elektori kollégiumban győzött lenyűgöző, 312:226 arányban, hanem 1,6 százalékkal több elektori szavazatot is szerzett, mint Harris (2016-ban kevesebb amerikai szavazott rá, mint Hillary Clintonra). Ennek ellenére a különbség Trump és Harris között minimális volt. Ismét bebizonyosodott, hogy az amerikai társadalom szinte egyenlően oszlik meg: ha Wisconsin, Michigan és Pennsylvania szavazóinak kevesebb mint 1 százaléka Harrist támogatta volna Trump helyett, az eredmény más lett volna. Talán egy kis szerencsével vagy a demokrata stratégia megváltoztatásával Trump elszenvedhetett volna egy szoros választási vereséget. De ez is ugyanolyan megdöbbentő eredmény lett volna: normális esetben egy puccskísérletet elkövető embernek nem lenne szabad 50 százalékot vagy 49 százalékot elérnie a választáson.

Érdekes annak a végére járni, hogyan jutott az amerikai demokrácia a jelenlegi helyzetébe, ehhez pedig a most lezárult kampány részleteinél sokkal alapvetőbb és hosszabb távú folyamatokat kell megvizsgálnunk. Úgy tűnik, hogy az elmúlt nagyjából 10 évben a demokratikus politikai rendszerek világszerte olyan súlyos válságba kerültek, amely már a létüket fenyegeti. Ezt a válságot a legáltalánosabban a demagógiával szembeni immunitás elvesztésével lehet leírni. A válság tünetei közé tartozik a politikai polarizáció, a közvélemény és a valóság közötti kapcsolat hiánya, valamint a hagyományos politikai elit képtelensége arra, hogy új vezetői generációt neveljen ki.

Úgy tűnik, hogy az információhoz való hozzáférés mintegy 10 évvel ezelőtti radikális demokratizálódása az oka ennek a válságnak. A válság tovább növekszik és öngerjesztővé válik: a demagóg politikusok választási sikereiket arra használják fel, hogy lerombolják a bevett szabályokat és intézményeket, ami még nagyobb sikert biztosít számukra a következő fordulóban. Ezt a problémát csak a demokratikus intézmények újjáépítése oldhatja meg, amely helyreállítja a demagógiával szembeni elveszített immunitást. Egyelőre senki sem tudja, hogyan kell ezt megtenni, ami azt jelenti, hogy az elkövetkező években, sőt talán évtizedekben csak fokozódni fog a megszokott demokratikus intézmények leépülése.

Ez a diagnózis talán túlságosan is vészjóslónak tűnik. Próbáljuk meg alátámasztani.

Párhuzamos valóság

A közvélemény-kutatásokban az amerikai választók azt mondták és mondják, hogy a fő gondjuk a gazdaság állapota: elégedetlenek a dolgok állásával, és jobban bíznak Trumpban, mint Harrisben a gazdaság irányítását illetően. Úgy tűnik, ez egy általános válasz: ha a választók elégedetlenek a gazdaság állapotával, akkor az ellenzék nyeri a választásokat. Egy probléma van: nem teljesen világos, hogy pontosan mi nem tetszik a választóknak.

Biden elnöksége alatt az infláció meglehetősen nagyot nőtt (csúcspontján akár 9%-ra is), ami a jövedelmek csökkenéséhez vezetett. Ugyanakkor az árak az egész világon megugrottak, és nagyjából ugyanazon okokból – a COVID és az energiaárak emelkedése miatt, miután Oroszország megtámadta Ukrajnát. Másrészt az inflációt sikerült visszaszorítani anélkül, hogy a gazdasági növekedés csökkent volna, a munkanélküliség történelmi mélypont közelében áll, és a jövedelmek növekedése is helyreállt. Ugyanakkor a költségvetési hiány továbbra is a GDP 6 százaléka, ami háború vagy recesszió nélkül nem számít normális állapotnak egy gazdaság számára.

Ebből az ellentmondásos adatsorból könnyen összeállítható egy olyan narratíva, amely azt magyarázza, hogy a gazdaság „jól működik”, és egy olyan is, amely azt állítja, hogy „rosszul működik”, így a választók különböző csoportjai különböző válaszokat adnak a kérdésre. A gazdaságról alkotott nézetek polarizálódása az idők során egyre erősödött: az 1990-es években a demokraták és a republikánusok nagyjából egyformán értékelték a gazdasági helyzetet, de a nézeteik egyre inkább eltérnek egymástól, és a párthovatartozás határozza meg őket. Ez különösen a választók republikánus rétegére jellemző: amikor a Fehér Házban leváltják az elnököt, véleményük szinte azonnal megváltozik. A demokraták esetében ez a hatás valamivel kevésbé érzékelhető, de úgy tűnik, hogy náluk is fokozódik.

