Az átlagos újságíró Európában – épp úgy, mint az átlagos újságolvasó – tavaly karácsony este kezdte magát különösen érezni, ha épp nem ünnepelt. Ha ünnepelt, akkor csak másnap szerzett tudomást Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin ultimátumáról, melyet az euroatlanti világhoz intézett, egyáltalán nem véletlenül pont ebben az időpontban.

Ma elméleti fejtegetés következik a stratégiai és taktikai nukleáris fegyverekről, abból a kellemetlen alkalomból, hogy legrosszabb esetben erre is számíthat a világ. De előtte – akár a téma ürügyén is – pár szó azokról a minimum radikális politikai nézetekről, amelyek ellepték az utóbbi három hétben az online nyilvánosságot.

Kérem, nekem nagy a szívem, legyen jó napjuk a Kreml szerelmeseinek is, céllövészet vagy inkább célköpészet következik, abban az értelemben, hogy ma megint katonai elemzésről szól a dal, és azt mindegyik meg szokta köpködni. Most is szólok előre, mint mindig: nem vagyok Szun Ce vagy Clausewitz, nem kizárólag a saját fejem után írom az elemzést.

Tulajdonképpen én egészen mást kerestem, mint amit találtam. Eredetileg arra voltam kíváncsi, mit művelnek az orosz erők a megszállt ukrán területeken (az is ki fog derülni, egyelőre legyen elég annyi, hogy semmi jót), de olyan politikai kóklerre bukkantam keresgélés, informálódás közben, hogy el nem titkolhatom, mert nagyon érdekes figura.

Ma nem az ukrajnai orosz invázió eseményeivel foglalkozunk, hanem a lehetőségeivel és a következményeivel. Persze az, aki úgy gondolja, hogy egyszerű a helyzet, Putyin egy hét alatt meghódítja Ukrajnát (három hete tart ez az egy hét), egy hónap alatt a világot és utána minden nagyon szép lesz és jó, valamint ő az uralkodó osztály tagja lesz, az itt hagyja abba az olvasást.

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy egy világ „hajrázott ámulva” tegnapelőtt este, mikor az orosz köztelevízió egyes csatornájának „Vremja” című hírműsorában a bemondó mögött feltűnt egy csinos, szőke hölgy egy nagy háborúellenes plakáttal, és szóban is az invázió ellen buzdított – míg el nem vitték a biztonsági őrök, amint kilépett a stúdióból. Lássuk, mi is történt?

Kesernyés március tizenötödike ez, mi a hajdani szabadságharcunkat ünnepeljük, a szomszéd nép a magáét vívja épp, valahogy úgy alakult, hogy egy olyan harmadik nép ellen, amelyik mifelénk is vert már le szabadságharcot, rögtön kettőt is. Azt hinné az ember, mi sem természetesebb az Ukrajna iránt érzett szolidaritásnál.

Nos, kinek végre, kinek valahára, kinek örömére, kinek bánatára, eljött a beígért katonai-stratégiai elemzés napja is, amire már úgy fenték a fogukat olvasóink közül a Kreml hívei, amit majd szét akarnak kapni, mint blöki a lábtörlőt. Tegnap úgyis magamra haragítottam a moszkoviták konteós ágát, ma miért ne tenném ugyanazt a militarista águkkal?

Egymást érik az álhírek és konteók a mostani háborúban, mindenki választhat, melyiket hiszi el, melyikért megy ölre felebarátaival vagy melyik miatt vész össze akár még családtagjaival is, de egyik sem olyan veszélyes és elterjedt, mint az „Ukrajnában fejlesztett, amerikai biológiai fegyverek” legendája, ami még a koronavírust is Zelenszkij és Biden nyakába varrja.

Épp eleget foglalkoztunk azzal, hogy mi van Ukrajnában, mindenkit megnyugtatok, drukkereket is, ellendrukkereket is, hogy felmérhetetlenül nagy a baj, ma foglalkozzunk kicsit azzal, mi van és lesz Oroszországban. Mármint azon kívül, amit az olvasók egy része kíván erről tudni, vagyis hogy béke, harmónia, erő és gazdagság, mint a mesében.