Nehéz dolga van most kormánypárti polgártársainknak, igen nehéz. Hitük minden erejére szükségük van, sőt, annak rugalmasságára is ahhoz, hogy alkalmazkodjanak a Párt állandó fordulataihoz, márpedig az már nem is úgy forgolódik, mint a szélkakas, hanem pörög, akár a búgócsiga. Csak győzzön utána fordulni a vélemény.

Vannak témák, amik inkább volnának valók tűzszerészeknek, mint újságíróknak, de mégis foglalkozni kell velük, ahogyan a véletlenül felfedezett rozsdás aknagránáttal is, ami bármelyik pillanatban kárt tehet valakiben. Mondjuk ha ez a történet felrobban, legalább emberhalál nem lesz belőle, de hogy kényes, mint a korrodált gyújtószerkezet, az tény.

Tegnap Moszkva bizonyos, eléggé radikális gesztusairól számoltam be, nem kétlem, hogy kissé magamra haragítva a Kreml csodálóit, ma itt az ideje, hogy Kína problémáiról is szót ejtsek, hadd orroljanak meg rám Peking rajongói is. Pedig hát nem bántom én igazából egyik nagyhatalmat sem, csak az a véleményem, hogy nem érdemes előttük hasra esni.

Lezárultak hát a tárgyalások Oroszország és a Nyugat között, azzal a biztató eredménnyel, hogy nincs rossz eredmény, csak jó sem. A felek nem tépték le egymás fejét, nem üzentek hadat egymásnak, sőt, legközelebb is hajlandóak tárgyalni, de addig is minden marad a régiben. Innentől nem tagadhatjuk, hogy új hidegháborúban élünk.

Ez a mai írás hosszú is lesz, bonyolult is, szóval továbbra is azt javaslom, hogy aki faék-egyszerűségű, kurta, ám örök igazságokra vágyik, vegye elő az Ablak-Zsiráfot, abban egy hazug szó sincs, lapozgassa, mi meg itt addig az alapélelmiszerek áfájával fogunk foglalkozni, ha már a politikai cirkuszban is előkerült, sőt, központivá vált ez a téma.

Vannak megfejthetetlen rejtélyek a világon és vannak egész tévécsatornák, amik arra alapozzák a működésüket, hogy ezekkel foglalkoznak: tudnék olyant mondani, ami azonnal csődbe menne, ha leszállnának a földönkívüliek és elkezdenének velünk nyíltan kommunikálni. Ufók, Nazca-vonalak, piramisok, Stonehenge és Szánthó Miklós: ezekből élnek.

Akkor most érett fontolgatás következik, miután ízlés szerint kiörömködtük vagy kidühöngtük magunkat az egyes alapélelmiszerek árstopján. Ugyanis kampányidőszakban, vagyis Magyarországon mindig teljesen természetes, hogy ebből is hitbéli dogma lett, amiért és ami ellen meg kell halni akár – meghalni lehet érte vagy ellene, de gondolkodni nem szokás rajta.

Nem ezzel a témával kellene foglalkoznom, de sajnos muszáj, A hat alapvető élelmiszer árának korlátozása fontosabb volna, de a mostani kutyakomédia sem hagyható figyelmen kívül, ha már egyenesen hazugnak neveztek miatta, halált és tényeket megvető bátorsággal. Hogy a nagyérdeműt meg hülyének nézik, az nem is szokatlan mostanság.

Hosszú cikksorozatban számoltam be még tavaly az afganisztáni válságról, és csak akkor hagytam abba, mikor stabilizálódni látszott a jelenlegi instabilitás, biztossá vált az állandó bizonytalanság, nagy változás már nem volt várható. De a végén megígértem, hogy ha lesz miről beszámolni, megteszem – és lett, nagyon is.

Ez most jó nagy falat lesz, de valahogy csak el kell bánni vele: tulajdonképpen arról beszélünk, hogy miképpen lesznek a szittyákból dákok és viszont. Ne tessék nacionalizmusra gondolni, sőt, inkább az ellentétére: azt próbálnám meg bemutatni, miért ostobaság a történelmet ellopni vagy meghamisítani, bár voltaképpen lehetetlen is.