Más szóval, az ok-okozati összefüggés felcserélődik: nem arról van szó, hogy a választók azért akarnak kormánypártot váltani, mert elégedetlenek a gazdasági helyzettel, hanem arról, hogy nem tetszik nekik, melyik párt van uralmon, és emiatt gondolják úgy, hogy a gazdaság rosszul működik.

Az emberek megítélését még az olyan mindennapi dolgokról is, mint a gazdaság helyzete, nagyrészt a médiából szerzett információk alakítják: máskülönben egyszerűen nincs elég adatunk ahhoz, hogy mindennapi tapasztalatainkból kiindulva általános képet alkossunk. Az egységes információs környezet ezért központi szerepet játszik a dolgok állapotáról és az ország előtt álló kihívásokról alkotott közös kép kialakításában.

Ennek egyik nyilvánvaló következménye, hogy aki az információs környezetet irányítja, az könnyen manipulálhatja a választók véleményét.

Ám az is érdekes, hogy mi történik, ha az egységes környezet megbomlik, ami az elmúlt 10-15 évben egyre gyakoribbá vált, mivel a közösségi média és a mobilinternet fejlődésével demokratizálódott az információhoz való hozzáférés. A fogyasztók, akiknek lehetőségük nyílik arra, hogy maguk válasszák meg „információs étrendjüket”, egyre több ihírt fogyasztanak olyan forrásokból, amelyek megerősítik a meglévő elképzeléseiket – különösen, ha azokat érzelemdús módon tálalják –, és egyre kevésbé bíznak az elképzeléseiknek ellentmondó forrásokban. Végül az olvasók meggyőződésévé válik, hogy a valóság megerősíti a saját nézeteiket, és már nem változtatják meg a véleményüket.

Ennek az az eredménye, hogy a valódi haladást elérő kormányt semmilyen módon nem jutalmazzák meg eredményeiért. Barack Obama kormányának (2009-2017) sikerült az illegális bevándorlást az elmúlt évtizedek legalacsonyabb szintjére csökkenteni. Ez nem akadályozta meg Trumpot abban, hogy 2016-ban azzal a jelszóval nyerjen, miszerint lecsap az illegális bevándorlókra és falat épít a mexikói határon. Az első Trump-kormányzat jelentős szerepet játszott a koronavírus elleni hatékony vakcina gyors kifejlesztésében, de nem kapott érte elismerést sem a támogatóik részéről, akik között az oltásellenes összeesküvés-elméletek hívei dominálnak, sem az ellenzőik részéről, akik szerint Trump eleve nem tehet semmi jót. A Biden-kormány képes volt visszaszorítani az inflációt, elkerülve nemcsak a recessziót, de még egy komolyabb gazdasági lassulást is, de a választók mégis ellenük szavaztak azzal az indoklással, hogy szerintük „nem sikerült a gazdaságot kézben tartani”.

Egy ilyen helyzetben a politikusoknak egyre kevesebb motivációjuk van a valódi problémák megoldására, még akkor is, ha azok gyorsan kifizetődhetnek (nem is beszélve a hosszú távú problémákról), és egyre inkább arra ösztönzik őket, hogy inkább a látványos gesztusokra, a kultúrharcra és más, a választókból erős érzelmi reakciót kiváltó intézkedésekre összpontosítsanak. Egy ilyen politikai rendszerben a leghatékonyabb és legszégyentelenebb demagógok járnak sikerrel.

