Az ukrajnai válság jelenlegi állapotára az a legmegfelelőbb kifejezés, hogy stagnál. Tart a „phoney war”, a „furcsa háború”, a csapatok hol farkasszemet néznek egymással, hol átcsoportosítják őket, hogy be ne rozsdásodjanak, a politikusok nyilatkoznak és voltaképpen nem történik semmi, hála az Égnek.

Rögtön az elején közölnöm kell: nem lőnek. Ez nem jelenti azt, hogy nem fognak egyáltalán lőni, azt se, hogy mindenáron lőni fognak, ez csak annyit jelent, amennyit írtam – hogy most épp nincs háború. Amiatt folynak a meglehetősen reménytelen tárgyalások, hogy ne is legyen. Vagy ha mégis lesz: ne Ukrajnában. De még semmi sem biztos.

Szavak, nyilatkozatok idegőrlő háborúja zajlik az ukrán válság körül, viszont meg kell hagyni: valódi harci cselekmények nincsenek, ne is legyenek, ha egy mód van rá. Azonban egyre jobban kezd látszani, hogy az „ukrán” probléma alig szól Ukrajnáról, most már világhatalmi pozíciókért folyik harc. Gazdasági és diplomáciai szinten ugyan – de kíméletlenül.

Még mindig ukrán krízis, még mindig furcsa háború. Szavak és gesztusok háborúja zajlik, de ne panaszkodjunk, addig jó, míg nem lőnek. A beígért orosz hadgyakorlat viszont megkezdődött, szóval a helyzet továbbra is komoly: de mindenekelőtt lássuk, mit gondol Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin Ukrajnáról, ugyanis nagyon szépen, tételesen megfogalmazta.

Ritkán szokás előbeszédet írni egy külpolitikai elemzéshez, ugyanis az általában szikár tényekre alapul, de most muszáj, mert tegnapi írásomnak volt némi negatív, időnként személyeskedő visszhangja is, tehát meg kell világítanom, hogy mivel foglalkozom Ukrajna kapcsán és mivel nem.

Kínos bevallani, de a magyar közvélemény vétkesen keveset foglalkozik az ukrajnai helyzettel. Ebben szerepet játszik a választási kampány, a sok műbotrány és dúló indulat, pedig ha kitör ez a konfliktus, borítékolom, hogy sorsdöntő szerepe lesz Magyarország sorsának alakulásában. Ezt nem fogjuk úgy megúszni, mint a délszláv konfliktust, itt sokkal nagyobb erők dolgoznak.

Ha tegnap a magyar sajtóról szóltam pár keresetlen szót, annak keserű jelenéről és homályos jövőjéről, most sort kerítek az európaira is, mert vannak jó híreim és vannak rosszak is. A jó hír az, hogy ezentúl nehezebb lesz az álhíreket terjeszteni, a rossz, hogy meglehet, a valódiak meg eltűnnek. Az online sajtóval együtt, mert annak nem lesz bevétele.

Vagy inkább, ahogy korábban is emlegettem: hitelességi válság. Arról van szó, hogy nyilvánosságra hozta az Ipsos Média-, Vélemény- és Piackutató Intézet (nem a magyar, hanem a nemzetközi) a legújabb globális statisztikáit, és abban bizony igen súlyos dolgokkal szembesül a sajtómunkás: a külföldi is, de a magyar mindenképpen.

Két napja rágódom ezen a témán, most sem vagyok abban biztos, hogy mindenki érteni fogja, amit mondok, de nem hagy nyugodni a gondolat – mármint az, hogy vannak, akik nem értik, miért kétséges az egységes és miért nincs közös álláspontjuk a kormánnyal egyet nem értő publicistáknak? Azért nincs, mert ha lenne már nem publicisták volnának.

Nehéz dolga van most kormánypárti polgártársainknak, igen nehéz. Hitük minden erejére szükségük van, sőt, annak rugalmasságára is ahhoz, hogy alkalmazkodjanak a Párt állandó fordulataihoz, márpedig az már nem is úgy forgolódik, mint a szélkakas, hanem pörög, akár a búgócsiga. Csak győzzön utána fordulni a vélemény.