Csak ne tessék afféle balkáni kuriózumnak tekinteni a dolgot, mint ahogyan a legtöbben teszik. Elsőre én is azt mondtam: „nincs az a Kusturica vagy Caragiale, aki ilyent ki tudna találni”, de mikor átgondoltam a dolgokat, utánuk olvastam, kiderült, miszerint igenis volt értelme annak, hogy a romániai Deveselu faluban egy halottat választottak meg polgármesternek. De haszna mindenképp volt.

Kísértet járja be Európát, kérem, csak most nem a kommunizmus kísértete, hanem Drábik János doktoré. Bár nyomokban próbálna tartalmazni valami félreértelmezett kommunizmust is, de az ellenkezőjét sokkal inkább találjuk meg abban, amit ez az ember beszél. Utoljára Amszterdamban látták, ott szónokolt és ennek majd lesz némi fontossága.

(Fotó: Magyarok Világszövetsége Sajtószolgálat)

Folytatódik a magyar kultúra „privatizációja”, méghozzá rémítő iramban folytatódik: hétfőn, száztizedik születésnapján Faludy Györgyről próbálta bebizonyítani a Magyar Nemzet, hogy alapvetően „harcos konzervatív” volt, akinek aztán liberalizmushoz köze nem lehetett és szombatig kellett csak várni, hogy halálának hetvenötödik évfordulója alkalmából Bartók Béla kerüljön sorra.

Sok mindenben különbözik Magyarország mostani politikai rendszere a valamikor létezett szocialista államokétól, de pár dologban kísértetiesen hasonlít arra a szisztémára. A kampányok és ügyek pont olyanok, mint akkoriban. A Béketábor legnagyobb és a legkisebb országai épp úgy kampánytól kampányig éltek, mint mi most – a közepesek nem annyira.

Azért mégiscsak méltatlan dolog, hogy azt a szegény, ártatlan Kovács Bélát elítélték, ahelyett hogy megdicsérték volna hazafias magatartásáért és esetleg kitüntetik a Szovjetunió Hőse érdemrenddel is. Mert hát voltak neki hőstettei is, igazán olyan csúnya dolog volt kémkedéssel vádolni, még jó, hogy a független magyar bíróság ebben a vádpontban felmentette.

„Miért szép” című rovatunk következik, és engem is érdekelne, miért szép mai műelemzésünk témája, sőt az is, szép-e egyáltalán. Bizonyos korábbi felszólamlások miatt jelezném, hogy írásom annyiban tekintendő műelemzésnek, amennyiben tárgya „műnek”, szóval ha valaki akadémikus mélységeket kérne rajtam számon, tegye előbb az idézett költővel is.

Az nagyon jó kérdés, hogy hány Magyarország van tulajdonképpen, és most nem a politikai megosztottságra gondolok: lassan vissza lehetne sírni a török világot, mert akkor csak három volt, most van harminchárom is, de ha jobban megvakarja az ember, akadhat háromszázharminchárom épp úgy. No persze csak virtuálisan, de az átlagemberek többsége amúgy sem tesz különbséget valóság és vágyak, képzelgések között.

Emberkísérlet, mondja az egyik oldal, világraszóló sportesemény, mondja a másik, én annyit tennék hozzá, hogy mindemellé Vízkereszt, vagy amit akartok. Tulajdonképpen muszáj polarizálni a véleményeket erről a szuperkupa-döntőről? És egyáltalán: miről szól ez az esemény, azon kívül, hogy labdarúgó mérkőzés lesz? Csak töprengek, bár némiképp utánajártam ma.

Van az úgy, kérem, hogy az ember nagyobb halat fog, mint amekkorára számított. Horgásszuk minden nap a híreket, őszintén szólva tegnap délután még nem sok érdekes nézett ki mára, de elég volt reggel belenézni a Magyar Nemzetbe, hogy észrevegyük: nem egyszerűen hal van a horgon, a várt pontyocska helyett egy valóságos fehér bálnát fogtunk, magát Moby Dicket!

Divat lett mostanság szidni a közösségi oldalakat, ami baj, ennél már csak az a nagyobb baj, hogy van is miért. Olyan problémák merülnek fel velük kapcsolatban – lassan tömegesen – amik az egyszerűbb lelkek számára apokaliptikus víziókat mutatnak, a bonyolultabbak se nagyon tudják hova tenni a helyzetet (pedig minden, csak nem váratlan), marad végül a technika démonizálása.