Az elit nem újul meg

A második probléma, amellyel a demokratáknak ezen a választáson szembe kellett nézniük, személyes jellegű. A párt egy 81 éves jelölttel, Biden elnökkel szállt be az elnökválasztási kampányba. Kezdetben nyilvánvaló volt, hogy nem teljesen alkalmas egy sikeres kampány lefolytatására, és egy katasztrofális vita után, amely egész Amerikának élő adásban mutatta meg, hogy a kora miatt bekövetkezett problémái milyen messzemenőek, a demokratáknak sürgősen le kellett cserélniük jelöltjüket. Az egyetlen ésszerű lehetőség az volt, hogy Harrisre támaszkodjanak, egy olyan politikusra, aki nem volt sem a legsikeresebb, sem a legnépszerűbb. Jól kampányolt, magabiztosan nyerte meg a vitát Trump ellen. De hiányosságai – határozatlansága, az a vágy, hogy lehetőleg semmilyen kérdésben ne foglaljon egyértelműen állást, tehetetlensége és vonakodása attól, hogy barátságtalan újságíróknak is interjút adjon – nem vezettek sehová, és feltűnőek voltak.

Biden életkori problémái magánéleti anomáliának tűnhetnek. De Trump is 78 és fél éves, idősebb, mint Biden volt 2020-as megválasztásakor. A politikai vezetők elöregedésének trendje nem korlátozódik Amerikára: a közelmúltbeli választások győztesei Indiában, Indonéziában, Nigériában és Brazíliában – a világ négy legnagyobb demokráciájában az Egyesült

Államok kivételével – 71 és 77 év közöttiek voltak. Az elmúlt 14 év során a világ 20 legnagyobb országa vezetőinek medián életkora 14 évvel nőtt. Vagyis a generációváltás, legalábbis a vezetők szintjén, teljesen megállt. Ez a jelenség részben a személyi autokráciák megerősödésének köszönhető olyan országokban, mint Kína, Oroszország és Törökország. De ugyanez figyelhető meg a demokráciákban is.

Nagyon valószínű, hogy ez is az információhoz való hozzáférés demokratizálódásának következménye. Hogy ez hogyan működik, arra jó példa az Egyesült Államok, ahol az új vezetők jelölése előválasztásokon keresztül történik. A republikánus párt legutóbbi, 2016-os nyílt előválasztásán 17 jelölt vett részt, míg a demokrata párt 2020-as előválasztásán 27 jelölt („komoly” jelöltekről beszélünk: olyanokról, akik korábban elismert választott tisztséget töltöttek be, vagy a kampány során a közvélemény-kutatásokban nem nulla támogatottsággal rendelkeztek), ami sokkal több, mint korábban bármikor. A crowdfunding-lehetőségeknek, a választók közösségi médián keresztüli közvetlen megszólításának és a médiapiac fragmentálódásának köszönhetően drámaian csökkent a „belépési korlát” az indulni szándékozók számára.

Ez a sokszínűség nagyon megnehezíti a tömegből való kitűnést. Háromféle jelölt kaphatja meg a legnagyobb figyelmet: azok, akik kitűnnek a tömegből (például megjelenésükkel vagy elnöki tapasztalatuk hiányával); azok, akik valami különösen radikális és kihívást jelentő ajánlatot tesznek; és azok, akiket a választók már ismernek. A 2016-os republikánus előválasztáson Trump mindhárom kritériumnak megfelelt, és könnyedén nyert. A 2020-as demokrata előválasztásokon a 27 jelölt közül csak 5 tudott észrevehető figyelmet kelteni: Harris (egy sötét bőrű hölgy), Pete Buttigieg (egy ékesszóló fiatalember, akinek nincs komoly kormányzati tapasztalata), Elizabeth Warren (aki egy nagyon baloldali programmal jelentkezett) valamint Bernie Sanders és Joe Biden – két nagyon idős, de jól ismert politikus, Sanders ráadásul radikalizmusáról is híres.

Ezek közül a jelöltek közül a demokraták teljesen racionálisan Bident választották a legmegfelelőbbnek. Bár már akkor is világos volt, hogy ez időzített bombát jelent a demokraták 2024-es kilátásai szempontjából. Amióta az elnökséget két ciklusra korlátozták, az összes (13-ból 13) újraválasztható elnök megpróbált elindulni a második ciklusért is. A pártoknak gyakorlatilag nincs lehetőségük arra, hogy megtagadják tőlük ezt a lehetőséget. Idáig ez csak egyszer, 1968-ban sikerült, súlyos párton belüli válság és végül választási vereség árán.

Az a döntés, hogy a győzelmi esélyeket maximalizálják a jövőbeni potenciális problémák árán, meglehetősen racionálisnak tűnik, de csak akkor, ha a választás a fent felsorolt öt jelölt közül történik. Más, potenciálisan erősebb jelöltek egyszerűen nem lépték át az információs zaj küszöbét.

