No, most vágom nagy fába a fejszémet, az is biztos. Csak épp már az elején el kéne dönteni, miféle fa ez, azon kívül, hogy piszok nagy és a fejszém is inkább tűnik bugylibicskának... szóval, a MAG mozgalmáról lesz szó, illetve arról, mi a csoda ez. Előre kell bocsátanom: nem lesz egyértelmű a végeredmény. Ez vagy valami, vagy megy valahova.

Kérem tisztelettel, én sok mindenen és sok mindenkin tudok segíteni, de azon, aki felugrik a levegőbe és páros lábbal farba rúgja magát – nem. Az ne sírjon, hogy fáj a farizma, maga tehet róla. Márpedig ennek az attrakciónak voltam a tanúja a minap, amikor is a Mindenszo.hu című ultrakormánypárti oldal szó szerint bebizonyította, hogy egy kalap lócitromot sem ér.

(Fotó: mindenszo.hu)

Új hét, új hírek, mondja a naiv ember, a tapasztalt viszont tudja, hogy erről szó sincs: az események, folyamatok kicsit sincsenek arra tekintettel, hogy mi önkényesen hét napos szakaszokra tagoljuk az időt. Illetve egyes események igen, hét végén kevesebb a politikai hír, de például a koronavírus szó szerint tojik arra, milyen nap van, az terjed rendületlenül.

Szeretnék tenni egy vallomást: nekem igen sok és szép álmom valamint vágyam van. Ezek nagy részben megvalósíthatatlanok, kisebb részben egyelőre nem megvalósíthatóak, még kisebb részben egyszer, talán valóra válnak. Azonban akárhogy is fáj, ki kell mondanom: nem szerepel közöttük az, hogy én valaha interjút készítsek Thürmer Gyulával.

Utóbbi időben páran említették, hogy miért nem foglalkozom nagy és fontos ügyekkel, pont most, mikor épp a Haza sorsa dől el, miért figyelek apró, lényegtelennek tűnő részletekre a titánok csatája közepette. Ennek több oka is van, az első rögtön az, hogy minálunk a titánok is földszintesek, ha ugyan nem alagsoriak, másrészt meg – az apróságok nagyon fontosak tudnak ám lenni.

Hogy jó előre summázzam a dolgot: a Siklósi Beatrix-ügy filozófiai mélységűvé vált. Éspedig klasszikus, ógörög filozófiáról beszélek. Mindez abban a politikai pillanatban történt, amikor a magyar közbeszéd első számú témája az, hogy mi a rasszizmus és mi nem az – a kifejezés kezd teljesen kiüresedni és indulatszóvá válni, hogy aztán a hétköznapok részévé váljon.

Kezicsókolom, én tegnap mindmeghaltam. Itt a Baross téren, a Keleti közelsége miatt. A szomszédok is, közösen haltunk meg mind, rövid volt az agóniánk és remélem fájdalommentes is. Erre részben a leírásokból, részben pedig abból következtetek, hogy nem vettük észre. Szóval lehet, hogy mi már zombik vagyunk vagy kísértetek, de hogy nem tudunk róla, az biztos.

Moldova György ír az egyik szatírájában (A börtönválogatott) a „hifelo” bűncselekményéről, ez pedig a „hirtelen felindulásban elkövetett lopás” volna, amiről én egészen mostanáig azt hittem, hogy vicc. Ilyen nem létezik. Elképzelhetetlen. Jelentem: Moldova próféta volt. Mégis létezik. Sőt, sikerült ráadásul folytatólagosan elkövetni, közgyűjtemény rovására!

Avagy Wilbour Theodor fregattkapitány, más néven Piszkos Fred. Szóval, jelentem, sikerült megfejtenem, mi az egyetlen dolog, amihez G. Fodor Gábor nem ért, mert különben olyan sokoldalú, mint egy tetrakontaoktaéder, legalább negyvennyolc oldala, hetven éle, huszonhat sarka van, szóval minden helyzetre felkészült, ami a magyar politikában előfordulhat.

Tehát nem Panama-csatorna. A hír rövid és őszintén szólva nem túl kellemes, bár nem is túl kellemetlen – felhördülésre és örvendezésre egyaránt alkalmas kis mértékben, pártállástól függően. Arról szól, hogy a Pesti Srácok tévécsatornát indít, mely „könyörtelenségével” szeretne kitűnni. Hát, ha nem értenék a dologhoz, most megkongatnám a vészharangot – de értek. Nincs nagy baj, csak kicsi.