A túl jó is rossz?

A leírt mechanizmusok paradoxnak tűnhetnek. Kiderül, hogy az információhoz való hozzáférés egyszerűsítése és az információfogyasztás lehetőségeinek bővítése ahhoz vezet, hogy a hasznos információk elvesznek, és a demokratikus választás szokásos mechanizmusai megszűnnek működni.

Az emberek információközpontú lények: az információk gyűjtése, rendszerezése, szűrése és elemzése életünk fontos része. Ahhoz, hogy ezt a munkát hatékonyan végezhessük, az emberek és a társadalom egésze bizonyos intézményeket, mechanizmusokat és szabályokat alakít ki. Ezek a szabályok azonban meghatározott mennyiségű információáramlásra vannak szabva. Azokban a pillanatokban, amikor az információhoz való hozzáférés gyorsan és radikálisan demokratizálódik, a meglévő mechanizmusok csődöt mondanak: annyi erőfeszítést kell fordítani az óhatatlanul keletkező információs szemét kiszűrésére, hogy nem marad erőforrás a minőségi elemzésre és az események értelmezésére.

Ezért ilyen időszakokban rendkívül népszerűvé válnak a különféle demagóg eszmék, különösen, ha azok a régi elitet ítélik el, amely gyakran az információfeldolgozási mechanizmusok feletti ellenőrzést használja fel hatalmának fenntartására. A legnyilvánvalóbb példák között említhetjük a vallási reformáció fellendülését a könyvnyomtatás feltalálása után, valamint a kommunizmus és a fasizmus terjedését a mozi és a rádió feltalálása után. Nagyon valószínű, hogy az elmúlt 10 évben egy újabb ilyen ciklusba léptünk.

Mindebből nem következik, hogy az információhoz való hozzáférés demokratizálódása rossz. Éppen ellenkezőleg, hosszú távon alapvetően új lehetőségeket nyit meg a társadalom fejlődése előtt. A könyvnyomtatás nélkül a modern tudomány kialakulása és az azt követő ipari forradalom lehetetlen lett volna. A rádió, a mozi és ezek közös leszármazottja, a televízió nélkül nem létezne a modern demokrácia és a posztindusztriális társadalom a maga példátlan jólétével. Az új lehetőségek keresésének folyamata azonban súlyos válságokon ment keresztül: az első esetben a vallásháborúk évszázadát idézte elő a krízis, a másodikban a totalitárius rendszerek megjelenését és a világháborúkat.

Még több populizmus

A világ új korszakba lépett, amely annak köszönhető, hogy ma már minden polgár a zsebében hordja a szinte korlátlan mennyiségű információhoz való hozzáférés eszközét. A politikai rendszer azonban nem alkalmazkodott ehhez, és a válság egyre nagyobb: a meglévő intézmények gyengülnek, a vezetők elöregednek, a jobboldali és szélsőjobboldali pártok támogatottsága pedig látszólag megállíthatatlanul növekszik.

Trump megválasztása segít megérteni ennek a helyzetnek a természetét. Már maga a sikere – mind 2016-ban, mind most – normalizálja a viselkedését, és megváltoztatja az amerikai politikában elfogadható szabályokat és elképzeléseket.

A szemünk láttára szerveződött át a politikai rendszer Trump körül. Ő 2017-2021 között nagyrészt a régi, Trump előtti Republikánus Párttal együttműködve kormányzott. Ma a pártban Trump támogatói alkotják a túlnyomó többséget, a maradék néhány szkeptikus általában inkább hallgat. Kevés olyan ember fog karriert befutni a jelenlegi Republikánus Pártban, aki nem hajlandó nyilvánosan csatlakozni ahhoz a hazugsághoz, miszerint Trump 2020-as választási győzelmét elcsalták tőle.

A Legfelsőbb Bíróság, amelynek személyi összetételét Trumpnak sikerült jelentősen jobbra tolnia, jelentősen kiterjesztette az elnök hatáskörét, megállapította, hogy az elnök (nem egyértelműen) korlátozott mentességet élvez a büntetőjogi felelősségre vonás alól, és felborította azt az évtizedes szabályt, hogy a bíróságoknak egy homályos törvényi megfogalmazás értelmezésekor a szakhatóságok tanácsát kell követniük. Nyolc évvel ezelőtt Trump megválasztása a közvélemény – mind a demokraták, mind a republikánus párt hagyományos része – erőteljes mozgósításához vezetett, melynek célja az új kormányzat törvénytelen, veszélyes és etikátlan intézkedései elleni fellépés volt. Most az ellenzők meglehetősen szomorúan fogadták Trump megválasztását.

Új „normalitás” a régi szabályok ellen

Trump új elnöksége tehát valószínűleg jelentősen eltér majd az előzőtől. Az egyik prioritása nyilvánvalóan az amerikai közszolgálati rendszer (éppen az, amit a populisták „mély államnak” neveznek) fokozatos lerombolása lesz, kiszorítva a hivatásos alkalmazottakat, és az elnökhöz személyesen lojális politikai jelöltekkel helyettesítve őket. Ha a Trump iránti személyes lojalitáson kívül bármi más is összeköti a Pentagon, a Nemzeti Hírszerzés és az FBI, az Egészségügyi és az Oktatási Minisztérium és így tovább élére javasolt személyeket, az az, hogy agresszívan idegenkednek azoktól az alkalmazottaktól, intézményi normáktól és szabályoktól, amelyeket vezetniük kell majd. Trump emellett többször kifejezte, hogy az államapparátust kívánja felhasználni a politikai ellenfelekkel szembeni megtorlásra. Már az első ciklusa alatt is tett ilyen kísérleteket, de két főügyésze (a régi republikánus párt legjobboldalibb konzervatívjai) közül egyik sem volt hajlandó őt ebben támogatni. Szinte kétségtelen, hogy az új főügyész engedékenyebb lesz.

Mennyire ellenállóak a meglévő demokratikus rendszerek a populista vezetők ilyen barátságtalan hatalomátvételi kísérleteivel szemben? Eddig az eredmények vegyesek voltak. Magyarországon és Mexikóban (nem is beszélve a korábbi orosz és venezuelai példákról) úgy tűnik, hogy a hatalomátvétel sikerült, Indiában sőt, még Törökországban is egyelőre demokratiksak a választások, Lengyelországban és Brazíliában pedig a populista pártok még választásokat is veszítettek. Ezek azonban átmeneti állapotok.

Az amerikai politikai rendszernek sok másiknál nagyobb biztonsági mozgástere van. Az amerikai alapító atyák attól tartottak, hogy a politikai rendszer zsarnoksággá fajul, ha egy népszerű tekintélyelvű vezető ragadja magához a hatalmat, ezért az amerikai intézményeket - a hatalom megosztását a különböző hatalmi ágak, a szövetségi szint és az államok között - ennek a veszélynek a tudatában építették fel. Legalábbis egyszer már bevált.

Az 1820-as években, közvetlenül azután, hogy az alapító atyák generációja eltávozott a színről, Andrew Jackson, a sikeres tábornok és populista politikus emelkedett vezető szerepbe az amerikai politikában. Katonai karrierje tele volt olyan dolgokkal, amelyek még a 19. század eleji mérce szerint is háborús bűnöknek számítottak, de úgy tűnik, választási sikerét ez inkább segítette. Összességében Jackson nem sokban különbözött azoktól a bonapartista diktátor-tábornokoktól, akik számos latin-amerikai és európai ország történelmében előfordultak.

Elnökként (1829-1837) Jackson rendszeresen figyelmen kívül hagyta a Kongresszus és a Legfelsőbb Bíróság döntéseit, megtervezte és megszervezte a keleti államok indián lakosságának kitelepítését,

felszámolta a Központi Bankot (amelyet a népellenes elit befolyási központjának tartott), és ami a legfontosabb, teljesen leigázta az államapparátust: az utolsó vidéki postamesterig minden szövetségi alkalmazottat lecserélt a hozzá és pártjához lojális emberekre. Az amerikai demokráciának azonban sikerült ellenállnia: a szövetségi központtól független állami hatóságok és bíróságok megakadályozták, hogy elérje a totális hatalmat és elnyomja az ellenzéket.

Jackson Trump kedvenc elnöke, még a portréját is kiakasztotta az Ovális Irodába. Lássuk, vajon meg tudja-e tenni azt, ami Jacksonnak nem sikerült?

Reméljük, Trump ugyanúgy kudarcot vall, mint Jackson. De egyelőre ez sem állítaná meg a populizmus világméretű előretörését.

Szele Tamás